Pedálfordulat

 Az elmúlt hetekben mire bármit is írtam volna a versenyeimről, már mindenki megírta az élményeit. De nem is lehet sokat írni egy olyan Szilvásvárad Maratonról, amelyik gyakorlatilag Bánkútnál ért véget. Pedig még egészen jól is viseltem azt a vihart, amelyikből csak a jégeső 40 percig tartott. Végül mégis okosan (gyáván) döntöttem és nem mentem tovább, így megkíméltem a technikát is a sártól és magamat sem törtem össze.

 Egy héttel később kiderült, hogy mégsem használt a megöntözés és jeges borogatás a villámnak. Furcsa hangokkal adta tudtomra, hogy nem hajlandó mozogni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szerviz nem készül el a következő verseny, azaz a CrossKovácsi előtt, ezért a már nyugdíjazott, hétköznapi bringának használt 2001-es Crux-ommal mentem Nagykovácsiba. Vagyis még elhoztam a verseny-montimból a hátsó kereket, mert Crux slick-re kopott hátsó kereke nem tűnt megfelelőnek a nagy sárba. Az első kereket is cseréltem kellett volna, hiszen az már száraz talajon is csúszkált, de az nem volt kompatibilis.

Sokan mentek arcfestésre :-)

 Nagyon nem zavart, hogy tartalék bringával kell indulnom, mert csak egy 5 km-es családi futamon, gyereket kísértem. Felhúztam a már szintén nyugdíjazott 20 éves mezemet és bíztam, hogy nem fog leszakadni az ég. Leszakadt. Mivel a kísérőknek egy rajtszám sem járt idén, tehát nem csak az időm nem számított, be sem kellett érnem. Csak a gyerekeknek volt rajtszámuk és csak rajtuk volt chip. Tehát a rajtcsomag egyetlen rajtszámból állt, még kábelkötegelőt sem kaptam az előző napi átvételnél. De a lényeg: Egyszerű taktikával vágtunk neki versenynek:

 - Ne nézz hátra! Csak menj előre!

 A pálya első felében nem is kellett hátra néznie, mert nekem volt nehéz a dagonyában a gyerekek tempóját felvenni. Küzdöttek rendesen, ekkora sárban mindenki csak a saját ritmusában tud haladni. Aztán jött a lejtő, ahol megmutatkozott, hogy sosem voltam jó sem lefelé, sem sárban, de mintázat is alig volt az első kerekemen. Talajfogás lett a vége, kifordulva a bordáim hátsó részével érkeztem le. Egy ideig nehezen vettem a levegőt, majd sétálósra vettem a figurát. Le tudtam menni a pálya másik ágán, ahol senkit sem zavarva értem vissza a versenyközpontba. Ahol a fontosságát hirdetendő pályabíró nagyon el akart zavarni. Érdekes módon én tudtam, hogy még nagyon sokáig senki sem fog ott jönni. Ő nem tudta, csak mondta, hogy a célon menjek át.

 - Miért, ha nincs rajtszámom sem?

 - Az a te hibád, ha nincs.

 - Ti nem adtatok...

 Tehát a hazai maratonok szent tehenével, a CrossKovácsival nem vagyok teljesen megelégedve. Gyakorlatilag nyerni kell, hogy kapjon is az ember valamit, a pályakijelölésen és a frissítőkön kívül. Az összes többi versenyen a célban kapunk valami energaipótlót (ennivalót), itt csak egy nagyon drága büfé várt. Ennyi pénzért egy normális étteremben is meg tudok ebédelni. 

 A napot a János Kórház traumatológiáján zártam, mert a mentős szerint is törés, repedés vagy zúzódás van a bordáimnál, ami nem olyan nagy baj, de ha vér vagy levegő is van bennem a nem megszokott helyen, akkor az már komolyabb. Szerencsére csak a törés, repedés, zúzódás közül válaszhattam a kórház után is, semmi komolyabb. 

