HTML

Pedálfordulat

Élményeim, szubjektív és szélsőséges véleményeim kerékpározásról és minden azzal kapcsolatos dologról.

Friss topikok

  • Keelhaul: A kerekagyról találtam rá a blogodra. Én úgy tudom, hogy lehet, sőt sprinterek szoktak is ilyen u... (2013.07.31. 02:52) Intervall
  • Gabriel_mtb: @Maurice74: Miért kellene az autósokat utálnom? Akkor néha utálnom kellene magamat is. Viszont br... (2011.04.15. 21:45) Miért utálom Szentendrét

Linkblog

2018.07.11. 19:45 Gabriel_mtb

Alpokalja Maraton újratöltve

Direkt marketingen keresztül jutott el hozzám a újraéledő Alpokalja Maraton híre, ugyanis Facebookon ajánlotta figyelmembe ezt a versenyt a Marcali XCU főszervezője. Mivel a múltkor is, azaz 2003-ban indultam ezen a megmérettetésen és úgy emlékeztem, hogy jól éreztem a versenyen magam, ezért elfogadtam az invitálást.

szalamandra.jpg

Állítólag ez is része volt a Pannon Maraton sorozatnak, de a saját dokumentációm alapján csak azt derítettem ki, hogy 2003-ban biztosan indultam itt, 2006-ban, amikor biztosan része volt a P.M. sorozatnak, akkor csak talán. Valójában csak arra emlékeztem, hogy a várnál volt rajt és befutó, azaz az árokba leguruló.

koszeg.jpgJurisics tér (Nem a nem létező Ifjúság tér) 

Most néhány méterrel távolabb, de a Várkörön belül volt a versenyközpont. Ahová kissé későn érkeztem, így csak távolabb tudtam leparkolni. Ez azért volt probléma, mert a rajtszámátvételnél 15 alatt kb. 3 métert haladtam és ezt extrapolálva azt az eredményt kaptam, hogy a rajt előtt nem tudom megszerezni a rajtcsomagomat. Az sem nyugtatott meg, amikor bemondták, hogy megvárják a csomagok átvételét még néhány perces csúszás árán is, hiszen még vissza kellett sétálnom, átöltöznöm, összerakni a bringát, a luxusnak számító bemelegítésről nem is beszélve. Tehát segítők hiányában nekem 40 perccel a rajt előtt elkezdőtött a taktikai verseny. Pozíciómat feladva visszamentem összeszerelni a gépet.

A kétszeri hosszas sorbanállás alatt volt időm hallgatni a helyi szpíkert. Ha montis verseny, akkor sokan Bíró Ádámot várják... és sokan hallani sem akarják. Úgy gondolom, hogy egy showman-nek az a legnagyobb hibája, ha sótlan, ha nincs egyedi hangja. Valakinél én is úgy érzem, hogy próbál olyan lenni, mint az elődje. Itt viszont már a jellegzetes hang, fővárosi fülemnek a tájszólás megkülönböztette a srácot a többi bemondótól. Olyan volt, mint egy együttes első albuma, amelyik nem szól még igazán jól, kissé nyers, de őszinte minden dal, mnden hang a lemezen. Külön örültem, amikor megemlítette, hogy amikor elvéti az előttünk lévő a jelölést, akkor a fair play szellemében szóljunk utána. Ez persze természetes lenne, de idén én is jártam úgy kis versenyen, hogy a local hero-k 5 méterrel mögöttem csendben nézték, hogyan szedek össze 2 perc hátrányt egy jelöletlen kanyarban. Igaz, itt nem tartottam ettől, mert Írottkő megtekerésére csak azok vállalkoztak, akik rutinos versenyzők, sportemberek. Szintén fontos közlendő volt, hogy ne szemeteljük, de bármelyik szervezőnél eldobhatjuk a szemetünket! Külön öröm volt, hogy nem Fire-re rajtoltunk, hiszen az szintén valaki védjegye. A Highway to Hell a Salz rajtzenéje és az én ötletemet (Welcome to the Jungle) is mintha hallottam volna már valahol. Kellene választani az itteni hangembernek is egy jó rajtzenét!

Azért is kellene, mert szegény hangját elnyomta a gyenge háttérzene is, így végül “akkor induljuk” alapon kezdődött a verseny lassú rajtja. Majd a várost elhagyva kellemes középtányéros emelkedőkön lehetett bemelegíteni a sok kistányéros mászásra.


50 km-re 1500 méter mászást ígértek a szervezők

Az első lejtőkön kiderült, hogy nem csak kincstári ijesztgetésből mondták, hogy itt figyelni kell a lefeléknél is. Meg voltam győződve, hogy pl. Karácsonyi Ildikó is el fog húzni mellettem lefelé, mert itt tényleg számít a helyismeret. Láttam őt egy-két kanyarban, de végül mégsem került elém. Viszont megelőztek felfelé 10-11 éves gyerekek! Nyugtatgattam magamat, hogy a 30-40 kg-jukat alig húzza a gravitáció… viszont arányaiban annál nehezebb nekik a bringa.

Aztán egy újabb pörgetős emelkedőn elkaptam a fonalat és haladni kezdtem. Felnőttek, gyerekek kerültek a látómezőmbe, majd mögém. Lelkesebb voltam a meredek emelkedőkön is, tehát kezdtem bemelegedni! Az örömöm addig tartott, amíg el nem értünk az Íróttkőre vezető köves mászásig. Itt fél perc kiderült, hogy még versenyzésre nem alkalmas a zúzott bordám. Csak a fájdalomra tudtam koncentrálni. Alig haladva felszenvedtem magam a határhoz, majd óvatosan legurultam Bozsok széléig.

am_csonka_milan_dsc0702_lo.jpg

Írottkő felé az egyik kényelmesebb emelkedőn (fotó: Csonka Milán)

Akik a lejtőn lehagytak, azokat még a második Írottkő felé tartó mászáson megfogtam és aki rámtette a kereket, azzal fárasztottuk egymást, ha már ugyis állóképességi sport az MTB maraton. De valójában csak előre menekültem az utolsó, kb. 10 km lejtő előtt. De hiába volt szenvedés a táv fele és hiába nekem nem fekvően technikás a pálya, mégis az egyik kedvencem lett. Néhány megnyugtató szalag nem ártott volna, mert gyakran olyan szűk ösvényeken mentünk, amilyenekre ritkán vezetnek maratonokon. A pálya egésze ellentéte a gyors és könnyű Kondenzgyíknak, de mindkettőt nagyon kedvelem. A miskolci versenyen egy technikásnak mondható lejtőről és kb. 6-7 rövid kemény emelkedőről tudok. Itt szinte minden lejtő nehezebb, a kemény emelkedők pedig sokkal hosszabbak. Ennek tudatában érdemes elgondolkozni a jövő évi nevezésről! A pálya végére a jelölők is elfáradhattak, mert volt egy-két fura és veszélyes megoldás, de pozitív elményekkel távoztam. A frissítésről most sem tudok nyilatkozni, mert csak egy pohárnyi meleg vizet kaptam fel, de enélkül is végig lehetett vinnu két kulaccsal a leghosszabb, azaz az 50 km-es távot.


komment

Címkék: verseny maraton kőszeg alpokalja Írottkő


2018.07.10. 20:39 Gabriel_mtb

Mi csináljuk a versenyt

Amikor bejelentették, hogy az idei Duna Maraton szervezése más kezekbe került, akkor még nem tudtam, hogy ennek örüljek-e. Alapvetően jót tesz mindenféle rendezvénynek a megújulás, s mivel Harang is ott lesz valahol a háttérben, ezért attól sem kellett tartani, hogy a nagy újításban elfeledkeznek a szervezők a versenyről. A Duna Maraton Facebook aktivitása megugrott, láthatóvá vált a fiatalos lendület!

Aztán egyre inkább az is látható vált, hogy read-only módban üzemel a marketing gépezet, hiszen válaszolni szinte mindig elfelejtettek a kérdésekre, észrevételekre. Biztonsági játék ez, hiszen aki nem válaszol, az nem is hibázhat. De szerencsésebb lett volna, ha akad egy írástudó a csapatban, aki tudja is a válaszokat a feltett kérdésekre.

Az én nagy félelmem a copy-paste módszerrel készített versenykiírás volt elrejtve, mert a hosszútáv az előző évekhez képest 25-30 km-rel hosszabb lett, de a limitidő, s a mérési pont helyszíne nem változott. Részben ez is motivált, hogy induljak az előző napi 16 km-es időfutamon. A versenyközpont és az időfutam rajt-cél területe kb. 4 km-re volt egymástól és semmi információ nem volt megtalálható arról, hogy az időfutamra melyik helyszínen kell nevezni. A dunaparti fő versenyközpontnál kezdetem 8:40-kor és akkor már rendezgették a rajtszámokat… Elvben 8:00-tól lehetett átvenni a rajtcsomagokat! Átvettem a Prológra való rajtcsomagomat és felmentem Vaskapu felé autóval. Előtte még megkérdeztem, hogy mikorra van kiírva a rajtidőm, hiszen időfutamnál vagy eleve adnak egyet, vagy választhatok. Azonnal meg is kaptam a választ, hogy 2-es rajtszámhoz a második, tehát 11:01-es rajtidő tartozik. Hmmm… a kiírás szerint 10:00-kor kezdődik… Megerősítést is kaptam, hogy 10:00-kor, aztán arról is megerősítettek, hogy 11:00-kor. Úgy készültem, hogy 10:01-kor is elrajtolhassak…Biztosra kell menni, de a 11 órás időpont volt a helyes.

Apropó rajtcsomag! A Prológ és a Maraton rajtcsomagja megegyezett. Persze a majdnem semmiknek ez könnyű. Egy gél, plusz a szokásos High5 promó tabletták… bár ez utóbbi lehet, hogy csak az egyikben volt. Nylon szatyor, póló nélkül és persze néhány 10-20%-os kedvezményre jogosító papír. Nagyon meg sem néztem ezeket.

Prológ

Végül maga az időfutam a kevés induló ellenére komolyan lett véve. Persze látszott, hogy itt a többség csak montis maratonokhoz szokott: alig melegített valaki. Az 1-es rajtszám tulajdonosa nem tisztelte meg az eseményt, így én indulhattam elsőként. Ami a legrosszabb rajtidő, mert senkihez nem tudok viszonyítani. Persze úgyis a pulzusmérőt figyelem, de mindig jó érzés valakit hátba csapni. Régen látott értékeket mutatott a műszer, elégedett voltam magammal, majd az órám átváltott a soha nem látott tartományba. 207-es pulzusnál már a korábbi 180 feletti értékeket sem tudtam hitelesnek tekinteni. Maradt az érzésből tekerés. Ez a verseny valójában a jelölés főpróbája volt, ami nálam jól vizsgázott, hiszen a táv 90%-ig elöl voltam és így is mindig tudtam, hogy merre kell mennem. Aztán a végén utolértek éppen annyian, hogy ne kelljen megvárnom az eredményhirdetést. Nekem is főpróba volt, mert a CrossKovácsin elszenvedett bordazúzásom még a rajt előtti pillanatokban is fájt, de a versenyen már semmit sem éreztem belőle.

Esélytelenlatolgatás

Sikerült 50 km / 1500 m szinttel rápihennem a másnapi 115 km-es megmérettetésre. Már a parkolásnál elhatároztam, hogy jövőre nem indulok, mert a korábban érkezők büntetése (távolabbi helyekre irányítása) nálam megegyezik azzal, amikor valakit beengednek szemből vagy oldalról a rajtdepóba. Aztán persze találkoztam ismerősökkel és oldódott a bosszús hangulatom. Hajtány Mikivel kismamásan elbeszélgettünk: Neki 1 hetes, nekem már 4 hetes a bordatörésem. (Bordánál nehéz megállapítani, hogy zúzódás, repedés vagy törés történt.) A rajthoz való beállásnál megjelent Marci is, aki fontos viszonyítási pont, mert az elmúlt két évben 1-3 percen belül értünk be egymáshoz képest a Dunán és több versenyen is egymás után szoktunk beérni. Viszont idén a Kondezgyíkon kb. 22 perccel maradtam le tőle, amit fájó bordáimnak tulajdonítottam. Ha most is 15-20 percet kapok, akkor nem a bordáimmal van baj, hanem velem, én estem vissza ennyire idén. A rajtban még megnyugtattuk egymást, hogy az utolsó pillanatban módosított limitidő és limitpont elérésére esélyünk sincs, hiszen az térben és időben ugyanannyit változott. Majd a valóban lassú rajt alatt megtudtam, hogy nem megyünk le Pilisszentkeresztre, tehát mégsem teljesen lehetetlenség elérni a limitet. Idén végre átment a mezőny a Bazilikánál, készülhettek a szép képek! Aztán valahol a panoráma út közepén elindulhatott mindenki a saját tempójában.

Itt vettem észre, hogy a mezem szétnyílt, csak a szegycsontomnál tartja össze a zippzár kocsija. Nagyon szexi, de félő, hogy a frissítőkön a fiatal lányok rám vetik magukat, aztán semmi esélyem sem lesz a limitidőt elérnem, ezért inkább megálltam 1-2 percre, hogy megigazítsam a gúnyámat. Ha jól láttam, akkor ezzel az utolsó előtti helyre sikerült visszacsúsznom, de egy 53 fős mezőnyben nem probléma előrébb jutni. (53!!! Én örülök, hogy nem rövidebb, hanem hosszabb lett a hosszútáv, de valami nem sikerült, ha már csak 20-25%-a maradt a régen még 200 fő feletti mezőnynek..)

Meglepően hamar felértem “Mérőszalag” Marcira, majd ő még ennél is gyorsabban elment, ahogy laposabbá volt a pálya. A sípályán szándékoztam visszaelőzni, s ott meg is közelítettem, de radnótisan “hogy ne feleljek aznap, egy kõre léptem én”, azaz nem vettem észre egy követ a kerekem alatt, így a sípálya melletti szerpentin első kanyarját nem tudtam megtekerni. Itt már biztos voltam benne, hogy ezt a frissítőt is kihagyom, ahogy az eddigi 3-ból kettőnél tettem. Menni kell, mert aki éppen előttem megy, az sem fog megállni. Menni kell, mert minimális esélyünk van a limitpont elérésére. Persze a dobogósok bőven elérték, de az egy másik liga ezen a versenyen. Mivel a mászásoknál ismét éreztem, hogy még fájnak a bordáim, lefelé is nagyon biztonságosan, azaz szánalmasan lassan jöttem le Dobogókőről. Pilisszentlászlón, a Kisrigó mellett szintén nem állhattam meg, hiszen tényleg minden perc számított. Még a természet hívó szavára is csak a limitpont után voltam hajlandó válaszolni. Feltekertem mindenhol, előztem is, de kiszemelt ellenfelemet nem láttam. Igazából abban sem voltam biztos, hogy az előző frissítőnél állt-e valaki, nem arra figyeltem. De az idő fontosabb volt. 13:02-kor, tehát mondjuk úgy, hogy mérési hibán belül értem fel másodszorra Dobogókőre. 5 percet még egy első randiról is lehet késni, tehát bíztam benne, hogy tovább fognak engedni. Engedtek is, de hallottam, hogy 13:30-ig mindenkinek szabad a pálya.

A második hosszútávos bónusz körben mertem lefelé menni, hiszen másfél órája megismertem minden követ, de éreztem, hogy ez kevés, hiszen most biztosan több a hátrányom, mint az előző kör elején. Egyetlen esélyem, hogy befogjam, ha a harmadik alkalommal előbb érek fel nála Dobogókőre. Nehéz úgy üldözni a zsákmányt, ha azt 45 km, ill. közel 3 órája nem láttam. Az utolsó pillanatban - az utosó dobogókői frissítőnél - megláttam és a kulacsom feltöltése után indultam is, mert tudtam, hogy lefelé utol fog érni. Azt is tudtam, hogy kockáztatok, mert egyetlen dolog maradt a zsebeimben, amit nem fogyasztottam még el: a slusszkulcsom.

