Pedálfordulat

 Régen a Duna Maraton volt az a verseny, amit senki sem hagyott ki. Ez volt az első maraton és nem kellett utazni miatta, hiszen a Budai Várból indult és Visegrádról pedig mindenkinek természetes volt visszatekerni Budapestre.
 Később Visegrád-Visegrád útvonalon ment a verseny, majd az utóbbi években Esztergom lett a központ. Erre az évre talán már semmi sem maradt az eredeti útvonalból. Nem is szeretem annyira, de ha már neveztem a teljes Top Maraton sorozatra, akkor mégsem hagyom ki. 

 Már lassan három hete küzdöttem az elnehezülő lábaimmal. Minden emelkedő, minden elindulás fájdalmas volt. Végül az találtam ki - később a kerékpáros edző cimborám is ezt javasolta -, hogy pár napig csak nyugger tempóban tekerjek. Így a hét második felében összesen egyszer ültem bringára, az is egy 15 km-es tekerés volt. Pontosabb tervet ki sem találhattunk volna, mert éppen a napokban halt meg a pulzusmérőm.
Fontosnak tartottam, hogy ha már erős nem vagyok, akkor kipihent legyek. Ember tervez… Annyi idő maradt a bike_chk ()-ra, hogy megnyomkodatam a kerekeket. Hogy teljesen elkoptak-e már a fékeim és ehhez hasonló nyalánkságokra nem maradt időm. Végül sikerült hajnali 3 óra közelében elaludnom. 6:15-kor ébresztett a telefonom. Megtaláltam és nyomtam egy szundit, hiszen tudtam, hogy 10 perc tartalékom van.

Felébredtem és furának tartottam, hogy kevesebb, mint 10 perc után magamtól ébredek.
7:23 volt. Nem a szundit választottam, hanem egyszerűen kikapcsoltam az ébresztést.
A rajtszám a bringán, tehát a chip leadása miatt úgyis el kell mennem Esztergomba. Csak emiatt viszont nem akartam autóba ülni, inkább kitekerek…
Végül úgy tettem, mintha időben felkeltem volna. Megreggeliztem, lecuccoltam a kocsiba (csak a legszükségesebbeket vittem) és elindultam.



 Mire odaértem és összeraktam a bringát, beöltöztem és áttekertem a központba, már kezdődött is a beszólítás. Semmi bemelegítés, bemelegítő krémet sem használtam és kb. 500 méter tekerés után beálltam a rajtba. Ami a Duna Maratonon a középtávosokéval közös, tehát már itt buktam néhány percet, de amúgy is úgy terveztem, hogy az én lassú rajtom 85 km-es lesz. Csak semmi kapkodás, akkor bírni fogják a lábaim!
A rajt előtt még beszélgettem egy kicsit az egyik Strava-friend-emmel, csak ő nem tudta, hogy majdnem ismerjük egymást. És ha már itt volt éppen mellettem, azt a tervet találtam ki, hogy kényelmesen megyek mögötte nagyon sokáig, aztán az utolsó emelkedőn betámadom. Ezzel csak annyi volt a probléma, hogy a legtöbb versenyen néhány perc különbséggel szoktunk beérni a célba, tehát nem sok esély volt a “lazán megyek vele” terv megvalósulására.

 A Vaskapu felé tartó aszfaltos mászás végén mégis éppen mögötte voltam. 20 méterrel előttünk pedig mintha Hudák Szilvit láttam volna. Úgy tűnik egészen jól ledolgoztuk a rajthátrányunkat. Vártam, hogy hamarosan meg is előzzük a lányt, hiszen tavaly éppen ő tartott fel az első lejtőn. (Pontosabban: Nem tudtam 100%-os biztonságban megelőzni, inkább buktam pár másodpercet.)  

 A hőség miatt már a legelején elhatároztam, hogy minden frissítőn inni és tölteni fogok, mert a meleg innivaló olyan, mintha ott sem lenne, csak cipelem, de alig iszok belőle. Így nem csak a lejtőkön, hanem az asztaloknál is megelőztek többen, ami azért gond, mert a táv feléig szinte csak egynyomos emelkedő van, tehát hiába lennék gyorsabb, lassúznom kell. Elvesztettem szem elől a mai napra kiválasztott ellenfelemet. Elképzeltem, hogy őt senki sem tartja fel és már 15-20 perces előnnyel érkezik Dobogókőre.

