Pedálfordulat

Egyszer megkérdezte a volt feleségem, hogy miért szeretem annyira a Bükk Maratont. Mondtam pár dolgot, amelyekre már nem emlékszem, de felelőtlenül elmondtam azt is, hogy itt vannak a legszebb lányok a frissítőpontokon. Már tudom, hogy ezt jobb lett volna magamban tartani. (Mostanában csak kulacsot szoktam tölteni a frissítőkön, tehát nem tudok ebben a témában véleményt formálni.) De a kérdés azért merült fel, mert az egyik évben a végére teljesen eléheztem, a másik évben pedig egy rossz döntés miatt sokkal gyengébben szerepeltem, mint amire képes lettem volna, mégis lelkesen mentem a versenyre. Aztán később egyik bordatörésemet is a Bükk Maratonon szereztem, de mivel abban az évben a célbaérkezők között kisorsoltak egy össztelós bringát, ezért törötten is befejeztem a versenyt. Hiába értem be így is szintidőn belül, a bringát már kisorsolták.

Mégis miért szeretem? Csak az lehet a magyarázat, hogy ez volt az első hosszútávos maratonom és viszonylag könnyedén és elfogadható időn belül teljesítettem, ezért egy olyan pozitív emlék társul hozzá, amit a szerencsétlenül végződő versenyek sem tudtak megváltoztatni. Pedig az utóbbi években sem úgy alakultak a Bükk Maratonjaim, mint terveztem. 2015-ben Istállós-kő közelében kaptam javíthatatlan defektet, ezért Felsőtárkányig kellett tolnom hátsó keréken a bringát. 2016-ban szinte pontosan az egy évvel korábbi eldefektelés helyszínén szakadt ki a bowden a hátsó váltómból és akkor derült ki, hogy a szerszámot elfelejtettem zsebre vágni. De kb. a 20-dik mellettem elhaladó versenyző nem tagadta le, hogy van nála szerszámkészlet, így végül egészen jól alakult a vége, de időt vesztettem. Tavaly pedig Nagy-Egednél kaptam egy defektet, aminek a javításához szükséges belső nem volt nálam, hiszen tubeless-hez ugye nem kell. Itt is kaptam segítséget, de mégis kiesett 20 perc.

Tehét ideje volt végre egy jó Bükk Maratont mennem. A Dunán sikerült a magam versenytempóját végig hoznom a 115 km-en. A bordatörésem is már alig érezhető, egy hete mentem egy-két komolyabb tekerést és jól esett a terhelés. Az időjárás is éppen olyan, amit igazán szeretek. Igaz, hogy volt egy éjszakám a héten, amikor csak 3 órát tudtam aludni (a szokásos 4-5 mellett), de utána volt egy 9 órás szundításom, s a szálláson pedig volt légkondi, tehát garantált volt a legfontosabb éjszakán a pihentető alvás. De nem rohanjunk ennyire előre!

A Top Maraton sorozat gyerekversenyei nem egységesek, hiszen a Duna Maratonon kifejezetten technikás, sőt technikai verseny volt az U-soknak, a többi helyszínen viszont szánalmasan unalmas pályákat jelölnek ki a kicsiknek. Dobna a hangulaton, hogy legalább ide egy kellően infantilis bemondó bácsit invitálnának a szervezők… Nevek nélkül is tudjuk, hogy ki az, aki elég hülye egy gyerekversenyhez. Így viszont jól lehetett hallani a szülők, edzők szakmai tanácsait, ami jellemzően két dologról szólt:

- Válts le!
- Válts fel!

De a győztes beszólás:

- Jobb hüvelykujj! (Vagy bal, tudja a halál.)

Nem, nem azt jelenti, hogy jól nyomod öreg, maradjá’ ilyen! Ez egy flow-ban lévő, beszűkült tudatállapotú versenyzőnek szóló pontos utasítás.

Persze a rocker nem érti és más ujj-kombinációt vízionál.

A vérbeli bringás pedig a bal középső ujjra gondol, amivel kifejezi az őt szándékosan elgázolni próbáló autósnak, hogy szállj, szállj, szállj fel magasra, vezess helikoptert, ha az autóvezetés ennyire nem megy neked.