Az utolérés és visszaelőzés hamar megtörtént, majd akivel már régóta jöttem szintén ellépett mellettem. A komolyabb lejtőkön már túl voltunk, néha felvillantak előttem ők ketten, majd egy esést követően már hárman mentünk tovább. Itt lett volna lehetőségem elmenni, csak helyem nem volt rá, Aztán visszaállt a rend, a lejtőkön elnyúltak tőlem, de már csak 15-20 másodpercre tudtak meglógni. A másik társunk (Pusztai László) csak turistáskodott, úgy tűnt, hogy ő bármikor tudna ritmust váltani. Az utolsó előtti frissítőhöz kis lemaradással és majdnem eléhezve érkeztem. Az előző napi Prológ alapján tudtam, hogy mennyi emelkedő vár még ránk, ezért csak annyit tömtem gyorsan magamba, amivel meg tudok tenni bő fél órát, az utolsó 20 percre alig kell energia. Mondtam, hogy “Induljunk!” és választ sem várva visszaültem a nyeregbe. Így kettel elléptünk, a kialakult fél perces hátrányból Marci már nem tudott felérni. Ha a Vaskapu előtti réteken nem az amúgy szemet gyönyörködtető tájat nézte, akkor láthatott minket… ahogy nagyon lassan eltávolodunk. Bringán ez az egyik legrosszabb érzés. De a beért, tehát még a tőlünk is 90-100 km-t kapott rövidtávosoknak még nyomasztóbb volt látni, ahogy eltekerünk mellettük.

Az utolsó frissítőnél mondtam, hogy:

  • Köszönöm, de nem kérünk, mert így is nagyon frissek vagyunk!

Aztán magamra lettem hagyva. Lefelé már nem voltam versenyképes, viszont volt annyi előnyöm is, hogy nem kellett kockáztatnom.

Fárasztó volt. Az utóbbi 5 év legnehezebb Duna Maratonja volt. Már a táv felénél is kezdtem fáradni, de a hosszútáv éppen arról szól, hogy elfárad az ember, de akkor is menni kell tovább. Voltam már sokkal frissebb 107 és 117 km-es Szilvásvárad maraton után, de akkor még a 20-as éveimben jártam. De élveztem a versenyt, mert végre csak minimálisan hátráltattak a sérüléseim és ismét volt kivel versenyeznem. A frissítőkön már évek óta minimálisak az elvárásaim, így szinte csak a pályán és a jelöléses múlik, hogy jó móka lesz-e a küzdelem. Hibátlan volt a jelölés, volt lehetőség a versenyzésre. A szervezők, rendőrök nem mentek haza úgy, mint 2 éve, tehát végig biztosítva volt a pálya. Végre nem gulyásleves fogadott és nem is üres asztal, ami a hosszútávosokkal gyakran megesik. Lehet, hogy mégis megyek jövőre!

 


komment

Címkék: verseny duna maraton duna maraton dobogókő


2018.06.18. 19:45 Gabriel_mtb

Susztermatt

 Az elmúlt hetekben mire bármit is írtam volna a versenyeimről, már mindenki megírta az élményeit. De nem is lehet sokat írni egy olyan Szilvásvárad Maratonról, amelyik gyakorlatilag Bánkútnál ért véget. Pedig még egészen jól is viseltem azt a vihart, amelyikből csak a jégeső 40 percig tartott. Végül mégis okosan (gyáván) döntöttem és nem mentem tovább, így megkíméltem a technikát is a sártól és magamat sem törtem össze.

 Egy héttel később kiderült, hogy mégsem használt a megöntözés és jeges borogatás a villámnak. Furcsa hangokkal adta tudtomra, hogy nem hajlandó mozogni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szerviz nem készül el a következő verseny, azaz a CrossKovácsi előtt, ezért a már nyugdíjazott, hétköznapi bringának használt 2001-es Crux-ommal mentem Nagykovácsiba. Vagyis még elhoztam a verseny-montimból a hátsó kereket, mert Crux slick-re kopott hátsó kereke nem tűnt megfelelőnek a nagy sárba. Az első kereket is cseréltem kellett volna, hiszen az már száraz talajon is csúszkált, de az nem volt kompatibilis.

arcfestes.jpg

Sokan mentek arcfestésre :-)

 Nagyon nem zavart, hogy tartalék bringával kell indulnom, mert csak egy 5 km-es családi futamon, gyereket kísértem. Felhúztam a már szintén nyugdíjazott 20 éves mezemet és bíztam, hogy nem fog leszakadni az ég. Leszakadt. Mivel a kísérőknek egy rajtszám sem járt idén, tehát nem csak az időm nem számított, be sem kellett érnem. Csak a gyerekeknek volt rajtszámuk és csak rajtuk volt chip. Tehát a rajtcsomag egyetlen rajtszámból állt, még kábelkötegelőt sem kaptam az előző napi átvételnél. De a lényeg: Egyszerű taktikával vágtunk neki versenynek:

 - Ne nézz hátra! Csak menj előre!

 A pálya első felében nem is kellett hátra néznie, mert nekem volt nehéz a dagonyában a gyerekek tempóját felvenni. Küzdöttek rendesen, ekkora sárban mindenki csak a saját ritmusában tud haladni. Aztán jött a lejtő, ahol megmutatkozott, hogy sosem voltam jó sem lefelé, sem sárban, de mintázat is alig volt az első kerekemen. Talajfogás lett a vége, kifordulva a bordáim hátsó részével érkeztem le. Egy ideig nehezen vettem a levegőt, majd sétálósra vettem a figurát. Le tudtam menni a pálya másik ágán, ahol senkit sem zavarva értem vissza a versenyközpontba. Ahol a fontosságát hirdetendő pályabíró nagyon el akart zavarni. Érdekes módon én tudtam, hogy még nagyon sokáig senki sem fog ott jönni. Ő nem tudta, csak mondta, hogy a célon menjek át.

 - Miért, ha nincs rajtszámom sem?

 - Az a te hibád, ha nincs.

 - Ti nem adtatok...

 Tehát a hazai maratonok szent tehenével, a CrossKovácsival nem vagyok teljesen megelégedve. Gyakorlatilag nyerni kell, hogy kapjon is az ember valamit, a pályakijelölésen és a frissítőkön kívül. Az összes többi versenyen a célban kapunk valami energaipótlót (ennivalót), itt csak egy nagyon drága büfé várt. Ennyi pénzért egy normális étteremben is meg tudok ebédelni. 

gt.jpg

 A napot a János Kórház traumatológiáján zártam, mert a mentős szerint is törés, repedés vagy zúzódás van a bordáimnál, ami nem olyan nagy baj, de ha vér vagy levegő is van bennem a nem megszokott helyen, akkor az már komolyabb. Szerencsére csak a törés, repedés, zúzódás közül válaszhattam a kórház után is, semmi komolyabb. 

 A Kondenzgyík maraton előtt két nappal már lassan feltekertem Normafa közelébe, másnap pedig megnéztem mit tudok terepen. A felfelé és a lefelé és egészen jól ment, ha figyelek. Ez a figyelés azt jelentette, hogy nem veszek levegőt és csak lazán tekerek. Ezt nem sikerült végig tartanom, így a teszt bringázás után fájt, ahol fájni kellett.

Ennek ellenére elmentem Miskolc mellé, hátha sokat gyógyulok egy éjszaka alatt. Most szerencsére a kevés alvás előnyt jelent, mert nyomom össze éjszaka a zúzott részeimet. A bringa összeszerelése is fájdalmas volt és tovább tartott a tervezettnél, így az utolsó sorokba sikerült csak beállnom. Elvben egy ilyen kis mezőnyben ez nem nagy hátrány, de most nem tudtam megtenni, hogy egy-egy gyors ritmusváltással megelőzöm az előttem lévőket. Annyira hátul voltam, hogy hozzám hasonló óvatossággal vettek a versenyző-társak körülöttem minden akadályt. Ez egy ideig jó volt, mert képtelen voltam egy útbordára is felemelni az első kerekemet. Az első óra minden szempontból szenvedés volt. Nem tudtam előzni és minden kő, minden útegyenlőtlenség fájt. A lefeléken teljesen kezdő módjára a kormányra támaszkodtam, mert a villa tompította az ütéseket. De a legrosszabb az volt, hogy ott volt velem a félelem. Minden apró akadálynál, minden apró mozdulatnál és minden pici megcsúszásnál attól tartottam, hogy most fogok eldőlni. Nem a fejemben volt a félelem, hanem a tesemben. Nem az járt a fejemben, hogy egy hete elestem és megint hibázni fogok. Egyszerűen csak utas voltam a bringán. Nem én irányítottam a bringát, hanem ment, amerre menni akart, mert csak krumpiszsákként ültem a nyeregben. 

 Aztán egy óra múlva működni kezdett az endorfin! Eltűnt a fájdalom és a félelem! A második kör elején elrobogtam felfelé egy-két középtávos mellettt. A lefeléket kezdtem élvezni és rájöttem, hogy ennek a maratonnak van a legjobb pályája. A második körben (28 km-es körök) már mindenhová fel tudtam tekerni. Persze nem csak a fájdalom szűnt meg, hanem megtanultam, hogyan kell ilyen állapotban tekernem. Érzésre nem lassultam, csak megálltam a frissítőknél, tehát volt remény, hogy beérem az előttem lévőket.

 A harmadik kör elején viszont éreztem, hogy kezdem fáradni. Nem vészesen, de már nem vártam olyan lelkesen az emelkedőket. Aztán elkezdett fájni a talpélem. Ebben a cipőben még nem mentem hosszabb versenyen. Tesztelésnél már tapasztaltam, hogy nem rugalmas, tehát amikor kezd megduzzadni a lábfejem, akkor lazítani kell rajta. Majd újra és újra lazítani. Egy hétvégi tekerésnél időben megállok emiatt, de egy versenyen próbálom ez menet közben megoldani, tehát kivárni a következő aszfaltot, ahol biztonságosan meg tudom tenni a fogasléc kiengedését. Tehát iszonyatosan fájni kezdett mindkét lábfejem. Hiába engedtem ki, újra lazítanom kellett. Végül már tekerni sem volt kedvem a fájdalom miatt. Közel 50 perccel maradtam el a 2 évvel korábbi időmtől, ami csapnivaló eredmény, de ahhoz képest, hogy a rajtnál még azt is valószínűnek tartottam, hogy csak 500 métert tudok megtenni, egészen elfogadható.

 A tavaszi két influenza és a lezúzott bordáim miatt idén már esélyem sincs, hogy a tavalyi szintemet hozzam, de talán a szezon végén lesz egy-két verseny, ahol ki fog jönni a lépés.

 


komment

Címkék: verseny crosskovácsi szilvásvárad maraton kondenzgyík


2018.05.26. 01:16 Gabriel_mtb

Kimaxolt hétvége

 Tavaly előtt, valamilyen megmagyarázhatatlan okból képes voltam 2x250 km-t utazni egy kb. 28 km-es időfutam miatt. Igazából csak most esett le, hogy anno a Békás Kupa időfutamjai mind rövidebbek voltak ennél. Pedig régen a sík egyenkéntire 1 hónapot készültem, a hegyire pedig gyakorlatilag ott volt az egész szezon. Két éve a Velence MTB Maraton helyett választottam a Serényfalváról induló és Aggteleken végződő versenyt. (Pontosabban tavaly választottam a maratont.) Akkor logikusnak tűnt, hogy a serényfalvi nevezés után autóval felmegyek a célhoz, majd onnan visszagurulok bringával. Logikus is lett volna, ha a lefelé és gurulás igaz lett volna. Valójában hullámvasút volt pálya (visszafelé is), így sikerült is lekésnem a rajtidőmet, de mivel más is elszámolta magát, kaptunk későbbi időpontot. Nem volt kellemes átázva várni a pillanatot, amikor ismét tekerhetek 1 órát a szakadó esőben.

 De ez 2 éve volt. Idén beneveztem a Gömör kupára és a velencei maratonra is, és mindkettőre szép, napsütéses időt jósoltak. Változott a pálya is, Aggtelekről kellett indulni, majd 14 km múlva, Zádorfalvánál fordulni. A versenyen külön - de korcsoporti bontás nélkül - értékelik a montival indulókat, de elvárják, hogy ne is legyen átalakítva a bringa.

 Gyakorlatilag semmit sem készületem a versenyre, csak kétnaponta közlekedtem egy keveset, hogy legyek levegőn. Kb. 2 hét után a verseny előtti nap volt az első, amikor nem mutatott hőemelkedést sem a lázmérő… mert nem mértem a lázamat. De pénteken tényleg úgy éreztem magam, mint aki túl van a betegségen.

aggtelek.jpg

Megfelelő helyszín egy ekkora verseny központjának


 Arra számítottam, hogy még köhögni fogok néha a versenyen és attól is tartottam, hogy idő előtt el fog fogyni az erő a lábamból. De az váratlanul ért, hogy ez már az első komolyabb emelkedő előtt megtörtént. Nem eléheztem, gyomorban kivételesen jól voltam. Az izmokból fogyott el a szénhidrát. Nem esett jól a emelkedő, de mivel időfutamon nem lehet pihenni, ezért egyik sík vagy lejtő sem ízlett. Mentális tréning lett a versenyből, mert erős volt a csábítás, hogy feladjam. Szenvedősebbnek éreztem a befutó előtt szakaszt is, mint két éve, s biztos voltam benne, hogy akkor a hidegben nagyon fáztam volna, ha nem nyomom végig, tehát most biztosan lassabban megyek. Pedig valójában eggyel előrébb léptem és legtöbb szegmensen javítottam is.

action_gomor.jpg

Sok jó fénykép készült az időfutamon, a maratonon pedig úgy tudom, hogy egy sem

 

 Ez egy kis verseny, nincsenek nagy díjak sem, de minden pontosan történt, a pálya jó volt, az érem nem tucat és jár némi ennivaló is. (A gulyás sosem volt a kedvencem, de kis versenynél nem reklamálok emiatt.) 

 Másnap Velencén már valóban volt értelme a terepguminak… csak a versenyzésnek nem sok. Már a rajtcsomag átvételénél elment a kedvem az egésztől. Ugyanis nem volt rajtcsomag. Csak egy rajtszám és egy L-es póló. A többi méret elfogyott, mint ahogy a használható kábelkötegelő is. Amit adtak, az a kormányt sem érte át. (Mármint a recés része.) Azonnal Dire Straits Maratonnak neveztem el. (Ugye nem kérdés, hogy melyik dal címe alapján?) 

kkoteg.jpg

Ezt láncba fűzéssel sem lehetett megoldani

 

 Az éjszakai köhögés miatt nem aludtam eleget és nem tudom, hogy egészségesen ki tudtam volna pihenni az előző napi tekerést, de hamar úgy döntöttem a három körös maratonon, hogy az első körben laza tempóban fogok menni. A lényeg, hogy bemelegedjek. Hamar eszembe jutott, hogy nem szeretem azt a pályát. Szegény srác, akiről már rajt után lehetett látni, hogy hamarosan szenvedni fog, az pedig szerintem meg is utálta, miután kétszer is eldőlt... az esése után.

 A második körben kezdtem jól érezni magam. Megszólalt bennem és régen hallott dal: “...elöl a félelem, hátul a fájdalom…” OK, nem hangzik túl vidáman, de bringán szinte mindig valami alt. rock szám szólal meg bennem, tehát ez csak jót jelenthet! A pálya nemszeretem részét is szeretni kezdtem. Mivel az első körben nem is próbáltam gyorsan menni (nem is ment volna, csak kicsinálom magam), ezért nem lassultam be, azonos időt mentem az első két körben. Elkezdtem beérni egy-két magát túlvállalót, és bár fogalmam sem volt, hogy hanyadik helyen járok, abban bízhattam, hogy néhányan még be fognak lassulni előttem. Három frissítő volt egy körben és abból kettő volt olyan helyen, ahol meg szoktak állni a versenyzők. Nekem elég volt egyszer pótolnom a folyadékot. Nekem. Egyedül. Mert nagyon jó ötlet, hogy Gatorade a frissítő. Fel is kaptam volna a palackot, ha valaki nyújtja felém. De ha már megálltam, akkor letekertem és betöltöttem a kulacsba. Lehet, hogy én választottam rossz helyet a tankolásra, de ott csak nézték a szervezők, mit is csinálok. Mentem tovább és volt, akit beértem és megkérdeztem, hogy eléhezett-e.

Nem.

A mozgásod alapján nekem úgy tűnt...