 Útközben sok dobogóhoz szokott lánnyal találkoztam. Ildikó az út szélén támasztotta a bringáját, Emese pedig minden kisodródásom után visszaelőzőtt. Amikor egy mentőauto miatt kellett lassítanunk, akkor a magamhoz képest való száguldásról is lemondtam. Pár óra alvással nagyobb az esélye a buktának. Nagy meglepetésemre Kiss Mónikát is beértem, aki a mai napra a versenyzést átkonvertálta frissítőállomás túrára.
Ennél már csak az lepett meg jobban, hogy a sípálya melletti szerpentint sikerült kitekernem. (Az első kanyart nem, ott megálltak előttem.) Ennek örömére megittam ott fent azonnal kb. 1 liter vizet. Sok is volt a hirtelen belém került folyadék, felhigította a bennem lévő semmit, így a következő 15 percben egy kis gyomorfájás szórakoztatott.
Pilisszentlélek környékén ürült ki az első zselés kulacsom, amibe 2 erdei gyümölcsös híg High5 és 1 epres Nutrixxion került. Így pont’ kitöltötte a kis kulacsot és úgy maradt könnyen iható, hogy még energiatartalma is volt.

 Vaskapu felé sikerült beérni a rövidtáv végét, s ez megadta azt az illúziót, hogy erős vagyok, gyorsabban megyek a körülöttem lévőknél! A távok keveredése miatt most már minden előzésnél megnéztem a rajtszámokat, hátha találok H betűt néhányon. És találtam! Ez az infó csak annyit ért, hogy ha a következő lejtőn elmennének mellettem, akkor tudom, hogy itt újra tudok támadni (ha akkor is bírni fogom). Itt láttam újra Szilvit, aki valamiért kiszállt a versenyből és ennél a frissítőnél vert tábort. A mai napon furcsa vonzereje volt a lányokra a frissítőknek.

 Valószínűleg annyit kivett a napsütéses emelkedő a közvetlen ellenfeleimből, hogy még a DH szakaszokon sem értek be. A kevésbé rázós részeken pedig a sűrű zselés (Nitrixxion) kulacsomat kezdtem fogyasztani. A frissítőn - ahol egy órája jártam utoljára - leöblítettem hideg vízzel és két apró szőlőcukorral a sűrű zselét, majd belevetettem magam a középtáv utóvédjei közé. Itt már nem voltak szervezők a kanyarokban, csak bíztam benne, hogy nem kellett tovább mennem Dobogókő felé és jó úton járok. Bizonyára a mászásoknál - a feltartások miatt - a mérsékeltebb tempó miatt jóval alacsonyabb volt a fogyasztásom, mint kalkuláltam. Pulzusadatok hiányában erre csak tippelni tudok.

 Az egyik mezőn meg is kérdeztem egy délibábtól, hogy tényleg csak ennyi-e a hosszútávos plusz kör. A “csak ennnyi” minősítésemre kissé bosszúsan válaszolt, így tudtam, hogy a délibáb valóban Márton, a szökevény, aki lerázott a verseny elején. A köztünk lévő végtelennek tűnő távolság egy másik absztrakt mennyiséggé változott: nulla
Örültünk, beszélgettünk és konstatáltuk, hogy csak mi maradtunk egymásnak, akin pozíciót lehet hozni ill. veszíteni. Persze ezt nem mondjuk ki, de a hallgatásnak van ilyen üzenete is.
 Beszédes az is, ahogy a szemem sarkából látom a engem elengedőket, ahogy hátra fordulnak vagy egy lelkesítő, vicces beszólás többes számban hangzik el. Az “Annamari-letörésnél” külső íven kerülöm a kanyartól megszeppent “lekörözendőt”, de az árnyékom folyamatosan követ. Már tudom, hogy egyetlen helyen tudok csak ellépni: A Vaskapu-frissítő előtt emelkedőn! Mintha valami hasonló tervem lett volna a rajtban…
Magamat is megleptem vele, hogy sikerült kitekernem ismét ezt a rövid, de meredek szakaszt. Innen már csak be kellett gurulni és bízni, hogy az előnyöm kitart a célig. Kitartott.

 A célból gyorsan az autómhoz gurultam. Kinyitottam az ajtót, bedugtam a kulcsot, fordítottam egyet és le akartam engedni az ablakokat. De meg sem moccantak. A motor sem indult be. A lámpát viszont le tudtam kapcsolni… Már csak egy autós volt a közelemben, aki segített volna, csak éppen nem volt nála a kábel.
Visszamentem a központba megkeresni a bemondó bácsit. Mondtam, kellene egy kis segítség, mert égve hagytam a lámpákat…
- Mazda?
- Igen.
- Bemondtuk egy csomószor!
- Dobogókőn kellett volna, nem itt! :)
 Végül az első csapatsátornál (Trek) segítséget kaptam és röpke 1 óra alatt be is indítottuk az autót. Az első kábel szakadt volt, betolni nem tudtuk annyira, hogy beindítható legyen és jó kábellel sem sikerült rövid idő alatt beindítani. Végül vontatással életre kelt.

 Ez volt az első versenyem az utóbbi években, amikor otthon hagytam a családomat, mert így sokkal hatékonyabban tudok minden megoldani. Ha el akarom kerülni az ilyen eseteket, akkor vagy rövid távon kell indulnom (nem merül le annyi idő alatt az akksi) vagy mégis minden versenyre asszonnyal, gyerekkel megyek.
Nem nekem való a rövid táv.