Persze az igazán rutinos szülő, miután látja, hogy hiába mond bármit is, csak bekiabál valami buzdítót, mert azt megérti az anaerob zónában lebegő gyermek is.

Végül eljött a vasárnap, a verseny napja. Hiába a légkondi, ha túl sok lekapcsolhatatlan gondolat járkál a fejemben: Sikerült összesen 2-3 órát aludnom. Nem baj - gondoltam - ez a egy könnyű pálya. Megoldom így is! Bemelegíteni természetesen most sem volt időm, de ez sem gond, hiszen erre való a lassú rajt! Aztán elindultunk és az enyhe emelkedőn 28-30 km/h-s tempóval már szakadtam le. Gyorsabban menni nem volt értelme, ha lassítok, akkor pedig teljesen utolsó leszek. Van új pulzusmérőm, tehát láttam, hogy előbb-utóbb vissza kell majd vennem. De műszer nélkül is éreztem, hogy ez a verseny az első pillanattól kezdve nem esik jól nekem.

Az első frissítőnél megálltam, mert a tavalyi hőségben is fontos volt, hogy innen teli kulacsokkal menjek tovább. Viszont mivel egy éve kb. a táv második felében görcsökkel küzdöttem, ezért most kipróbáltam, hogy a második kulacsomba már indulásnál kivételesen izotóniás italt töltök a jól bevált víz helyett. Már az első frissítőnél gondolkoztam, hogy ki kellene önteni, s nem csak rátölteni a vizet, de maradtam a tervemnél. Ennek köszönhetően nem tudtam eleget inni, mert az ízes-édes folyadék ilyen mennyiségben nem esett jól, és a zseléimet sem tudtam fogyasztani víz nélkül. Még azt a hibát is elkövettem, hogy nem figyeltem, kik mennek el mellettem a frissítőnél.

Tehát hiába tudtam a tervezett időt tekerni az első 15 km-en, utána már kezdtem is kiszáradni és eléhezni. Hiába emelkedett az út, a pulzusom nem akart felmenni. Bélapátfalva felett az aszfaltos emelkedőn sem daráltam be úgy a közvetlen ellenfeleimet, mint tavaly. A spártai frissítőnél (ahol csak víz volt) megkérdeztem a srácot, hogy járt-e már itt egy magas srác, narancs színű mezben…

- Oh, nem figyeltem! Csapattárs?
- Nem, csak meccselni szoktunk a maratonokon. Lehet, hogy ő is keresni fog. Ha felismered, akkor azt üzenem neki, hogy mögötte vagyok!

Legalább neki jobb kedve lesz, ha ezt meghallja.

Valójában szerettem volna azt hallani, hogy előttem van, mert az motivált volna. De az is jól jött volna, ha ott beér, mert az azt jelenti, hogy mégsem jöttem olyan lassan. Akkor még nem tudtam, hogy hiába várom az állandó ellenfelemet, már régen feladta technikai okok miatt versenyt. A 20. km környékén kiszállt egy másik referencia ellenfelem is, így nem tudtam kihez viszonyítani pozíciómat. Csak abban tudtam bízni, hogy vissza tudom hozni magamat a verseny második felére és Felsőtárkányból már lendületesen megyek ki bónusz körre. Ehelyett Felsőtárkányba egy órája tartó fejfájással és hányingerrel érkeztem. Csábító volt, hogy kimenjek és befejezzem a versenyt. A fejemre is öntöttem két pohár vizet, az egyik szervezőtől elfogadtam a Saridont. Már csak várni kell a hatást! Kezdtem jobban érezni magam! A pálya egyik legjobb része az Egedről levezető szakasz, nem szabad kihagyni! Igaz, hogy 25 perccel később értem ide vissza, mint tavaly, de félholtan is meg tudom csinálni az utolsó 27 km-t. Tavaly a defekt miatt elment 20 perc, tehát azt az időt elméletben még tudom is hozni!