 Utólag persze látom, hogy rosszul is eshet az ilyen, de mivel akkor láttam utoljára, könnyen lehet, hogy igazam volt. Akiket beértem a verseny második felében, többnyire rövidebb távokon indultak vagy fiatalabb korcsoportba tartoztak. Így a jó eredmény elmaradt, de azzal vigasztalódhattam, hogy Master1-ben egészen jó lettem volna. Ez igazából azért fontos, mert jelzi, hogy nem totál utolsóként értem be, tehát voltak még kint a pályán mindhárom távból, sőt még kategória győztes is! De már előttem is bontani kezdték a befutót! Szedték le a szalagokat és a kordont, így bejött elém egy motoros, aki annyira élvezte, hogy egy verseny befutóján mehet át, hogy engem feltartott. Nem, nem múlt ezen semmi, csak elvárom, hogy ne engedjék be a pályára.

 A tavalyi fura tészta itt is gulyás levessé konvertálódott, de szerencsére volt korlátlan mennyiségben édes és sós péksütemény. Az az igazság, hogy nem pocsék a pálya. Nem egy igazi maratonos pálya, de pl. az I Love Balatonnál sokkal jobb. (Fogalmam sincs, hogy létezik-e még az a verseny.) Sok nagy versenyen is csak gulyás levest vagy még annyit sem adnak. Mégis túl sok az apró rossz élmény.

Utólag kiderült, hogy nem gyógyultam meg teljesen. Ma mondták először a munkahelyemen, hogy kezdek embernek kinézni. Majd meglátjuk, mint a mondanak a Szilvásvásat Maraton után!

fotók:
akció fotó: Vígh Attila
többi kép: saját


komment

Címkék: verseny velence mtb időfutam marato gömör kupa


2018.05.17. 19:15 Gabriel_mtb

A padlóla le

 Nem emlékszem, hogy mikor vártam már ennyire a tél végét. Lehet, hogy a statisztikák szerint enyhe, száraz telünk volt, de bennem úgy maradt meg az idei tél, hogy vagy hóban tekertem haza munka után, vagy riogattak hideggel és csapadékkal, ezért autóban punnyadtam. De hiába próbáltam vigyázni magamra, márciusban leterített az influenza. Amikor padlóra kerül az ember, akkor utána néhány nap alatt látványosan fejlődik és elhiszi, nem is vetette vissza a betegség. 

 Március végén már késznek éreztem magam egy kisebb versenyre. Ez az érzés az első 300 méteren el is múlt. Szerencsére az előző éjszakai esőzéseknek köszönhetően olyan saras lett a pálya, hogy minden kerékfordulatnak komoly költségvonzata volt, ezért a bölcs többséggel együtt én is hamar feladtam a versenyt. Tényleg nem volt értelme leamortizálni a bringát, de száraz pályán sem mentem volna úgy, ahogy elvártam volna magamtól. Persze, ha már ott voltam, felmentem aszfalton a hegyre, de a saras verseny nem hiányzott. Valójában egész télen csak gurulgattam, nem edzettem csak néhány napot és a verseny előtti éjszakán sem tudtam eleget aludni. De szigorúbban véve már a múlt nyáron is csak versenyekre jártam és közben gurulgattam. Semmi edzés, tudatos meg pláne nem. Nyertem egy kis időt a következő megmérettetésig.

tarcalcrop.jpg

Van, amikor azért öröm befutni, mert akkor vége van a szenvedésnek

Ezt az időt azzal töltöttem, hogy naponta elkövettem egy amatőr hibát: Megpróbáltam bepótolni az elmaradt edzéseket. Jelentem: Sikerült! Meg is lett a következménye. Minden elindulásnál, minden minimális emelkedőn, minden apró gyorsításnál azonnal nehézzé váltak a lábaim. Elkezdtem lazábbakat menni. Egy ilyen laza, pontosan 100 km-es montizás közben említettem meg, hogy másnap lesz egy kis verseny. Naná, hogy elmentünk! A verseny emelkedővel kezdődött és alig mozogtak a lábaim. Egy idő után sikerült úgy-ahogy haladnom, hogy végül kb. 15 perccel később értem be, mint elképzeltem. Ez 36 km-en elképesztően nagy különbség! (Viszonyításként: Tavaly 2 perccel mentem rosszabbat a Balaton Maratonon, 50 km-en, mint terveztem. Tehát sokkal jobban szoktam megbecsülni a várható időmet.) Ha nem vagyok túledzett, ha nem tekerek előző nap 100 km-t… tehát kifogás, mentség mindig akad, de lássuk be: Ez a verseny sem sikerült.

monostori.jpg

Hosszabb az alagút és messzebb járok a fénytől

Be volt még tervezve Marcaliban a 10 órás verseny. (Az nem volt betervezve, hogy előző nap egy vastag faág elkapja a lábamat és lecsavar a bringáról. 2-3 hét után is érzem a térdemen a esetet.) Két lehetőségem volt: vegyes-páros vagy 4 fős csapat. Természetesen a kisebb csapatot, azaz a nagyobb kihívást preferáltam. De pár nappal a verseny előtt derült ki, hogy csak én terveztem ezt a felállást. Viszont így sikerült lekésnem a csapatversenyről (nem állt össze a csapat). A versenyt megelőző este írtam a főszervezőnek, hogy az előző két évi szokásnak megfelelően az utolsó pillanatban meg fogok érkezni és benevezek, a legrosszabb esetben egyéniben. Volt néhány sérülésem, ezért ezt a változatot nem igazán kívántam. Abban reménykedtem, hogy akad valaki, aki hasonló helyzetben van mint én, és összeállhatnánk. Éppen Zsiga, a főszervező is “kényszerszólózó” lett, de a javaslatomat már csak a verseny után olvasta... Próbáltam tanulni a két évvel ezelőtti szólózásomból: Akkor az első két órában nagyon megnyomtam, aztán a következő két órában az első helyről a negyedikre csúsztam vissza és mindenem fájt, de leginkább a derekam. Tehát elhatároztam, hogy kényelmesen fogok menni, csak semmi megfeszülés. Éreztem, hogy ez működik. Aztán az első kulacs-cserém a megszokott kb. 1 másodperc helyett úgy 30 másodpercig tartott. Mivel így ketten elmentek mellettem, ketten pedig feljöttek közvetlen mögém, úgy döntöttem egy kis idő múlva, hogy két kör alatt megpróbálok visszaszerezni egy pozíciót, így elveszem a kedvét az egyik engem megelőzőtől és az üldözőim is látni fogják, hogy tudok menni sokkal gyorsabban, csak nem siettem eddig. Sikerült is két, fél-fél perccel gyorsabb kört tekernem. Visszaálltam a nyugis tempóra. Viszont a rajt óta fájt az oldalam, beszorult a levegő. Ezért most nem a derekam, hanem minden belső szervem kezdett egyre elviselhetetlenebbül fájni. Próbáltam nyújtózkodni, még lassabban menni. Úgyis van még 7-8 óra hátra, belefér. A fájdalom nem enyhült, viszont egyik frissítés sem sikerült. Nem azt kaptam, amire gondoltam. Nem egy, hanem 2 körrel később kaptam. A kulacsot a bal kezembe kaptam, amivel nem tudom eltenni. A hideg izo helyett az eldobott kulacsom maradék, langyos izoját kaptam vissza, s minden egyes frissítés legalább 15 másodpercig tartott. Itt éreztem, hogy ez tényleg szóló versenyre sikeredett és nagyon nem ezt terveztem. Megöli a motivációt, ha minden harmadik körben 5-10%-ot eldobok a köridőmből. A fájdalom és az állandó, elvben elkerülhető időveszteség miatt kiszálltam valamivel 2 óra után. Érdekes, hogy a laza első óra ellenére jobb átlagot mentem, mint 2 éve, amikor tényleg nagyon megnyomtam az elejét.

Utolsó reményem a pár nappal későbbi Balaton MTB Maraton volt. Néhány nap (aktív) pihenés a Balatonnál és van remény egy jól sikerült versenyre! Ez a remény akkor foszlott szét, amikor megpróbáltam aludni. Néhány perc után eldöntöttem, hogy a hosszú hétvégémet nem virrasztással fogom tölteni, ezért autóba ültem és visszajöttem Budapestre. Vezetés közben már könnyen ment volna az elalvás. Egyszer küzdöttem eddig ennyire az álom ellen, de akkor 700 km-t vezettem le egy nap alatt…igaz most is kb. ennyit.

Tehát sikerült a Balaton Maratonra úgy érkezni, hogy aznap kellett átvennem a rajtcsomagot, ami mindig tervezhetetlen ideig tart, ezért az egész rajt előtti készülődés a káosz jegyében telt, magamra sem tudtam figyelni. Ennek megfelelően enyhe gyomorgörccsel indultam, ami szerencsére hamar elmúlt. A tömegrajtok mindig a legstresszesebb részei a versenyeknek, hiszen akkor még mindenki erős és egy többszáz fős mezőnyben bármikor mellém kerül olyan valaki, aki a tapasztalatlanságából adódóan balesetet okozhat. Most lazábban fogtam fel ezt a részt. Mivel tudtam, hogy ez sem az én versenyem lesz, próbáltam kiélvezni a rajt után városi helyezkedést. Fernando Alonsonak képzeltem magam, ami mindegy, hogy melyik ívet választja a rajt után, mindig előrébb kerül egy-két pozícióval. A trükk persze az, hogy gyorsan kell feldolgozni az adatokat és aszerint helyezkedni.

Az első emelkedőn elment az egyetlen referencia-sporttársam, akinek a közelében kellett volna maradnom. Éreztem, hogy esélyem sem lesz tartani, ezért rá sem mozdultam. Tavaly jól haladtam, csak a közepén kicsit kiengedtem. Most viszont az elejétől kezdve nem ment a bringa. Amikor már zavaróan lapos volt a hátsó kerekem, megálltam 2 percre pumpálni, majd tekertem tovább. Kezdtem felismerni, hogy már közel lehet a cél, ismét aszfalt váltotta fel az ösvényeket, ezért akit még megfoghatónak véltem, azt üldözőbe vettem. Vége. Ezt végigszenvedtem. Percre pontosan a tavalyi időmet futottam meg és a helyezésem sem változott. Érdekelt, hogy az érzetek, érzések hogyan viszonyulnak a valósághoz. Következett a Strava alapú elemzés: A pálya 99%-ban azonos volt a tavalyival, így össze lehetett hasonlítani, hogy adott időpillanatokban hol tartottam az egyik és a másik évben. Röviden: teljesen azonos módon haladtam a két évben. Tehát fontosak az érzések, de ami mérhető, azt mérni kell!

Ha optimistán akarom nézni ezt a néhány versenyt, akkor a körülményeket és az előzményeket figyelembe véve egészen jól sikerültek. Jobb körülmények között még lehet egy-két jól sikerült versenyem is idén. Írom mindezt úgy, hogy egy hete megint lázas vagy. A fenébe!

to_the_floor.jpg

Engem most nem kell ledobni a padlóla!

fotók, képek:
Tarcal: Vígh Attila (nem eredeti, levágtam a tetjét) 
Monostori erőd: saját
Brian élete

 


komment

Címkék: tokaj monostori erőd maraton marcali tarcal ver Balaton 10 órás MTB


2018.03.29. 18:37 Gabriel_mtb

Hogyan lettem...

 Kb. 4 éves lehettem, amikor a közvetlen mellettünk épült Sugár Üzletközpontot átadták. Mármint hivatalosan. Az alapjait az én alapjaimmal együtt rakták le, tehát úgy 3 évesen már bőven birtokba vettem a környék gyerekeivel együtt a még be nem fejezett épületet. Többek közt felmásztunk a vaslétrákon a tetejére. A nővéremmel engedtek le (+2.5 év), akinek voltak “nagy” barátnői (+1-2 év), tehát 3 évesen 6-8 éves nagy gyerekekkel lógtam…


Hogyan lettem DH-s


 Amikor a 3 kerekű
orosz szovjet bringámmal voltam lent, tudták a szüleim, hogy nem fogunk a Sugár tetejére mászni, de úgy gondolták, jobb figyelni! Észre is vették, hogy a - mára már lebontott - rámpára toljuk a fel a bringákat, hogy aztán leszáguldjunk onnan. Egyik alkalommal éppen az én apám lett ránk uszítva, hogy megfékezzen minket ebben a veszélyes szórakozásban. Mivel nekem volt a legtöbb veszíteni valóm - én kaptam volna a pofonokat - ezért sikerült valamelyik gyerek vészjelzése után rendkívül gyorsan legurulnom, a kiskerekű, örökhajtós bringámmal. Ezúton is köszönöm a motivációt! (A rámpa éppen a másik irányba mutatott, így tudtunk kereket oldani.)


Hogyan lettem 2 keréken gördülő

 Kinőttem a háromkerekűt, de a pótkerekes bringa sosem tetszett. Igazából, már pici gyerekként sem értettem, hogy miért jó az, hiszen kanyarodni csak lépésben lehet vele. Így egy-két alkalom után szóltam apámnak, hogy vegye le a pótkerekeket. Ez a beszélgetés hiteles tanúk visszaemlékezései alapján így folytatódott:

- De nekem most nincs időm lemenni veled, hogy megtanítsalak…
- Azt kértem, hogy vedd le! Nem azt, hogy gyere le velem!

Úgy tűnik, sosem szerettem a mellébeszélést.

A pótkerekek lekerültek, így nap végére már meg tudtam tenni egy hinta-hossznyi távolságot. Lehet, hogy ha nem sóderen teszem meg az első próbálkozásaimat, akkor 100 méternél is messzebbre jutottam volna, de legalább előkészítettem a montis jövőmet!

 Ez a bicikli is hamar összement, de a nővérem Skolnyikjára nem tudtam se a lépcsőről, se annak a korlátjáról felmászni. Egyszer a Sugárnak támasztott kis bringámra felpattant a nővérem, én pedig utána eredtem a nagy Skolnyikkal. Hiába tudtam így egyszer felszállni, többször nem sikerült. Aztán néhányszor megismételtük ezt az ellopós - utána eredős technikát és természetessé vált, hogy fel tudok szállni arra a nagy biciklire is.
Mivel a pedált is alig értem el, a leszállásra nem volt biztonságos megoldásom. A betonra eséstől féltem, ezért a házunk végében lévő nagy bokrot szemeltem ki tataminak. Rutinosan, naponta többször is teljesen szándékosan dőltem be abba a bokorba. Velem tényleg megesett, hogy aggódva szóltak anyukámnak, aki csak annyit mondott:
- Ő így szokott leszállni.


Hogyan lettem grammániás

 7-8 éves voltam, amikor elköltöztünk, és szerencsémre, akkori legjobb barátom családja is velünk egy időben, ugyanabba a házba költözött. Természetesen bringával fedeztük fel a környéket. Rátaláltunk a Rákos-patakra, amiről anyukám elárulta, hogy az éppen onnan jön, ahol a régi lakásunk közelében bringáztam. Tomi barátommal azonnal tervezni kezdtük a nagy túrát. Heteken át néztük a térképet, aztán az egyik nyári napon lementünk biciklizni. A rákosrendezői felüljáróra még felcipeltük a bringákat, de Tomi nagyon küzdött a Csepel Tacskó alatt. Ezért az M3-as bevezető szakaszán inkább átfutottunk. Eljutottunk a célunkig, majd vissza is, de Tomi lefáradása egyértelművé tette, hogy mennyire fontos a bringa súlya. Persze semmi ennivaló nem volt nálunk, de gyerekeknél ez természetes. A sikeresen teljesített nagy túra után a dicsőség elmaradt, mert szüleinknek inkább nem meséltük. Nővérem kb. csak 20 évvel később hitte el, hogy tényleg megjártuk. Ma már végig bicikliút vezet ezen az útvonalon.


Földönfutó

 Kölcsönadtam a lakótelepen pár percre az egyik haveromnak a Skolnyikot. A középrésznél eltörve hozta vissza. Nem kaptam hihető választ a váztörésre és hiába kérdeztem rá 20 évvel később iwiw-en, máig sem tudom a törés okát és történetét. Később a szüleim néha megkérdezték, hogy mit kérek szülinapomra, de hiába feleltem, hogy biciklit, egy-két nappal később azt válaszolták, hogy utána néztek és túl drága.


