HTML

Pedálfordulat

Élményeim, szubjektív és szélsőséges véleményeim kerékpározásról és minden azzal kapcsolatos dologról.

Friss topikok

  • Keelhaul: A kerekagyról találtam rá a blogodra. Én úgy tudom, hogy lehet, sőt sprinterek szoktak is ilyen u... (2013.07.31. 02:52) Intervall
  • Gabriel_mtb: @Maurice74: Miért kellene az autósokat utálnom? Akkor néha utálnom kellene magamat is. Viszont br... (2011.04.15. 21:45) Miért utálom Szentendrét

Linkblog

2011.08.11. 10:27 Gabriel_mtb

Apu jeges verejtéke

Fél éve írtam a szuperhős ruháról, s annak önbizalom fejlesztő hatásairól. A folyamatos sikertörténet viszont hamis önértékelést eredményez. Ha legalább évi 4000 km-t tekerek, akkor a műkedvelők már esélytelenek lesznek velem szemben. Valaki megáll ezen a szinten és a biztosra megy. Ők azok, akik mindig, mindenben a legjobbak. Saját megítélésük szerint. 
 
A kudarc lehetőségét magában rejtő kihívásokat tudatosan kerülik. Néha gyakorolnak némi önkritikát, de a "nem vagyok tökéletes" típusú kijelentésekkel valójában csak elhessegetik a további kérdéseket és elkerülik a gyenge pontjaik leleplezését. Ha nem is tökéletesnek, de a tökéletességre alkalmasnak ítélik magukat. Meggyőződésük, hogy mindenben sikeresek tudnának lenni, csak egy kicsivel több energiát kellene fordítaniuk az adott területre. Mégsem mernek benevezni versenyekre, mert szembesülnének a gyengeségeikkel és összedőlne a hamis önképük.
 
Pedig vállalni kell a kudarc kockázatát. A versenyzésnek éppen ez a lényege. Sosem mehetünk biztosra és elbukhatunk. Az összetett győztese az egyetlen, aki maradéktalanul elégedett lehet. A többiek mind elrontottak valamit vagy egyszerűen gyengébbek voltak.
 
Biztos voltam benne, hogy amint elkezdődik a szezon és indulok egy-két versenyen, át fogom élni azt az élményt, ami hasznos - és szükséges ehhez a bejegyzéshez -, de hamar szabadulnék tőle. Nem éltem át. Annyira reálisan és néha alulbecsülve ítéltem meg az állapotomat, hogy minden alkalommal elégedett voltam magammal.
 
Gondolatban vissza kellett mennem egy évet az időben. A tavalyi Duna Maraton volt a térdműtétjeim utáni első versenyem. A kettő műtét között (A még nem és már nem állapotában.) csak egy rövid távot mertem vállalni. Annyira más világ volt ez, mint az évek alatt megszokott hosszú táv(os mezőny), hogy később fel sem merült a rövid táv, mint opció. Bevállaltam a régen elitnek nevezett kategóriát.
 
Elrajtolt a mezőny. Elhagytuk Visegrád utcáit és a vár szűk és rázós útjait. Kiértünk a várva várt aszfaltos emelkedőre és láttam ismerős arcokat a mezőnyben. Láttam, ahogy elmennek mellettem. Pedig mögöttem lett volna a helyük. Legalább 80 km-en át. Nyugtatgattam magam, hogy még a verseny elején vagyok, az első emelkedő sosem szokott jól esni. Nem bírtam menni velük, pedig bőven anaerobban voltam. Szégyenszemre az első km-eken elkezdtem biztonságra játszani és levittem a pulzusomat a küszöbérték alá.
 
Mire kezdtem volna jól érezni magam, megfájdult a fejem. Bíztam benne, hogy hamarosan el fog múlni a fájdalom. Vagy valakinél lesz egy szem gyógyszer. 80 km szenvedés után elkezdtem locsolni magam. Minden kútnál megálltam és egy-két alkalommal a fejemre nyomtam a kulacsom tartalmát. Minden frissítőpontnál magamra öntöttem az utolsó adag langyos vizet. Igen, az utolsó kortyokat, mert a helyezésemet hátulról számoltam. Közel tíz év versenyzés után megtudtam, milyen a mezőny végén lenni. Megtudtam, milyen az, mikor üres asztalok fogadnak a frissítőpontokon. A személyzet már csak vízet tud adni, de azt is lassú mozdulatokkal kínálják. Öröm, csodálat és lelkesedés helyett csak nehezen leplezhető szánalom volt a tekintetükben. 
 
Hiába kúráltam magam hideg vízzel, a kevésbé fáj még nem jelenti azt, hogy jól érzem magam. Olyan embereket kellett emelkedőn elengednem, akiknek az első hegy aljában búcsút szoktam inteni. Már a mászásokban sem bízhattam és abban sem reménykedhettem, hogy az utolsó 20 km-en fordul a kocka és elkezdem visszaelőzni az elfáradt versenyzőket. Én voltam a fáradt versenyző, mellettem mentek el.
 
Az utolsó 10-15 km-en már alig fájt a fejem, így a vége élvezetes lett, de a szenvedés hagyott mélyebb nyomokat. Igaz, hogy elsősorban nem fizikailag voltam kevés a távhoz, de szinte végig bennem volt a gondolat, hogy feladom, mert semmi örömömet nem leletem a versenyzésben.
 
Lehet, hogy éppen ez a csalódás, ez a kudarc kellett ahhoz, hogy idén nagyon pontosan el tudom találni, mit várhatok el magamtól. Persze álmaim még vannak, de a repüléshez a földön kell neki futni

komment


A bejegyzés trackback címe:

https://pedalfordulat.blog.hu/api/trackback/id/tr333145518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.