Aztán megláttam az utánam érkezőt és felfogtam, hogy ezt el kell engedni. Ha olyan van közvetlen mögöttem, akire ilyen távon legalább fél órát szoktam verni, akkor be kell látni, hogy ez egy pocsékul sikerült verseny. Nincs értelme erőlködni. A teljesítés nem motivál. Ha ez lett volna az első hosszútávos versenyem, akkor kimegyek, de semmit sem bizonyítottam volna senkinek sem, ha most végigszenvedem. Persze bosszant, hogy a saját hibámból lett DNF, de legalább megtudtam, hogy nálam az működik, ha van egy vizes kulacsom az izo-s mellett. Ja, és persze aludni sem árt! Legalább 4 órát.

A célterületen nem voltam egyedül, így minden ismerősömnek el kellett mesélnem, hogy mekkora loser voltam ma. Viszont büszkén válaszoltam a feltételezést tartalmazó kérdésre:

- A finisher érmet te sem vetted át, ugye?
- Persze, hiszen nem fejeztem be a versenyt!

Másik cimborámat a mentőautóban találtam meg. Itt jól jött, hogy feltöltött kulacsokkal toltam arrafelé a bringámat. Megtudtam, hogy a 14 lódarázs-csípésével ő csak a középmezőnybe fért bele.

Próbáltam beszerezni egy cappuccinót, de megláttam a minden kávét kedvelő ember számára félelmet jelentő tejszínhabos palackot. Csehov óta tudjuk, hogy ha a színpadon egy pisztoly van, annak előbb-utóbb el kell sülnie. Igaz ez a tejszínhabos palackra is. Ha pedig egy cappuccinora tejszínhabot tesznek, az azt jelenti, hogy azt zaccból gyártott porból készítik. Megkíméltem magam ettől a borzalomtól.

Más borzalmaktól viszont nem tudtam. Nagy hangerővel kezdett szólni Joan Jett I Love Rock N Roll című rockhimnusza… disco ritmusban, rap betéttel. Mire gondolhatott a művész, amikor nekiállt a feldolgozásnak? (Több pocsék feldolgozása van ennek a dalnak.) A zene következménye azt lett, hogy akkor beérkező versenyzők nem lettek megemlítve. Végül is, aki számít, az már beért, lehet bratyizni, sika, kasza, léc. Szerintem meg nem. Persze a zene oka más volt, ez segítette a színpadon lévő táncosokat, akik szórakoztatták az unatkozó, már befutott versenyzőket. Valójában pedig nem. Mert inkább beszélgettek volna. Szerintem. Persze szórakoztató volt a partra vetett hal koreográfia, de nem tudtam megállni, hogy nem mondjam egy táncra perdülő lány ismerősömnek, hogy menjen már fel a színpadra, hogy legyen ott valami élet is. A színpadra visszatekintve bennem már az szólalt meg, hogy bálnák ki a partra…

Így ért véget a vasárnap. Aztán másnap a megmaradt zseléimet elhasználtam a pótláson, azaz letekertem a kihagyott 27 km-es kört. Itt mindig csak a Bükk Maraton végén tekerek, ezért szokatlan volt a nehezen kitekerhető emelkedőket középtányéron teljesíteni. Annak ellenére sikerült egy-két PR-t mennem, hogy sokszor megálltam térképet nézni. Egy idő után rájöttem, hogy felesleges az aggodalmam, mert pálya jelölései még mindenhol kint voltak. Lefelé viszont nem tudtam olyan tempóban menni, mint versenyen szoktam. Nekem ehhez kell, hogy legyen valaki előttem, aki be akarok érni, vagy legalább az óra miatt legyen kedvem gyorsan lejtőzni. Volt egy olyan térképem is, amin a darázsfészek volt bejelölve. Próbáltam úgy megérkezni oda, hogy fel legyek készülve a támadásra. Nem mintha bármit is tehettem volna. De szerencsére az a szakasz - ha szűken is - de el volt kerítve. Nem kockáztattam ott a fényképezést, inkább mentem tovább. Idén nekem két nap kellett a 91 km-es táv teljesítéséhez. Fogok még ennél jobb átlagot menni!

Amit nem értettem: Miért az e-bike-osokat indították a középtáv mezőnye után egy olyan pályán, ahol az első 15 km emelkedik?

akció fotó: Juhász Zsolt
A szöveg sok idézetet tartalmaz.