Montis

 Középiskolás koromban egy számítógépes klubban ismerkedtem meg egy sráccal, akinek többek közt azt is köszönhetem, grafikus lettem, nem programozó. (Már közel vagyok hozzá, hogy mégis coder (is) legyek.) Mit csinál két kocka hétvégén? Elmegy gyalogos teljesítménytúrákra. Na, itt 6-8 órán keresztül azt kellett hallgatnom, hogy itt milyen jó tekerni és itt milyen jó legurulni... Első grafikusi munkámból bicikli lett.


Outis

 Másfél év után lecseréltem a full-merev acélszörnyet egy telós, SPD-s, alu gépre. Feliratkoztam az MTB levlistára és megismerkedtem egy-két olyan sráccal, akik versenyekre jártak, montisra és outisra egyaránt. Egyik tavasszal elmentem megnézni őket Tahitótfaluba, az időfutamra. Direkt nem vittem magammal pénzt, nehogy be tudjak nevezni. Új barátaimnak ért egy nevezésnyi pénzt az, hogy még egy név szerepeljen mögöttük az eredménylistában. Vártam legalább 2 órát a rajtomra, majd... szinte utolsó lettem. A következő alkalommal már újabb géppel és nem 2.1-es terepgumikkal indultam az időfutamon. Maradt a monti, de outis versenyekre keskeny slick-kel, keményre fújt telóval (lockout akkoriban még nem.volt) mentem, időfutamra pedig gondosan kiszámolt pedálfordulattal készültem. (Volt egy nagy Excel táblám az összes áttétel variációról és slick külsőimről.)


Maratonista

 Amikor montizni kezdtem, nagyon népszerű volt az XC (akkoriban CC) kb. annyira, mint mostanában a mararonok. Elit futamhoz gyenge voltam, a hobbiban pedig kérdéses volt, hogy az első kanyart túl fogjuk-e élni. Tehát nem igazán jött be a montis versenyzés. Persze voltam pár versenyen, de nem éreztem kényszert, hogy minden évben többször is rajthoz álljak. Aztán megjelentek a maratonok és egyik cimborám bevállalta az elit távot. (Akkoriban még nem nevezték egyszerűen hosszúnak.) Ha neki sikerült a 100 km-es Bükk Maraton, akkor én is indulhatok a hosszabb távon! Innentől kezdve szinte mindig a leghosszabb távon indultam.


Visszavonuló

 Nekem sikerült (majdnem) a csúcson abbahagyni. Két térdműtét után kényszerpihenő következett. Persze úgy terveztem, hogy felépülök és nyomom tovább, de vállalkozásba kezdtem és így se időm, se pénzem nem maradt a versenyzésre.

 
Visszatérő

 Miután bezártam a boltomat és túl voltam egy váláson, elkezdtem ismét egyre többet tekerni, de valójában ez a több is kevés volt. Nem is tettem oda magam rendesen. Egyik nyár elején egyik ismerősöm talán grillezésre hívott az akkori barátnőmmel. Egy igazi, kellemes 30+ fokos nyári időben nem akartam egy kertben bezárva lenni, amikor az erdőben is tekerhetnék! Kifogást kerestem! Saaaaajnos épp' aznap van CrossKovácsi... CrossKovácsit régen többször bejártam, de valamiért sosem indultam rajta. Most mennem kellett! Totál gyenge voltam a versenyzéshez és alig bírtam aznap reggel felkelni. Igazából semmi kedvem nem volt versenyezni. Utolsó pillanatban elindultam, kitekertem, elfáradtam, beneveztem. Itt szólt felém valaki később a célban:

- Újra a pályán?!

Bár a versenyzésből szinte semmit sem élveztem, ez a pillanat mégis azt jelentette, hogy ez az én természetes közegem. Elkezdtem újra versenyekre járni. De be kell vallanom, hogy nem versenyeztem. Csak végigszenvedtem magam a távon.


Hogyan lettem csúcsformában

 Kellett két évnyi szenvedés a mezőny hátsó részében. Olyan edzetlenül mentem a versenyekre, hogy korábban egyen sem indultam volna ilyen állapotban. De ez kellett ahhoz, hogy legyen kedvem többet és többet menni. Majd azon kaptam magam, hogy a 10 évvel korábbi saját rekordjaimat döntöm meg.


komment

Címkék: kezdetek kerékpár bringa hogyan lettem skolnyik


2017.10.13. 13:33 Gabriel_mtb

Táblák a Börzsönyben

 Éppen indultam volna egy 4-5 órás pilisi montizásra, amikor öltözés közben olvastam az Országúti bringások Facebook csoportot. Reagáltam is, de érkezett egy cáfolat az általam jelzett bringázást tiltó szakaszra. Újratervezés: Megnézem azt a táblát - vagy a hiányát - a Börzsönyben! Sietnem kellett, mert a Pilisből könnyebb visszajutni Budapestre akkor is, ha utolér a naplemente, mert Pomáztól már van közvilágítás.

 Dunakesziig az a dilemma, hogy menjek-e fel a bringaútra, ami megóv a túlbuzgó rendőröktől vagy válasszam a szinte mindenhol jobb minőségű úttestet. Dunakeszin nincs választás, mert kb. 15 éve felfestettek az úttest széleire két sárga vonalakat és aki nem szokott tekerni, annak nehéz elmagyarázni, hogy a sávnak éppen az a része alkalmatlan a kerékpározásra. Gyakorlatilag megjelölték az úthiábákat, leválasztották az autósok elől. Ha gyér a fogalom, akkor vonal bal oldalán tekerek. Viszont, hogy legyen valami pozitív is: Láttam egy “szereld magad” táblát! Nem álltam meg lefotózni, de talán itt lehetett. (Majd rájönnek, hogy drága nekik ez jófejség.)

szereld_magad.jpg
 Vác után szintén szabálytalanul a biztonságosabb, amikor a 12-es út mellé gurulunk le. A keskeny bringaút montival is pattogós. Később egyre jobb minőségű lesz, vissza lehet térni. Ha üres kulacsokkal indultunk neki Kismarosnál Királyrét felé, akkor a Morgó buszmegálló után kell balra kanyarodni, hogy a villanyoszlop mögé bújt kék kútnál tölthessünk.

morgo.jpg
 A színek hamar elárulták, hogy már ősz van. Ha már a Börzsönyben vagyunk, akkor természetes, hogy a postás néni is ilyen színekben pompázik.

postasneni.jpg
Miért is? Íme: 

börzsöny (főnév)

  1. Piros fürtös virágzatú dísznövény. 2–3 méter magas kórószerű növény, bogyóterméssel; alkörmös. (Latin neve: Phytolacca americana.)A börzsöny ősszel terem bogyókat. Díszcserjeként nagyon mutatós a börzsöny.
  1. Liláspiros ételfesték, amit ennek a növénynek (1) a bogyóiból készítenek. Korábban vörösborok színezésére használták a börzsönyt. A börzsöny termése hánytató és hashajtó hatású, ezért ma már tilos a használata.
  1. Átvitt értelemben: Vörösbarna ételfesték. A vöröshagyma héjának kifőzött leve.

(forrás: https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/B%C3%B6rzs%C3%B6ny)

De íme egy másik:

berzsenyszín

Berzseny-, börzsöny-, vagy vörösfa, belseje vörös festékanyagot tartalmaz, mely áztatással kinyerhetô, és főleg textilfestésre használták. Dél-Amerikában nagy mennyiségben termett, az őslakók a testüket is festették vele. A berzsenyfa portugálul "pau brasil", ebből származik Brazilia neve. Mára nagyon kevés maradt belőle, inkább díszfa. Anyagából hegedűt is készítenek.

(forrás: http://www.szintan.hu/nev33.htm)

Tehát ez a szép őszi, vörösesbarna szín maga a börzsöny.

  Szokolya tetején még van még egy könnyen észrevehető kút, de vigyázat! Csapda!  Lendületből még tovább tudtam menni, de ha megállok, akkor a hamarosan következő, túloldali pékség illata biztosan megfog.

szokolyakut.jpg

  A veszélyek ezzel még nem értek véget! A kerék elé is figyelni kell és az út melletti tevékenységünkre is. Bár mocsarat nem láttam a közelben…

ogre.jpg

  A kóspallagi elágazásnál úgy tűnik, hogy innentől mindkét irányban sima aszfalton lehet gurulni, de a látszat csal! Főleg visszafelé rázós az út Királyrétről.

elag.jpg
 Márpedig aki nem tér be terepre, annak előtt-utóbb fordulnia kell. Több irányba is tovább lehet menni Királyrétről, de az egyetlen elvben végig szilárd burkolatú út Diósjenőre visz, de helyenként arra is egy összetelós monti javasolt. Mégis érdemes megtenni a kitérőt, akkor is, ha Kóspallag felé mennénk, mert ez a kút a dobogókőihez hasonlítható: Szinte biztosan találkozunk itt bringással és nagy eséllyel akad közöttük ismerős. Válthatunk is pár szót, mert hiába láttam a 2-esen (virtuális) ismerőst, csak biccentettünk egymásnak és haladtunk tovább. Nekem most egy percet kellett várnom a munkaidő kellős közepén, amikor meghallottam a bütykös gumik jellegzetes hangját és meg is jelent 2 bringás. A "csapat" felét ismertem.

 A Kóspallagra átvezető 4 km-es út nagy jóindulattal nevezhető másfél sávosnak. De én ezektől inkább autóval félek. Szerencsére a többi autós is retteghet attól, hogy szemből jön egy másik kocsi, ezért nem szoktak itt száguldozni.

 Kóspallagon több kút is található, némelyiken még a nyomókar is fent van. A faluban az utolsó 400 méter csak az út közepén tehető meg, de így legalább éles lesz a kontraszt a települést elhagyva.

jout.jpg
 Az ország egyik legjobb aszfaltja kezdődik itt, ráadásul igazi hegyi út. Kanyarokkal, egy-két kisebb emelkedővel, de mivel ebből az irányból a Duna felé tartunk, ezért jellemzően lejteni fog.

  Akinek volt elég a szint vagy a megszokott mókusokon, vaddisznókon, őzeken kívül más állatokat is nézne, az letérhet Törökmező felé. A Kis-Állatparkhoz gyalogolni (terepezni) kell egy keveset. És persze kalandpark… akinek nem elég kalandos letekerni 50-100 km-t.

img_20171011_142243.jpg
 A 12 útnál elértem a tekerésem célpontját és szerencsére az derült ki, hogy rosszul emlékeztem, már nincsenek kint a tiltótáblák.

12es.jpg
 Innen már csak be kellett fejeznem a tekerésemet, azaz hátszélben, síkon letekerni kb. 50 km-t. Induláskor még megnéztem a széltérképet, hogy tudjam mire számítsak. Az is fogadott: oldal-szembeszél. Visszafelé szintén. Persze mindig így érzni az ember, de amint megérkeztem ismét megnéztem a széltérképet is valóban megfordult a széljárás! Így is sikerült bőven naplemete előtt befejeznem a körömet.

A pontos útvonal megnézhető itt: https://www.strava.com/activities/1225342014




komment

Címkék: börzsöny aszfalt szél ogre


2017.08.31. 15:54 Gabriel_mtb

Kékes csúcsúszás

 Gyorsan legyünk túl a gasztro részen: A legutóbbi beszámolómból kimaradt, hogy Kazincbarcikán végre tésztát kaptunk, választható és szabadon kombinálható feltéttel. Persze a Gundel főszakácsa nem fog könyörögni a mákos-lekváros tészta receptjéért, de én mindig tudok örülni a tésztának és a választás lehetőségének.
Mátra: A Sástó Kéttölgy Kisvendéglő sültkrumplijával a Balatont tengerré lehetett volna változtatni. A kávégépet pedig lekapcsolták még zárás előtt. A versenyközpont főépületének büféjében a capuccinot tejszínhabbal képzelik el. Az ágasvári retro turistaházban viszont meglepően finom kávét adnak. Damn good coffee!

img_20170828_135135.jpg

 A verseny szervezői letértek a gulyás-tészta vonalról: szerény húsdarabokkal tarkított tarhonya, kovácsos uborkával volt a menü. A 3 éve itt kapott bolognainál ez is jobb, de az a műfaj - és gondolom a kondér - legalja volt.

 F1-ben jártasak talán emlékeznek a Verstappen-szabályra és annak rövid életére. Korábban csak annyi volt írásba foglalva az autósport királykategóriájában, hogy két kanyar között csak egyszer lehet védekezés miatt irányt váltani. Ha a támadó első szárnya elérte az elől haladó hátsó tengelyét, akkor helyet kellett biztosítani a támadó számára. Ezt szigorították azzal, hogy féktávon már nem engedélyezett az irányváltás. Aztán eltörölték ezt az egészet. Maratonon nincs ilyen probléma, mert értelmetlen feltartani a mögöttünk haladót (OK, egy sprint-befutónál számít a helyezkedés), hiszen, aki gyorsabb, annak számtalan lehetősége van előzni, előbb-utóbb úgyis el fog menni. Viszont a gyerekversenyeken néhány kör alatt kell eldönteni a sorrendet, tehát gyakori, hogy nem adnak helyet egymásnak a fiatalok. Ez természetes és elfogadható bizonyos határig. De hol a határ? Felnőttként is nehéz megtalálni azt a szűk tartományt, ahol még sportszerű a védekezés. Az U-versenyzők számára talán a sportszerűségnek ezt a szűk határmezsgyéjét a legnehezebb megtalálniuk.

21078846_1447424611960780_7250559818784567923_n.jpg

 Már szombaton sikerült elrontanom a vasárnapi versenyemet. Elfelejtettem elrakni a kikészített készpénzt, ami nálam volt, az szinte teljesen elfogyott a szállás kifizetésénél. Tehát nem sikerült magam tartani ahhoz, hogy verseny előtti napokban nem éhezek, azonnal eszek valamit, ha éhes kezdek lenni. Mire vége lett a gyerekversenyek eredményhirdetésének és kiderült, hogy a legközelebbi ATM Gyöngyösön van, a délután már elindult az este irányába. Másnap reggel annyira könnyen reggeliztem, hogy ez csak az előző napi alultáplálást jelenthette.

 Autóval 5 perc alatt a versenyközpontnál voltam és gyorsan le is tudtam parkolni. Autós szempontból talán ez a legjobb helyszín. Mire összeraktam a gépet már rám is akadt egy régi cimborám. Így ketten kerestük kevés sikerrel a hosszútáv depó bejáratát. Nyomtatott információt sem láttam és a szpíker is csak olyanokat mondott, hogy “itt, ahol most vagyok”. Végül persze megtaláltuk a bejáratot a karámunkba és nem sokkal később el is indultunk a sípálya felé.

 Tavaly annyira könnyedén mentem közvetlenül a mezőnyt vezetők mögött, hogy miután felkanyarodtunk Mátraházánál a Kékes felé, sokáig azon gondolkoztam, hogy eljátszok egy támadást. Idén már ez a gondolat is úgy elmaradt, mint én a mezőny elejétől. Már Mátraházáig eltűnt előlem a sor eleje és sem az aszfaltos emelkedőn, sem a sípályán nem éreztem, hogy lenne esélyem előrébb kerülni. Inkább engem előztek meg páran. Éreztem, hogy ez ma nem megy és zombi módban tekertem fel az ország legmagasabb pontjára. Próbált lelkesíteni a fotós egy "Szinte magától megy fel a KTM!" szöveggel, de közöltem vele, hogy "Menne, ha én nem ülnék rajta".

21078476_1928556164073954_3904164897195756806_n.jpg
 A csúcs után ment el mellettem Hajtány Miki. Ez jelezhette azt is, hogy mégsem vagyok annyira hátul, van még esélyem felérni a 10-15. hely környékére. De jelezhette azt is, hogy nagyon hátul vagyok, hiszen Miki minden versenyt nagyon lassan kezd. Mátrafüredig még elment mellettem egy-két magányos harcos és a salgótarjáni kommandó. Nem élveztem a kőzúzalékkal felszúrt utakon a lejtőzést.