 A Kondenzgyík maraton előtt két nappal már lassan feltekertem Normafa közelébe, másnap pedig megnéztem mit tudok terepen. A felfelé és a lefelé és egészen jól ment, ha figyelek. Ez a figyelés azt jelentette, hogy nem veszek levegőt és csak lazán tekerek. Ezt nem sikerült végig tartanom, így a teszt bringázás után fájt, ahol fájni kellett.

Ennek ellenére elmentem Miskolc mellé, hátha sokat gyógyulok egy éjszaka alatt. Most szerencsére a kevés alvás előnyt jelent, mert nyomom össze éjszaka a zúzott részeimet. A bringa összeszerelése is fájdalmas volt és tovább tartott a tervezettnél, így az utolsó sorokba sikerült csak beállnom. Elvben egy ilyen kis mezőnyben ez nem nagy hátrány, de most nem tudtam megtenni, hogy egy-egy gyors ritmusváltással megelőzöm az előttem lévőket. Annyira hátul voltam, hogy hozzám hasonló óvatossággal vettek a versenyző-társak körülöttem minden akadályt. Ez egy ideig jó volt, mert képtelen voltam egy útbordára is felemelni az első kerekemet. Az első óra minden szempontból szenvedés volt. Nem tudtam előzni és minden kő, minden útegyenlőtlenség fájt. A lefeléken teljesen kezdő módjára a kormányra támaszkodtam, mert a villa tompította az ütéseket. De a legrosszabb az volt, hogy ott volt velem a félelem. Minden apró akadálynál, minden apró mozdulatnál és minden pici megcsúszásnál attól tartottam, hogy most fogok eldőlni. Nem a fejemben volt a félelem, hanem a tesemben. Nem az járt a fejemben, hogy egy hete elestem és megint hibázni fogok. Egyszerűen csak utas voltam a bringán. Nem én irányítottam a bringát, hanem ment, amerre menni akart, mert csak krumpiszsákként ültem a nyeregben. 

 Aztán egy óra múlva működni kezdett az endorfin! Eltűnt a fájdalom és a félelem! A második kör elején elrobogtam felfelé egy-két középtávos mellettt. A lefeléket kezdtem élvezni és rájöttem, hogy ennek a maratonnak van a legjobb pályája. A második körben (28 km-es körök) már mindenhová fel tudtam tekerni. Persze nem csak a fájdalom szűnt meg, hanem megtanultam, hogyan kell ilyen állapotban tekernem. Érzésre nem lassultam, csak megálltam a frissítőknél, tehát volt remény, hogy beérem az előttem lévőket.

 A harmadik kör elején viszont éreztem, hogy kezdem fáradni. Nem vészesen, de már nem vártam olyan lelkesen az emelkedőket. Aztán elkezdett fájni a talpélem. Ebben a cipőben még nem mentem hosszabb versenyen. Tesztelésnél már tapasztaltam, hogy nem rugalmas, tehát amikor kezd megduzzadni a lábfejem, akkor lazítani kell rajta. Majd újra és újra lazítani. Egy hétvégi tekerésnél időben megállok emiatt, de egy versenyen próbálom ez menet közben megoldani, tehát kivárni a következő aszfaltot, ahol biztonságosan meg tudom tenni a fogasléc kiengedését. Tehát iszonyatosan fájni kezdett mindkét lábfejem. Hiába engedtem ki, újra lazítanom kellett. Végül már tekerni sem volt kedvem a fájdalom miatt. Közel 50 perccel maradtam el a 2 évvel korábbi időmtől, ami csapnivaló eredmény, de ahhoz képest, hogy a rajtnál még azt is valószínűnek tartottam, hogy csak 500 métert tudok megtenni, egészen elfogadható.

 A tavaszi két influenza és a lezúzott bordáim miatt idén már esélyem sincs, hogy a tavalyi szintemet hozzam, de talán a szezon végén lesz egy-két verseny, ahol ki fog jönni a lépés.