 A következő 15 km eseménytelenül telt, nem volt a közelemben senki sem. Vártam azt a pontot, ahol tavaly eltévedtem, de különösebb koncentrálás nélkül is megtaláltam a jó irányt. Idén talán ez volt a legjobban jelzett pálya. A Szénégetők előtt csapott hátba a Középtáv Master 2-es mezőny éllovasa, Sass Józsi. Tavaly korábban találkoztunk, de ha leszámítom az akkori eltévedésemet, akkor hasonló tempót mehettem egy éve, mint most. Mégsem vagyok sokkal gyengébb, mint tavaly!

 Ez a felismerés adott egy kis lendületet és már volt is a látómezőmben befogható célpont! Kezdtem jól érezni magam! Utol is értem a kiszemelt ellenfelemet. Gyorsan megbeszéltük, hogy az első óra mennyire fárasztó volt, hiszen végig koncentrálni kellett, nem lehetett se inni, se enni. Szerinte még nyelni sem.

 Többször találkoztunk később. Néha meglepődtem, mennyire el lehet húzni egy emelkedőn, aztán ledöbbentem, hogy mégis vissza tud előzni. Voltak, akiket Mátraszentimre előtti emelkedőn láttam utoljára. Szerettem azt az emelkedőt is, amelyik korábban már kifogott rajtam. Biztos voltam benne, hogy kitekerem és előnyhöz juttat.

 A Kétkerék Vendégház előtt megláttam a jellegzetes salgótarjáni mezeket. A frissítőhöz 2-3 SHKE tagnál már előbb érkeztem. Mátraszentlászló után van talán a leggyilkosabb emelkedő. Nem elég, hogy meredek és hosszú, de helyenként annyira köves a szűk nyom, hogy tolásra csábít. Itt értem be egy futót, akinek szintén meredek volt az emelkedő, ezért gyakran inkább sétált. Amint a közelébe értem, futásra váltott. Nem értettem, hogy aki rendszeresen fut, versenyzik (futó maratonos pólóban volt), miért nem képes felfogni, hogy én éppen versenyzek és meg is állhatna 2-3 másodpercre, hogy elengedjen. Végül csak elengedett és Piszkés-tető után már gyorsabb volt a pálya. Akadt még egy-két emelkedő, ahol a turisták elismerően néztek. Persze a családok 10-en éves fiúitól hallottam: "Ez már nem fog feltekerni ott!"
- Öcsi! El kell, hogy keserítselek, ez fel szokott tekerni az ilyeneken - mondtam magamban és feltekertem.


img_20161227_144931.jpgEz egy téli kép, de erre ment a verseny.

 A Galya-tető utáni lejtőzésben még visszaelőztek páran, de a Rudolftanyát követő gyors szakaszra már ismét előttük voltam. Féltávtól időnként ki volt táblázva a hátralévő táv. Itt a 15 km-es jelzést láttam. Számoltam és arra jutottam, hogy van kevés esélyem javítani a tavalyi időmön és helyezésemen. Tehát nyomtam, hogy ne ezen a sík részen érjenek utol és minél gyorsabban fogyjanak a km-ek. A száguldozás vége felé kezdett egyre rugalmasabbnak tűnni a bringa hátulja. Megálltam.

 Ismét utolért akit 40 km-rel korábban fogtam be először. Se nálam, se nála nem volt pumpa. Éljen a tubeless! Ma már senki nem hord magával pumpát! A második salgótarjáni srácnál volt pumpa. Odaadta és megbeszéltük, hogy a célban visszaadom, megkeresem a sátrukat. Persze én úgy gondoltam, hogy 10 perc múlva beérem és akkor adom vissza. De hiába fújtam, eresztett a szelepnél. Pár percet tekertem, pár percet pumpáltam. A pálya nehézségét jelzi, hogy még így is visszaelőztem a középtáv végéről egy-két versenyzőt. Úgy az ötödik pumpálásnál kiderült, hogy nem csak a szelep mellett, hanem az oldalfalnál és szökik a levegő. (Valójában a szelep tövében a pumpálás miatt engedett, de az oldalfalon lévő lyuk is pontosan a szelep mellett volt, azért a sziszegés azonos irányból jött.)

 Az egyik pumpálásom közben Hudák Szilvi is megelőzött, ami gyors számolásra késztetett. Tudom, hogy kb. mennyivel szokott mögöttem lenni, tudtam mekkora távon fogyott el ez az előnyöm és tudtam mennyi van még hátra. Azt adta ki a matek, hogy a következő frissítőnél kiszállok a versenyből és begurulok aszfalton. 3 pumpálással sikerült megtennem az utolsó 7 km-t. A célban megkerestem a pumpa gazdáját és visszadtam neki a tulajdonát. Majd a saját műhelypumpámmal felfújtam a kerekemet. Ez annyira jól sikerült, hogy a másnapi családi montizást végig bírta a kerekem. Majd ahogy teltek a napok, úgy csökkent a hatótáv, tehát nem fogta meg véglegesen a folyadék.

 Amikor úgy éreztem, hogy csak vánszorgok a pályán, akkor tényleg alig haladtam. A Strava szegmenseken elér időim igazolták az érzéseimet. Ahol pedig úgy éreztem, hogy haladok, ott megjelentek a PR-ok. Az biztos, hogy ez a legkeményebb hazai maraton. Sokat kell használni a legkönnyebb áttételeket és alig akad olyan szakasz, ahol pihenni lehet. Több energiát igényel a több versenynél, tehát több üzemanyagot kell vinni és nagyon könnyen el lehet éhezni.

 Lassan vége a szezonnak. Talán még ráakadok egy kisebb versenyre, de az már csak levezetés lesz. Lehet, hogy jövőre más versenyeket keresek, hiszen a Top Maraton oldalán az utolsó frissítés 2016.09.30-án került fel. Tavaly sem gondolták teljesen komolyan ezt a sorozatot a szervezők, de úgy tűnik, hogy mára szép lassan ki is múlt.

A versenyfotókat Zoboki Attila és a Mátra Maraton albumaiból vettem.

 


komment

Címkék: kávé verseny mátra bringa bicikli maraton mtb mátra maraton Ágasvár


2017.08.21. 18:44 Gabriel_mtb

Kazincbarcika handicap

 Már a múlt hétvégi Underworld Kupa előtt is keveset tekertem, s utána sem vittem túlzásba az edzést. Szó sem volt tudatos formaidőzítésről, csak arról, hogy többnyire a Sziget fesztivál zajának köszönhetően hajnali 5 óra után tudtam csak elaludni. A hét közepén próbáltam bepótolni a kimaradt km-eket egy 100-as tekeréssel, aminek az lett a következménye, hogy a következő napokban bármely napszakban el tudtam aludni 30-60 percre. Amint ledőltem, már aludtam is. A takaróit sem tudtam magamra húzni, mert addigra már nem voltam ébren.

 A borsodi versenyekre viszont mindig hajnalban kell indulni, mert U9-ben is érdekeltek vagyunk. Tehát korábban kellett kelnem, mint amikor az előző napokban elaludtam. Ez már majdnem olyan, mint a Monty Python jelenetben: "Este 10-kor keltem, azaz fél órával azelőtt, hogy lefeküdtem..." 
https://youtu.be/iEIApUNVBKg?t=2m49s
Mégis s
ikerült időben megérkezni pontosan oda, ahová a rendezvény honlapja is javasolta a parkolást. Persze a javaslat nélkül is oda mentem volna, de így legalább előző nap elutaztam fél órára a 90-es évekbe. A honlapon ugyanis annyi szerepelt, hogy “Volt Egészségügyi Iskola parkolójában”. OK, ez a helyieknek biztosan mond valamit, de nekem a környék összes iskolájának a honlapját meg kellett néznem. Kevés fájdalmasabb dolgot tudok elképzelni a középiskolai honlapok nézegetésénél.

 Ha már szóba került az U9, mondok valami dicsérőt is: Sokkal jobb gyerek pályák vannak a BBMTB versenyeken, mint a Top Maraton sorozatban. Mindig akad olyan rész ezekben a pályákban, amiből tanulhat valamit a bringás palánta. És szerencsére vannak olyan hosszúak a pályák, hogy nem tudják végig követni a szülők a csemetéjüket.

img_20170819_100429.jpg
 Lett volna még a verseny előtt lehetőségem kipróbálni az egyik legfőbb ellenfelemnek a bringáját, de örültem, ha evésre és pályabejárásra jut időm. Az utolsó gyerekverseny rajtja után elmentem megnézni a pályát. Egy hete néztem a pályarajzot és akkor gondolatban meg is nyertem a “Radnóti kupát”, de tartottam tőle, hogy az apró részleteken elcsúszhatnak a terveim. Kényelmesen (értsd: lassan) mentem egy kört és megállapítottam, hogy én itt a lejtőkön lépésben fogok haladni. Azaz mindenki el fog menni mellettem.

 A rajtomig hátra lévő egy órában gyorsan ettem valamit, majd szokásomtól - és lehetőségeimtől - eltérően elmentem bemelegíteni. A sorozat harmadik futamára már kezdjük megismerni egymást, egyre több ismerős arc biccent felém és én viszont. Láttam ki van itt és azt is, ki hiányzik a mezőnyömből. A két legfőbb esélyest nem láttam, de a legutóbbi harmadikkal találkoztam és persze a többek is feltűntek, akikkel meccseltem a legutóbb. Nem akartam lekésni a rajtomat és bíztam benne, hogy most talán nem a legvégén szólítanak be, ezért időben visszagurultam a rajtkapu közelébe. Az előző futamból még sokan nem értek be, ezért legalább 15 percet kellett várni beszólításokig. (A BBMTB sorozatban mindenkit beszólítanak.) Úgy tűnt a szervezők biztosra akartak menni, hogy most csak a helyiek nyerjenek: (Aki nem értené: Nem gondolom én ezt komolyan, csak mosolygok a szituáción.)  A mezőny jelentős részét elfelejtették beszólítani. A már beszólított versenyzők csoportjának közepén álló szervezőktől mindegyik mellőzött bringás egyesével megkérdezte, hogy szerepel-e a listán. Gyanítom, hogy nem a beszólítási sorrend szerint követték egymást a nevek a papíron és ebből eredt a kavarodás. Ha már be kellett mennem a mezőny közepébe, akkor valahol ott is maradtam. Kipróbáltam, milyen nem leghátulról indulni!

 Nagyszerű úgy kezdeni a versenyt, hogy mind a 3 ellenfelemet látom. Ha megelőznek, akkor tudok regálni. Ennél már csak az volt kellemesebb, hogy a rajtot követő hosszú, széles, sík úton könnyedén mentem a mezőny elejével. Az első hosszú emelkedőre azzal a reménnyel fordultam rá, hogy itt még előrébb fogok jutni. De úgy tűnik komolyabb bemelegítésre lenne szükségem, hogy az első emelkedőn is normálisan működjek. Sorra mentek el mellettem a megfigyeltjeim. Az első emelkedő után egy rövid lejtő törte meg a mászást, majd egy ideig ismét kapaszkodni kellett. Ennek a végére már előttem volt az előző futam dobogósa (Pásztor Péter) és az ott utánam befutó Libor Laci is. Szintén elment mellettem Koch Kristóf is, akivel pár hete többször megelőztük egymást. Hamar eljött számomra a verseny mélypontja. A legnyomasztóbb az volt, hogy többnyire felfelé mentek el! Annyira nem esett volna jól a ritmusváltás, hogy senkire sem tettem rá a kereket. A lejtőn el is tűntek előlem és a cél előtti, fák közötti kanyargós részen szintén megelőztek páran. (Küzdöttem a váltómmal.)

 Jött a következő meglepetés: A második kör elején, a síkon nem engem előznek, hanem én veszek vissza egy-két pozíciót a fiataloktól (azaz nem ment el másik Master mellettem.). Aztán alig kezdtem meg az első emelkedőt, megláttam a Koch-Libor párost magam előtt.

kk_ll.jpg
 Ezek szerint mégsem annyival gyorsabbak felfelé, csak nekem nem ment most sem a verseny eleje! Viszont a lejtőkön sem lehetnek sokkal gyorsabbak, ha csak ennyi előnyt tudtak összehozni! Az én kényelmes, maratonosan ráérős tempómban közelítettem hozzájuk. Akkor még úgy gondoltam, hogy mindketten Master-ben indulnak, tehát az első helyezett messze jár, én pedig közelről követem a másik kettő dobogóst. Semmi kedvem nem volt így negyediknek lenni. Jó dolog feljönni a 4. helyre, de karnyújtásnyi távolságból végignézni, hogy nem tudom elérni a dobogót, az egészen más érzés. Biztos voltam benne, hogy hátulról nem fenyeget veszély, tehát csak előre kell figyelnem.


 Két és fél köröm maradt, hogy megelőzzem őket. Ha minden energiámat beleadtam volna, akkor talán még ebben a körben meg tudtam volna előzni őket, de biztosan visszaelőznek a lejtőn. Lehet, hogy ez a támadás belőlem vett volna ki a legtöbbet. Nem éreztem magam erősnek egy korai akcióhoz. Inkább azt találtam ki, hogy ebben a körben csak közelítek hozzájuk, a harmadikban felérek rájuk és csak az utolsóban fogok előzni. Innentől kezdve elmondhattam, hogy kontrolláltam ezt a 3 fős, dobogóért folytatott csatát. De nem mondtam, mert ezek csak tervek voltak. Sportriporterek szoktak ilyeneket mondani, pedig mindenkinek megvannak a nagyon jó tervei, aztán részben a szerencsén múlik, hogy ki lesz az erősebb, az okosabb.

 A lejtőkön természetes elhúzott tőlem a páros, de a következő körben, az emelkedőn hamarabb láttam meg őket, mint az előző alkalommal. Egészen hamar fel is értem rájuk! Minden a terv szerint alakult. Erre Libor Laci fogta magát, előzött és elment.

trio_1.jpg
 Ennyit az én zseniális tervemről! Nekem úgy tűnt, hogy ez nem igazi előzés, hanem inkább előre menekülés előlem. Vártam és láttam, hogy ha még sokáig várok, akkor őt már nem tudom befogni az utolsó körben. Előztem és elindultam utána. A nagy menetelésem az első emelkedő tetejéig tartott, mert nem tudtam elöl kőzéptányérra váltani, így hamarosan ismét az utolsó tagja lettem a triónak.


 Az utolsó kör cél-utáni-egyenesében viszont láttam mindkettőjüket. Már nem együtt mentek, de a távolabbi ellenfelemet is láttam. Ez talán rosszabb volt, mint amikor látótávolságon kívül voltak. Most pontosan láttam, hogy mekkora hátrányt kell ledolgoznom. Az első - 1 km-es - emelkedőn kellett 100 métert közelíteni, majd előzni és pár méter előnnyel megkezdeni a következő lejtőt, ami után össze kellene szednem annyi előnyt, ami a végső lejtő aljáig és azt követő kanyargós szakasz végéig, azaz a célig kitart.

 Az első előzés könnyen ment. Szóltam, hogy mennék és mehettem is. Utána sietnem kellett, hogy még ezen az emelkedőn előzni tudjak. Bőven kívül voltam a komfortzónámon, de így sikerült befognom a másik célpontomat és előtte voltam az első emelkedő tetején. A rövid lejtőn kitartott az előnyöm és az utolsó meredeken olyan szép meglepetést láttam, amire nem is gondoltam korábban: A mezőny végét! Minden egyes versenyző, aki lejtőn köztem és Libor Laci között van, növeli az esélyemet, hogy nem ér utol! Hátra tekinteni nem volt időm, csak bíztam benne, hogy a kb. 5-6 lekörözött versenyzőből 2-3 maradt közöttünk.

lekor.jpg
 Legjobb saját idővel abszolváltam a lejtőt és próbáltam úgy eljutni a célvonal közelébe, hogy ha jönne is mögöttem valaki, ne higgye el, hogy lesz ideje megelőzni.

 Magányosan beértem a célba és nem várt senki, hogy levágja a rajtszámomat. Lassítottam, megálltam. És bután néztem körbe. Elszámoltam magam? Mennem kellene tovább? Ha most lendületből elmennek mellettem, akkor nehéz lesz utánuk erednem. Vagy azért nem szólítottak be az elején sem, mert nem regisztrálták a rajtszámomat? Az egész versenyem invalid? A bemondó is láthatta a tanácstalanságomat és meglepődve közölte, hogy célba értem, vége a versenyemnek, második lettem Master-ben.

 Rövid várakozás után megkezdődtek a “nagyok” eredményhirdetései. Fából volt a vaskarika, vagyis az érem. Talán ez a legötletesebb érem/emlékérem a gyűjteményemben. De talán a legkedvesebb is, mert most történt meg velem először, hogy végig tudtam hol helyezkedek el a mezőnyben és az utolsó pillanatokban is meg kellett dolgoznom a dobogóért. Természetesen jár a gratuláció a győztesnek és minden résztvevőnek, de külön köszönöm a versenyzést azoknak, akik előttem-mögöttem haladva igazán megizzasztottak!

kazincerem.jpg

 A fotókat Urr Szabolcs, József Móricz és a saját fényképeim közül válogattam.


komment

Címkék: verseny bringa bicikli mtb horgásztó borsod bajnoka BBMTB


2017.08.13. 22:52 Gabriel_mtb

Talajvíz a föld alatt

 Ez a verseny éppen ott kezdődött nekem, ahol az előző véget ért. Vagyis a Bükkben elszenvedett defekttel. Vissza kellett alakítani az első kerekemet tubeless-esre. Hétfőn pihentem, kedden eltekertem a másik bringámmal, kezemben a kerekemmel a ProBike-ba. Otthagytam a kereket, hogy majd másnap megyek érte. Tehát szerdán elhoztam, csütörtök reggel pedig láttam, hogy totál le van eresztve. Ismét kapott egy nagy adag levegőt a kerék és meg is járattam, hogy jusson mindenhová a folyadékból.

 Este pedig nekiálltam a középtányérom kicserélésének, mert annyira el volt már kopva, hogy ha nem egyenes volt a láncvonal, akkor leesett róla a lánc a kistányérra. Ehhez a művelethez ki kellett szednem a hajtóművet, majd az összes lánctányért leszedni. Olyan torx kulcsom nem volt, ami passzol volna ezekhez a csavarokhoz. Segítséget kértem régi bringás cimboráimtól és jött is a válasz, hogy másnap Budapest közepén kaphatok egy készletet.

 Pénteken jeleztem, hogy indulok a szerszámokért és…
- Otthon felejtettem, de nem gond, gyere ide, aztán áttekerünk! 15-20 perc az út.
No igen, egy tuningolt ebike-kal. Budán felfelé, 37 °C fokban. Tehát a verseny előtti napon versenyzős pulzus-zónában tekertem. A szerszámokat megkaptam, de végül csak 21 óra után tudtam használatba venni őket. Versenyt megelőző napokban normális ember semmit nem szerel a bringáján… Késő este nem úgy nézett ki, hogy lesz mivel indulnom. A Sziget fesztivál zajaimak köszönhetően most is kevesebbet aludtam, mint illet volna. Végül reggelre csak annyi maradt, hogy feltegyem a láncot.

img_20170811_205257.jpg
 A  versenyen a zoknik száma alapján már 3x indultam, az eredménylisták szerint csak 2x. (Valójában zokniból is eggyel kevesebb van, mert két éve már csak XS-est kaptam, amit jelnek véltem és megkerestem vele az én Hamupipőkémet. Első próbálkozásra megtaláltam!) Egy újdonság volt várható a pályában, de erről kitettek képet a szervezők, így nem volt gond, hogy kihagytam a pályabejárást. 

img_20170812_134652.jpg
 Az Underworld-nek az az egyik különlegessége, hogy a WC-ből is lehet követni a versenyt. No, nem ez az ideális hely, de majdnem a saját futamomat is onnan néztem. 6-7 perccel a rajt előtt megkerültem a focipályát és beálltam a mezőny végére. Szintem már minden induló felsorakozott, így a nem túl előkelő, kb. 53. helyről kezdtem meg a versenyt. A saját kategóriámban ez csak nagyjából a 39. pozíciót jelentette.
(Master 2: 42 fő, Master 3: 14 fő)


 A salakos futópályán egy felvezető kör után vágtunk neki az igazi pályának. Ami a futókör kanyarja előtt letért a fűre, s egy olyan emelkedővel kezdődött, amihez hit és lendület kellett. A felvezető körben nem volt nagy a tempó, ezért nem húzódott szét a mezőny. Borítékolható volt, hogy valaki meg fog akadni ezen az emelkedőn. Így is történt, éppen előttem állt meg egy bringa, majd mindenki, aki őt követte.

 A pálya ezt követő részén éppen annyi kanyar van, hogy sehol sem lehet elférni, ha az elől lévő nem segít, azaz csak lekörözni lehet, előzni nem. Később egy rámpával megszelidített, két fokos lépcsőn felhajtva a kerítésen kívülre kerülünk, majd egy rövid és széles egyenes után egy újabb bal kanyarral visszatérünk a kavicsos terepre. Itt is folyamatosan kanyarog és csúszik az út. Egy nagyon rövid, kanyargós, meredek, “erdei” szakasz után a nagy rámpán lejutunk a pince bejáratához.

20729409_453741905004225_8164714782138405932_n.jpg
 A pincében két helyet találtam, ahol lehet előzni, de az egyetlen igazi előzési lehetőség a pince után adódik: Itt van a pálya egyetlen hosszabb emelkedője, de ez egy folyamatosan kanyarodó, rossz állapotú, poros keramit burkolatú út. Tehát nem lehet rángatni a kormányt, mert alig van tapadás. Később egy épületen belüli betonos szakaszt követően, néhány kanyar után legurulunk a futópályara, ahol egyenesen végig kell száguldani és jobbra letérve, lendületből leküzdeni egy újabb rövid emelkedőt. Az erős hátszél miatt szinte mindenki elegendő tempóval tudott nekiugrani ennek a dombnak. Igazi egynyomos fel-le, jobbra-balra ösvényen jutunk el a mindenki számára bevállalható ugratóhoz, ami után a futókör túloldalán találjuk magunkat, ami egyben a célegyenes is. Itt értelemszerűen szemből fújt a szél. Annyira erősen, hogy az első emelkedőt nem lehetett könnyedén, lendületből megoldani.


 Tehát a mezőny legvégéről indultam, így a titkon remélt top10-es helyezéstől azonnal el is búcsúztam. A fényképeket visszanézve 1-2 kör után a 25 helyig kapaszkodtam fel, majd rátaláltam egy olyan versenyzőre, aki még nálam is gyámoltalanabbul közlekedett a sötétben, de az összes kanyarban is tudtam volna gyorsabban menni, ha nincs előttem. Annyival viszont nem volt lassabb, hogy bárhol kikerüljem. Két kör után találtam egy előzési lehetőséget, de nem figyeltem rá, hogy a célegyenesben megbújt a szélárnyékomban és visszaelőzött. Nem vártam újabb két kört, határozottabban kezdtem el haladni.

Az ugrató előtt hallottam Hidvégi Ariel nevét és a bemondó bácsi valamit az ugratóról is motyogott. Ebből azt gondoltam, hogy ő van előttem, ami nagyon jó, hiszen tavaly ő a 10. hely környéként ért célba! A célvonal után pedig hallottam, hogy Specziár Viktor mögöttem teker! Így volt okom megpróbálni egy újabb előzést és az is jól hangzott volna, Viktort magam mögött tudom tartani. (A Strava Flyby alapján valami gondja lehetett a verseny elején.)

Hiába előztem mindegyik körben legalább egyet, Ariel továbbra is előttem volt. Valószínűleg ő is hátulról indulhatott és hasonló ritmusban hámoztuk át magunkat a mezőnyön. A táv (versenyidő) felénél hátba csapott Kefe, akit tavaly megtréfáltam azzal, hogy egy ideig mentem vele, amikor lekörözött. De ez a felzárkózás, áthámozás sok energiámba került, most nem tettem rá a kereket, de figyeltem, hogy más így tesz-e és lekörözésnek álcáz-e egy sima előzést. A sok alteregó után a pincében - ahol csak egy szalag választja el a két irányban haladókat - láttam az igazi Arielt! Így motivációban nem volt hiány, de végig az az érzésem volt, hogy neki mindig a legjobb helyekre jön ki a lekörözés, nekem pedig sokat kell cammognom a lassabbak mögött. Persze könnyen lehet, hogy csak gyorsabb volt, de meg voltam győződve, hogy kis szerencsével beérhetem. Egyre többet használtam a montis szótár két legismertebb kifejezését: jobbról, balról! Hiába voltak partnerek a körökkel lassabb versenyzők, nem sikerült az az előzés, amit úgy 40 percen keresztül vártam. 10 másodperccel maradtam el a 10. Helytől.

Mi lett volna, ha megfelelően bemelegítek, ha jobb helyről rajtolok… Értelmetlen a kérdés. Mi lett? Nagyon élveztem, hogy a hátulról indulásnak köszönhetően folyamatosan jöttem fel! Azt hiszem, most sem cserélném be ezt az élményt és unalmas 9. helyért.

20799566_453750788336670_794611103445946052_n.jpg

 A 2014-es első próbálkozásomról semmilyen nyom nincs az eredménylisták között, a saját dokumentációm is hiányos. Később 19., 14. és most 11. lettem. A tendencia megfelelő!

 Maradt egy kritikai észrevételem a végére. A Master 1-et egy külföldi srác nyerte. A bemondó bácsi az eredményhirdetésnél is nehezen mondta ki a nevét. Nem úgy tűnt, hogy megkérdezte volna őt a helyes kiejtésről, pedig volt erre kb. fél órája.

A versenyfotókat Farkas Milán – ​www.milanphoto.hu​ készítette.


komment

Címkék: verseny underworld torx


2017.08.07. 22:49 Gabriel_mtb

Narancssárga angyal a Bükkben

 Mivel több szubkultúrában ill. baráti körben is Gabrielként ismernek és 10 éve egy narancssárga KTM-et hajtok, ezért úgy tűnhet, hogy a cím engem takar. De miért emelném ki magam, ha az egész blog rólam szól?

 Elő kell vennem a táblázatomat, ha meg akarom nézni, hogy hány alkalommal indultam a Bükk Maratonon. Indultam Egerből a Tesco parkolójából, a Berva-völgyből és Felsőtárkány mellett is többször átszeltem már a célvonalat. Tehát az ismeretlentől nem kellett félnem… csak a hőségtől.

 Egyik országútis csoportban a szombati Kékes csúcstámadás kapcsán volt arról vita, hogy szabad-e ilyen hőségben versenyt rendezni. Éppen ezért még a hét legelején elmentem a 35 fokos melegben egy 120 km-es tesztre. Ahol megállapítottam a már ismert tényeket: bírom a hőséget, de nagyon sokat kell inni! Komolyabb tekerésre már csak csütörtökön mentem, nem kockáztattam, hogy esetleg 3 napra kiütöm magam. Ez a tekerés már kevésbé esett jól, de talán nem jó kezdés 35-37 fokban nekiugrani az Ürömi útnak. Tehát a verseny előtti felkészülés inkább pihenés volt.

 Utóbbi időben felvett rossz szokásomtól eltérően most jót, s eleget aludtam. Kedvesem ébresztett, az asztalon pedig már várt a reggeli és a kávé. Idén még nem kezdődött ilyen jól egyik versenyem sem!

 Fél óra autózás után érkeztünk a célterülethez, ahol csak tippelni tudtunk, hogy betelt-e a parkoló, de ilyenkor nem érdemes kockáztatni, gyorsan le kell parkolni. (Jó lenne, ha a szervezők tudnák és jeleznék, hogy érdemes-e behajtani a parkolóba.)

 Maradt 45 percem a rajtig. Ennyi idő alatt kellett 3 bringát kipakolni és összerakni, majd átöltözni és meglátogatni a toi-toit. Aki panaszkodik az időjárásra, annak csak be kell mennie 5 percre a műanyag fülkébe és a szabadulás után a korábban elviselhetetlennek tűnő kinti idő kellemes, friss és szinte már hűvös lesz. Egy-két percem maradt a beállásig, tehát a bemelegítés ismét a lassú rajtra maradt. Amikor elköszöntem a páromtól, akkor hasított belém a felismerés, hogy se belső, se pumpa, se semmilyen szerszám nincs nálam. Ami azért igazán kellemetlen, mert az utóbbi években a Bükk Maratonon mindig volt valami technikai problémám, de sosem volt mivel megoldanom. Továbbá a hét eleji tekerésemnél kaptam egy tüskét az első kerekembe, amit csak jobban benyomtam, mert a folyadék nem akarta időben eltömíteni.

 Ezzel a sötét felleggel vágnam neki a távnak. A lassú rajt persze 30 km/h körüli tempót jelentett, ami nagyon jó arra, hogy néhány PR megjelenjen a Straván, de a verseny egészére nem biztos, hogy jó. Rendeződtek a sorok, már láttam, hogy kikkel kell meccselnem majd a végén. Aztán az egyik jobbra nyílnál elmentem balra. Talán láttam még az előttem haladót, aki szintén a rossz irányba ment. Hamarosan jöttek is le páran a helyről (Kerek-hegy), így mire megfordultam az engem követők is legurultak, és a visszatértek is már messze előttem jártak.

 Hamarosan elértem az első, kiemelt fontosságú frissítőhöz: 14 km-nél jártunk és a következő terülj-terülj asztalkám az 50. km-nél volt várható. A meleg miatt fel sem merült, hogy a kulacsok feltöltését most kihagyom. Inkább elbukok 2 percet, de közel 2 órát nem lehet kibírni (félig) üres kulacsokkal. Itt esett be mellém Márton kolléga, aki valamivel később az egyik lejtőn el is gurult mellettem. Legalább találkoztam ismerőssel és tudom, hogy hol van hozzám képest a mezőnyben. Tavaly az utolsó előtti frissítőnél került látótávolságon belülre és onnantól nagyon meccseltünk. Bíztam benne, hogy idén is legkésőbb majd valahol ott találkozunk.

 A pálya új szakaszai kifejezetten tetszettek! Talán az idei volt a legizgalmasabb Bükk Maraton pálya. Viszont kevés volt a jelölés és néhány pl. már csak a kanyar után volt látható. Bélapátfalva környékén egy aszfalton kellett felkapaszkodnunk. Tudom, maratonon szidni szokás, ha aszfalt van a pályában, de nekem ez a szakasz az egyik kedvencem lett. Szép kilátás nyílt a tájra, gyönyörű idő volt és értem utol az ellenfeleimet. A korábban említett Márton kollégát is itt sikerült visszaelőzni. Volt aki olyan arcot vágott, mintha 70-80 km után járnánk már! Megkezdődött a főzőcske!

img_20160808_175232.jpg


 A 36. km környékén szerencsére volt egy meglepetés frissítő. Ittam és töltöttem, de akkor úgy számoltam, hogy minimális szint választ el a következő frissítőtől, tehát kibírnám nélküle. Akik üres kulacsokkal érkeztek ide, azok számára a verseny végét jelentette volna, ha nincs ez a terven felüli töltőállomás.

 Az 50. km után el kellett fogadnom, hogy valamit elrontottam, mert a bal combom görcs közeli állapotba került. Hiába éreztem, hogy tudnék még gyorsabb lenni a mászásokon, kissé vissza kellett fognom magam. Aggódnom kellett még amiatt is, hogy végig megfelelően magas volt a pulzusom és ezzel arányosan valamivel nőtt a fogyasztásom is. Volt rá esély, hogy kieszem a zsebeimből az utolsó zselét a cél előtt 1-1.5 órával.

 De így visszafogva is előrébb tudtam araszolni. Sokszor még a lejtőn sem értek utol, amiből arra következtettem, hogy ellenfeleimet megviselte a meleg és fejben elfáradtak, nem mernek már nálam sokkal gyorsabban lejtőzni. Persze volt, aki kihasználta, hogy lefelé gyorsabb: valaki visszaelőzött, valaki pedig elmenekült előlem. Az egyik lejtő elején már a bal oldali dual control kar használatától is begörcsölt a kezem. Nem szoktam görcsölni, csak arra tudtam tippelni, hogy több izo, kevesebb víz kellett volna.

 A görcs-problémát leszámítva frissen érkeztem Felsőtárkányba. Érdekes látni a célterület kacskaringójában, hogy a régen látott, messze előttem tekerőtől csak 1 perccel vagyok lemaradva és a fél órája leszakított ellenfelem is szinte szélárnyékban követ.

 Jár a fekete pont a frissítő személyzetének: “Nem lesz már több frissítő.” Reménykedtem, hogy a tavalyi emlékeim és a kiírás pontosabb, mint ez az info. Nagy-orom felé hárman toltuk. Szó szerint, mert én nem akartam megpróbálni és ezzel kockáztatni egy görcsöt. Ez egy olyan emelkedő, amelyiknél ha leszállsz, szinte biztos, hogy nem betámadni fognak, hanem csatlakozni a sétához. Persze a már kevésbé meredek részen illik visszaülni, mert előbb-utóbb valaki nyeregbe pattan, majd a mögötte lévő is és akkor el kell engedni őket. Ezért inkább időben visszaléptem a pedálba.

 Az aszfalton és virágos mezőn messze ellátni előre és így könnyen lehet újabb célpontokat találni. Egyik kanyarban utol is értem a bringáját szemlélő versenyző társamat. Rutinból megkérdeztem:
- Van minden?
- Á. lassú defekt…
Van minden? De hát nálam nincs semmi! Megszoktam, hogy minimális szerszámozottság nélkül nem tekerek.

 Aztán láttam a kalapácsos ember áldozatát: 20 km-rel korábban még frissen visszaelőzött a lejtőn, most viszont ráhasalt a kormányra. Úgy tűnt, hogy neki csak pihenésre van szüksége, ilyen állapotban nincsen jó szó. Az utolsó két frissítőtől már a középtáv végét is beértem. Az emelkedőn is látni, hogy óriásit küzdenek akkor is, ha már csak tolják és lejtőzésükön is látható, hogy teljesen kimerültek. Ilyenkor egy-két bíztató szó kíséretében kerülöm őket.

 Elértem arra a pontra, ami után már egy-két jelképes emelkedőt leszámítva csak gurulni kell. És ezen a szakaszon megelőzni sem szoktak, tehát szinte már lehet gratulálni, hogy megcsináltam! Az egyik köves lefelén megcsúszott az első kerekem. Vagy inkább azt mondanám, hogy bizonytalan volt a bringa eleje. Megálltam. És abban a pillanatban leugrott a felniről a külső. Úgy döntött a tüske, hogy eddig élvezte a társaságomat, most távozik. Ez aztán az alkímiat! A karbon bringámból egy pillanat alatt ócskavas lett. Ami cipelni vagy tolni kell a hátsó kerekén. Küldtem a menyasszonyomnak egy sms-t, hogy később fogok beérni, technikai gondom akadt.

Valaki szótlanul, valaki pedig egy “sajnálom”-ot felém dobva száguldott el mellettem. Nincs baj egyikkel sem, az én versenyem, az én hibám, hogy nem volt nálam semmi. Pontosabban: versenyen tényleg nem várom el, hogy segítsenek. Szótlanül tűrtem a sorsomat, mert mint tudjuk: “Egy igazi férfi nem rinyál!”
https://youtu.be/wxldhUpYLjM?t=3m53s

- Na ne ************** !
Megérkezett a kék sisakos HegyiBringás a narancs színű mezében! (OK, csak hátulról kék az a bukó, de versenyen csak onnan látjuk egymást.) Milyen jó, hogy visszaelőztem! Mire eldöntöttem a bringát, ő már ki is pakolt és megbeszéltük a lehetőségeket. Csinálunk egy matematikailag 27.5-ös kereket, azaz a 26-os tubeless külsőmbe betesszük a 29-es belsőjét! Nekem a szelep anyájának lecsavarásánál megállt a tudományom, mert begörcsölt a tenyerem. Sétálással, szereléssel buktam kb. 20 percet, de végre újra nyeregben voltam! Lassú rajttal indítottunk és azonnal elment mellettünk még egy hosszútávos. Egészen más fegyvertelenül tűrni az ilyet, mint a bringán ülve!

 Sebességet váltottam, azaz váltottunk. Ezt az egy pozíciót még vissza akartam szerezni. A középtávosok lehúzódtak, elengedtek. Próbáltam felérni a már  látótávolságon kívül került srácra. Két rövid emelkedőnyi esélyem volt. Száguldozás közben próbáltam hátra is figyelni, hogy a megmentőm is értse: Nem őt akarom leszakítani, azt szeretném, ha tudna jönni velem! Az első rövid mászás végére a srác mögé értem, de elmenni már nem tudtam mellette és a új társam is lemaradt. Hiába jött a kérdés elölről, hogy engedjen-e el. Nem mondhattam rá igent. Kicsivel később sikerült hátul összezárnunk és közelről követni a “vadat”. Az utolsó mászásnál mindketten tudtunk egy frissnek tűnő támadást indítani, mindketten javítottunk egy pozíciót.  A település útjainak keresztezésénél a sípolások közt eltelt szünetet figyeltem. 5-10 másodpercre tudtunk elhúzni. Szerettem volna legalább fél perc különbséget kialakítani és úgy tűnt a végére, hogy nem kell visszatámadástól tartanunk, elengedett minket.

 Befutó előtt - ha nem egyedül közelítek a célhoz - mindig próbálom megtervezni, hogy mit csináljak. Milyen íven vegyem az utolsó kanyart, elsőnek vagy másodiknak érkezzek-e oda, melyik nyomot válasszam. Tehát a sprintet próbálom felépíteni. Most is kitaláltam, hogy hogyan legyen a befutó. A célegyenesben kicsit lassítottam. Egymás mellett haladtunk a célkapu felé. És az utolsó fél méteren hirtelen.... megálltam. Rutinos társam szintén. Én nem akartam előtte beérni, hiszen ha nem segít rajtam, még mindig sétálnék valahol az erdőben. Ő pedig talán úgy gondolta, hogy defekt nélkül biztosan előtte végeztem volna be, tehát nem veszi el előlem a pozíciót. Végül átjutottunk a célvonalon, ahol egy régi bringás cimborám várt, akivel régen sokat tekertünk, idén pedig a maratonok után szoktunk találkozni.

img_20170806_173835.jpg

 Tiszta bringával és kissé lezuhanyozva találkoztam újra a párommal és az U9-es győztessel. Mivel nekik nem volt elég az egész napos tekerés és úgy gondolták, hogy nekem sem, ezért együtt eltekertünk a Vöröskő-forráshoz.

 Futottam magamhoz képest egy egészen jó versenyt. A 20 perces veszteséggel együtt is az egyik legkisebb (százalékos) lemaradásom volt a kategória győzteséhez képest. Számomra tökéletes időjárás volt, a defekt utáni segítség miatt jó hangulatban (és tempóban) sikerült befejeznem a versenyt. Találkoztam régi barátommal és még egy családi bükki tekerésre is volt idő. Életemben először sikerült hozzájutnom a rétesfesztiválról egy réteshez (a célban várt rám.) Elkerültem a pocsék kávét is, tehát ez egy igazán jó napként kerül az emlékeim közé.

img_20170808_153221.jpg





komment

Címkék: segítség verseny defekt angyal tubeless


2017.07.24. 16:14 Gabriel_mtb

A görömbölyi Stephen L Williams

 Szokás szerint mindent kiszámoltam mindent, pontosan tudtam, hogyan kell beosztanom a péntek délutánomat, hogy szombat hajnalban frissen ébredjek. Péntek estére beesett még egy nem tervezett szerelés, de még így is maradt 6 órám alvásra. Pillanatok alatt elaludtam, majd néhány pillanattal később valamire felébredtem. Néhány óra forgolódás után felkeltem fél órára olvasni, hátha utána el tudok aludni. Segített az olvasás, sikerült valamikor 2-3 óra között elaludnom.

 Hajnali 5 óra környékére volt beállítva a telefonomon az ébresztés. 6:45-kor ébresztett a telefonom, de egy hívással. Valószínűleg fel sem ébredve mentem el a telefonhoz, leállítottam az ébresztés, lehúztam a töltőről, majd visszadőltem az ágyra és a telefont magam mellé helyeztem. Így a reggelimből csak egy bögre tejeskávé lett, az U9-es családtag indulása pedig a szervezők jóindulatán múlt, mert csak nem sokkal a gyerekverseny rajtja előtt előtt tudtunk megérkezni. Útközben felhívtuk a szervezőt, aki megnyugtatott: átvehetjük a rajtszámot fél órával a rajt előtt.

 De ki az a Stephen L Williams? Ugyanis ezt a nevet írta ki a telefonom a beszélgetés végén és a hívásinfóban is így szerepelt. Ilyen név nincs a telefonkönyvemben, mégis megjelenik a hívások előzményeinél!
Az U9-es pályát már nem tudtuk bejárni, de utólag úgy látom, hogy az első helyre nem volt esély és csak annyit tudtam volna hozzátenni a bejárással, hogy a második hely kényelmesen legyen meg.

 Éppen volt időm még reggelizni az átöltözés alatt, s így tudtam menni egy lassú kört a pályán. Nem is ment volna gyorsan. Még visszamentem a kocsihoz enni, mert egy 40-50 perces versenyen mégsem illene eléhezni. Itt sikerült az autó melletti, földből kiálló vasat eltalálnom a térdem alatt. Hurrá, nem a térdemmel! De így is fájt minden tekerés.

 Az előző fordulóhoz hasonlóan itt is mindenkit beszólítottak. Éppen ezért nagyon hamar regisztráltunk, mert állítólag eszerint volt ott a beszólítás. Bár bíztam abban, hogy itt már a bükkszentkereszti eredmények alapján fogják hívni a versenyzőket. Az utolsó (vagy utolsó előtti?) sorba kerültem. Itt már fel is adtam a korábban becélzott 3-4. Helyet. Az első kanyarig lassú felvezetés volt. Ez érthető is, hiszen az apró kavicsok csapágygolyóként gördültek ki a kerekek alól, s ilyen talajon volt egy kb. 145 fokos, meredeken lejtő kanyar. Nem volt olyan ív, ahol ne kellett volna szinte teljesen állóra fékezni a bringát. Ezt követte egy lekaszált dombos mászás, majd rövid pihenő után egy egyenes, de sajnos egynyomos meredek fölfelé. Itt elkövettem azt a hibát, hogy beálltam a sorba, nem próbáltam a nyom mellett előzni, így megragadtam egy 5-6 társaságban. Bár az első egy-két kör nekem mindig a túlélésról szól, lehet, hogy nem is tudtam volna akkor elegendőt előre jutni. A fenti sík szakaszon volt hely előzni, de egyet adtam, egyet kaptam, tehát csak a társaság változott, a pozíció nem. A gyors lejtőn pedig kaptam 5-6 másodpercet, de mivel jellemzően az is egynyomos volt, ritkán vesztettem ott helyezést.
Az erdőből kiérve a szokásos csapágygolyós utcák következtek, és a cél előtt még volt egy emelkedő, majd ezt követte a padlógázos célegyenes.

 A második kör közepére már nyilvánvaló vált, hogy a csoportomból a füves részen még meg tudnak támadni, mert előtte kipihenték magukat és a másik mászást előttem akarják megkezdeni. Nekem pedig az volt a célom, hogy az egynyomos meredeken mégis támadjak és próbáljak pár embert (vissza)előzni, s így a lejtő tetejét - és alját - előttük érem el.

 Arra már semmi esélyem nem volt, hogy a csoport előtt lévőket utolérjem. Ezért mentem a kényelmesnek nem nevezhető anaerob tempómban és bíztam abban, hogy szépen lassan előrébb lépegetek és az utolsó körben még lesz erőm megindulni. Persze fogalmam sem volt, hogy kivel vagyok egy kategóriában.

 A negyedik körben a füves mászás tetején az előttem tekerő váltott néhány szót egy pálya mellett álló emberrel. Őt gyorsan megkérdeztem, hogy az előttem lévő miben indult.
- Nem ismerem, de biztos master 2-es.
 A meredek aljában az illetőnek leesett a lánca, így őt megelőztem, de pár méterrel korábban ketten is elmentek mellettem. Az egyik ismerős volt - már többször kikerültük egymást -, gyorsan utána mentem és megkérdeztem, hogy aki elment, az ugye lekörözött minket.
- Igen.
- Akkor ez az utolsó körünk!
És mentem is tovább, mert így már csak ez az emelkedő maradt nekem támadásra. Megláttam a már régóta üldözött piros Saeco mezt! Ha már utolértem, akkor megkérdeztem, hogy melyik kategóriában érdekelt.
- Biztos valami master.
- De melyik?
- Mit tudom…
- Hány éves vagy?
- 43.
- Akkor Master 2.
Nos, ezen a versenyen nincs Master 1, nincs Master 2, csak Master és egy másik futamban Senior. Alaposan felkészültünk, komolyan vesszük a versenyt... de az biztos volt, hogy egy kategóriában indultunk! Hiába sikerült a mászás, az előzés, mert vagy a lejtőn vagy az azt követő sordrós kanyarokban elém került az a Seaco mez. Fogadni mertem volna, hogy az utolsó kis emelkedő nem lesz elég semmire, de mivel utolsó esélyem volt javítani a helyezésemen, ezért megpróbáltam ott gyors lenni. Talán nem is gyors voltam, csak váratlan, így sikerült az előzés, és ellentámadás nélkül érhettem a célba.

 Az előzetes tervemet nem tudtam valóra váltani. Messze voltam 4. helyezéstől is, csak 6. lettem. Viszont az utolsó előzésmet egy MTB Hungary-s ismerős ellen hajtottam végre. Hiába a profil kép, nem ismertem fel. Csak az eredmények között láttam, hogy ismerős a neve. Talán az utolsó futamra már ismerni fogjuk a mezőnyünket. De remélem, jövőre katagóriánként színes rajtszámot kapunk, mert így láthatjuk, hogy az előttünk haladóval mennyire kell komolyan venni a küzdelmet, a családtagok pedig be tudnák mondani, hogy hanyadik helyen haladunk.

img_20170715_134401.jpg


komment

Címkék: verseny bringa mtb Görömböly Stephen L Williams borsod bajnoka BBMTB


2017.07.11. 10:10 Gabriel_mtb

Álmomból felriadva is...

 Régen a Duna Maraton volt az a verseny, amit senki sem hagyott ki. Ez volt az első maraton és nem kellett utazni miatta, hiszen a Budai Várból indult és Visegrádról pedig mindenkinek természetes volt visszatekerni Budapestre.
 Később Visegrád-Visegrád útvonalon ment a verseny, majd az utóbbi években Esztergom lett a központ. Erre az évre talán már semmi sem maradt az eredeti útvonalból. Nem is szeretem annyira, de ha már neveztem a teljes Top Maraton sorozatra, akkor mégsem hagyom ki. 

 Már lassan három hete küzdöttem az elnehezülő lábaimmal. Minden emelkedő, minden elindulás fájdalmas volt. Végül az találtam ki - később a kerékpáros edző cimborám is ezt javasolta -, hogy pár napig csak nyugger tempóban tekerjek. Így a hét második felében összes egyszer ültem bringára, az is egy 15 km-es tekerés volt. Pontosabb tervet ki sem találhattunk volna, mert éppen a napokban halt meg a pulzusmérőm.

Fontosnak tartottam, hogy ha már erős nem vagyok, akkor kipihent legyek. Ember tervez… Annyi idő maradt a bike_chk ()-ra, hogy megnyomkodatam a kerekeket. Hogy teljesen elkoptak-e már a fékeim és ehhez hasonló nyalánkságokra nem maradt időm. Végül sikerült hajnali 3 óra közelében elaludnom. 6:15-kor ébresztett a telefonom. Megtaláltam és nyomtam egy szundit, hiszen tudtam, hogy 10 perc tartalékom van.

Felébredtem és furának tartottam, hogy kevesebb, mint 10 perc után magamtól ébredek.

7:23 volt. Nem szundit választottam,  hanem egyszerűen kikapcsoltam az ébresztést.
A rajtszám a bringán, tehát a chip miatt úgyis el kell mennem Esztergomba. Csak emiatt nem akartam autóba ülni, inkább kitekerek…
Végül úgy tettem, mintha időben felkeltem volna. Megreggeliztem, lecuccoltam a kocsiba (csak a legszükségesebbeket vittem) és elindultam.

img_20150705_183048.jpg

 Mire odaértem, összeraktam a bringát, beöltöztem és áttekertem a központba, már kezdődött is a beszólítás. Semmi bemelegítő krém és kb. 500 méter tekerés után beálltam a rajtba. Ami a Duna Maratonon a középtávosokéval közös, tehát már itt buktam néhány percet, de amúgy is úgy terveztem, hogy az én lassú rajtom 85 km-es lesz. Csak semmi kapkodás, akkor bírni fogják a lábaim!
A rajt előtt még beszélgettem egy kicsit az egyik Strava-friend-emmel, csak ő nem tudta, hogy majdnem ismerjük egymást. És ha már itt volt éppen mellettem, azt a tervet találtam ki, hogy kényelmesen megyek mögötte nagyon sokáig, aztán az utolsó emelkedőn betámadom. Ezzel csak annyi volt a probléma, hogy a legtöbb versenyen néhány perc különbséggel szoktunk beérni a célba, tehát nem sok esély volt a “lazán megyek vele” terv megvalósulására.

 A Vaskapu felé tartó aszfaltos mászás végén mégis éppen mögötte voltam. 20 méterrel előttünk pedig mintha Hudák Szilvit láttam volna. Úgy tűnik egészen jól ledolgoztuk a rajthátrányunkat. Vártam, hogy hamarosan meg is előzzük, hiszen tavaly éppen ő tartott fel az első lejtőn. (Pontosabban: Nem tudtam 100%-os biztonságban megelőzni, inkább buktam pár másodpercet.)  


 A hőség miatt már a legelején elhatároztam, hogy minden frissítőn inni és tölteni fogok, mert a meleg innivaló olyan, mintha ott sem lenne, csak cipelni kell. Így nem csak lejtőkön, hanem az asztaloknál is megelőztek többen, ami azért gond, mert a táv feléig szinte csak egynyomos emelkedő van, tehát hiába lennék gyorsabb, lassúznom kell. Elvesztettem szem elől a mai napra kiválasztott ellenfelemet. Elképzeltem, hogy őt senki sem tartja fel és már 15-20 perces előnnyel érkezik Dobogókőre.


 Útközben sok dobogóhoz szokott lánnyal találkoztam. Ildikó az út szélén támasztotta a bringáját, Emese pedig minden kisodródásom után visszaelőzőtt. Amikor egy mentőauto miatt kellett lassítanunk, akkor a magamhoz képest való száguldásról is lemondtam. Pár óra alvással nagyobb az esélye a buktának. Nagy meglepetésemre Kiss Mónikát is beértem, aki a mai napra a versenyzést átkonvertálta frissítőállomás túrára.

Ennél már csak az lepett meg jobban, hogy a sípálya mellett szerpentint sikerült kitekernem. (Az első kanyart nem, ott megálltak előttem.) Ennek örömére megittam ott fent azonnal kb. 1 liter vizet. Sok is volt a hirtelen belém került folyadék, felhigította a bennem lévő semmit, így a következő 15 percben egy kis gyomorfájás szórakoztatott.
Pilisszentlélek környékén ürült ki az első zselés kulacsom, amibe 2 erdei gyümölcsös híg High5 és 1 epres Nutrixxion került . Így pont’ kitöltötte a kis kulacsot és úgy maradt könnyen iható, hogy még energiatartalma is volt.

 Vaskapu felé sikerült beérni a rövidtáv végét, s ez megadta azt az illúziót, hogy erős vagyok, gyorsabban megyek a körülöttem lévőknél! A távok keveredése miatt most már minden előzésnél megnéztem a rajtszámokat, hátha találok H betűt néhányon. És találtam! Ez az infó csak annyit ért, hogy ha a következő lejtőn elmennének mellettem, akkor tudom, hogy itt újra tudok támadni (ha akkor is bírni fogom). Itt láttam újra Szilvit, aki valamiért kiszállt a versenyből és ennél a frissítőnél vert tábort. A mai napon furcsa vonzereje volt a lányokra a frissítőknek.


 Valószínűleg annyit kivett a napsütéses emelkedő a közvetlen ellenfeleimből, hogy még a DH szakaszokon sem értek be. A kevésbé rázós részeken pedig a sűrű zselés (Nitrixxion) kulacsomat kezdtem fogyasztani. A frissítőn - ahol egy órája jártam utoljára - leöblítettem hideg vízzel és két apró szőlőcukorral, majd belevetettem magam középtáv utóvédjei közé. Itt már nem voltak szervezők a kanyarokban, csak bíztam benne, hogy nem kellett tovább mennem Dobogókő felé és jó úton járok. Bizonyára a mászásoknál - a feltartások miatt - a mérsékeltebb tempó miatt jóval alacsonyabb volt a fogyasztásom, mint kalkuláltam. Pulzusadatok hiányában erre csak tippelni tudok.


 Az egyik mezőn meg is kérdeztem egy délibábtól, hogy tényleg csak ennyi-e a hosszútávos plusz kör. A “csak ennnyi” minősítésemre kissé bosszúsan válaszolt, így tudtam, hogy a délibáb valóban Márton, a szökevény, aki lerázott a verseny elején. A köztünk lévő végtelennek tűnő távolság egy másik absztrakt mennyiséggé változott: nulla

Örültünk, beszélgettünk és konstatáltuk, hogy csak mi maradtunk egymásnak, akin pozíciót lehet hozni ill. veszíteni. Persze ezt nem mondjuk ki, de a hallgatásnak van ilyen üzenete is.
 Beszédes az is, ahogy a szemem sarkából látom a engem elengedőket, hogy hátra fordulnak vagy egy lelkesítő, vicces beszólás többes számban hangzik el. Az “Annamari-letörésnél” külső íven kerülöm a kanyartól megszeppent “lekörözendőt”, de az árnyékom folyamatosan követ. Már tudom, hogy egyetlen helyen tudok csak ellépni: A Vaskapu-frissítő előtt emelkedőn! Mintha valami hasonló tervem lett volna a rajtban…
Magamat is megleptem vele, hogy sikerült kitekernem ismét ezt a rövid, de meredek szakaszt. Innen már csak be kellett gurulni és bízni, hogy az előnyöm kitart a célig.

 A célból gyorsan az autómhoz gurultam. Kinyitottam az ajtót, bedugtam a kulcsot, fordítottam egyet és le akartam engedni az ablakokat. De meg sem moccantak. A motor sem indult be. A lámpát viszont le tudtam kapcsolni… Már csak egy autós volt a közelemben, aki segített volna, csak éppen nem volt nála a kábel.

Visszamentem a központba megkeresni a bemondó bácsit. Mondtam, kellene egy kis segítség, mert égve hagytam a lámpákat…
- Mazda?
- Igen.
- Bemondtuk egy csomószor!
- Dobogókőn kellett volna, nem itt! :)
 Végül az első csapatsátornál (Trek) segítséget kaptam és röpke 1 óra alatt be is indítottuk az autót. Az első kábel szakadt volt, betolni nem tudtuk annyira, hogy beindítható legyen és jó kábellel sem sikerült rövid idő alatt beindítani. Végül vontatással életre kelt.

 Ez volt az első versenyem az utóbbi években, amikor otthon hagytam a családomat, mert így sokkal hatékonyabban tudok minden megoldani. Ha el akarom kerülni az ilyen eseteket, akkor vagy rövid távon kell indulnom (nem merül le annyi idő alatt az akksi) vagy mégis minden versenyre asszonnyal, gyerekkel megyek.

Nem nekem való a rövid táv.




komment

Címkék: verseny bringa bicikli duna maraton


2017.06.19. 14:35 Gabriel_mtb

Dupla nulla

Tavaly bevállaltam a szombati CrossKovácsi hosszútáv másnapjára a Kondenzgyík 84 km-es távját. Nem volt bölcs döntés, mert a vasárnapi rajt után azonnal fáradtnak éreztem magam és hiába szállt el a fáradtság fél óra után, a későbbi számolgatás azt adta ki, hogy egészen szép eredményre lettem volna képes, ha pihenten érkezek.
Éppen ezért erre az évre CrossKovácsin csak egy családi futom vállaltam, de a versenyeket szervezők megtréfáltak azzal, hogy idén az MTB Piknik került a miskolci versenyt megelőző napra. Kettő versenyt pedig nem akartam elengedni, a Pikniken úgyis csak 50 km a leghosszabb táv, tehát most azzal melegítettem a vasárnapi megmérettetésre.
Sok-sok High5 és szintén sok-sok Nutixxion zselével készültem a hétvégére. A szombati rövidebb távra a hígabb és olcsóbb High5-ot táraztam be, a vasárnapi menün pedig a sűrűbb Nutrixxion szerepelt. Kb. azt tapasztaltam, amire számítottam: A High5 könnyen fogyasztható, nem is kell mindig inni utána, de érezhetően kevés kalória van benne. A Nutrixxion állaga a PowerGel-re hasonlí, de nincs túlízesítve. Kiszáradva nehéz legyűrni egy teljes tasaknyit, inni kell rá, de sokkal tovább tart a töményebb üzemanyag.


img_20170618_094558.jpg
MTB Piknik, Vértesboglár


Péntek este becsomagoltam és szereltem ezt-azt mindhárom bringán. Ennek - vagy egy rossz mozdulatnak - az lett a vége, hogy fájni kezdett a derekam. Abban bíztam, hogy éjszaka megszűnik a fájdalom. Ehelyett az lett, hogy minden mozdulatomra felébredtem és reggel el kellett gondolkoznom, hogy tényleg versenyezem kell-e ma. Vértesbogláron már a fájdalom 90%-át magam mögött hagyva szálltam ki a kocsiból. Mire beálltam a rajtba, már csak egy rossz emlék volt a fájdalom. Nem akartam elkövetni a tavalyi hibámat, hogy hátulról indulok, mert sokáig két, szélés keréknyomban ment a mezőny, tehát szinte lehetetlenség volt előzni. Idén beálltam előre. Ketten azonnal elém ugrottak, de hamar becsatlakoztak a másik sorba, így jobb oldali vonat elején találtam magam. Vártam, hogy valaki betámadjon, mert az erős szélben fárasztóbb volt elől haladni, mint tavaly előre törni a mezőnyben. Hátrébb csorogva már sokkal könnyebben ment a tekerés.
Közvetlen ellenfeleimmel hamar kiismertük egymást: Ők az emelkedőkön engedtek el, én a lejtőkön húzódtam félre. Ahol pedig éppen kikerültek a látómezőmből, már el is mentem rossz irányba… Sajnos az MTB Piknik idén is legrosszabbul jelzett verseny volt. Több elágazásban is le kellett lassítanom, hogy lássam melyik a rossz és melyik a helyes irány. Ez két alkalommal nem sikerült, s nem dob a motiváción, hogy pillanatokon belül 5-6 hellyel hátrébb kerülök. Valamivel jobb állapotúnak tűnt a pálya, mint tavaly és minimális változás volt csak az útvonalban. Az előzetes tervemnek megfelelően 10 percet javítottam. Nagyon elégedett voltam, amikor este ott volt a sok PR-os szegmens a Straván. Ma már látom, hogy az összetett és a kategória győztes idő is kb. ennyivel javult, tehát valójában semmivel sem lettem gyorsabb, de szombat este még nem volt eredménylista, pozitívan értékel a szereplésemet. Annyi pozitívum mindenképpen volt, hogy nem aludtam be úgy, mint a májusi Balaton Maratonon: Most végig megfelelő tartományban volt a pulzusom.

Kondenzgyík

Szombat estére éreztem, hogy nem volt teljes a gyógyulás, de kevésbé fáj a derekam, mint az előző nap végén. Mindez addig tartott, míg másnap reggel fel nem kaptam magamra egy gyors mozdulattal a hosszúujjú bringás felsőt. Ezt 10 perc fekvés és gondolkozás követte: Biztosan kell nekem ez a miskolci kiruccanás? Mivel előző nap szinte meggyógyított az autó, ezért elindultam. Az autópályán elkezdett esni az eső… aztán esett a versenyközpontban is… a beszólításig folyamatosan esett. Aztán az esőisten mint aki látja, hogy hiába próbálkozik, feladta a küzdelmet. Nem volt ideális öltözet: A rövid mezben fázni lehetett, a hosszú biztosan rossz választás volt, mert délre már 24 fokot jósoltak. Maradt a rövid + karmelegító kombináció. Kb. 10 perc után már le kellett tűrnöm, mert kisütött a Nap.
Az első 45 perc borzasztó volt. Nem az erőt éreztem a lábaimban, hanem az elő napi versenyt. Sokat elmond, hogy egy pamutpólós, taposópedálos srác is eltekert mellette az egyik emelkedőn. Tenni ellene semmit nem tudtam, csak megvártam a pillanatot, amikor már könnyebben pörög a lábam, ő pedig addigra úgyis elfárad. Ezek bekövetkeztek, kezdtem haladni és örömmel láttam, hogy a füves dombokról egy új úton gurulunk le. Hoppá! Valaki tolja felfelé... mögötte pedig még többen tolják… Volt egy félreérthető jelzés és mindenki követte az előtte haladó tévesztőt.
Az első combosabb emelkedőn - a megelőzött és megelőzendő sporttársakat elnézve - meg is állapítottam, hogy 10-15 percet veszíthettem a tévesztéssel. A valóság sokkal lehangolóbb: pár perccel mögöttem jöttek olyanok, akikre 10-15 percet szoktam verni 1 óra alatt. A visszaelőzéseket segítette az idei Balaton Maratonról is ismerős lelkes kolompolás. De itt nem önkéntes szurkoló keltete a hangulatot, hanem a pálya mellett legelészett egy tehéncsorda. (A második körre már elérték a pálya nyomvonalát, így tehénkerülgetés is színesítette a versenyt.)
Az első kör végén megszabadultam a már régóta felesleges karmelegítőimtől és ha már ott álltam a frissítős asztal mellett, felkaptam egy poharat. Ügyesen kikerülte a kezem a teának tűnő italt és egy felkapott egy olyat, amiben nem is víz volt. Alig maradt a pohárban, mire megéreztem a (mellék)ízt.
- Mi volt ebben a pohárban?
- Ez víz, a következő izo, utána sör és tea.
- Milyen kár, hogy utálom a sört és életemben nem ittam ennyit.
Mentem tovább és következő 2 körben nem történt semmi igazán érdekes (a tehenes dolgot leszámítva). Végig alacsonyabb volt a pulzusom, mint előző nap a Vértesben, de nem esett le vészesen.
Idén ugyanannyit lassultam körönként, mint tavaly. A gond az, hogy az idei első köröm a tavalyi másodiknak felelt meg. 24 perccel voltam lassabb, mint az előző évben. Ez nagyon nagy visszaesés… De most is eltelt majdnem egy nap és előttem van eredménylista: A kategória győztes ideje is gyengébb a tavalyinál (7 perc) és az előttem végzett Master 2-es versenyző is 12 perccel gyengébb időt ment idén.
Tehát sem nagy fejlődés, sem pedig óriási visszaesés nem történt. De ennyit jelent 4 kg plusz.


komment

Címkék: sör verseny maraton zselé vértesboglár mtb piknik mtb maraton kondenzgyík


2017.06.10. 23:25 Gabriel_mtb

Játékosedző

 Sokáig furcsa viszonyom volt a CrossKovácsival. Ez még abból az időből származik, amikor XC-t CC-nek neveztük és Nagykovácsiban ilyen versenyeket rendeztek. Persze volt DH, terepfutás és még ki tudja mi minden. A rendezésről a 90-es években is csupa jókat mondtak, ezért többször is elhatároztam, hogy indulni fogok a versenyen.

 Többször kitekertem pályabejárásra, de a nevezésig valamiért sosem jutottam el. Ennyi év távlatából már nem is emlékszem, hogy milyen okaim voltak a távolmaradásra. Aztán a CrossKovácsiból maraton lett, s ez sokkal jobban fekszik nekem, mint az XC, mégsem változott a helyzet. Inkább pihenni vagy edzeni akartam két, számomra fontosabb verseny között. Aztán pedig jött az évekig tartó kényszerpihenő.

 Végül egy véletlennek köszönhetően megtört az átok! Egyik ismerősöm kerti sütögetésre hívott, hiszen csodálatosan napfényes nyári időt, 30+°C fokot mondtak az időjósok. Gyorsan ki kellett találnom valami jó okot, hogy bringázhassak az egész napos semmittevés helyett. Rávágtam, hogy most már újra versenyzek és sajnos a következő hétvégén éppen versenyem lesz. Este rákerestem és már tudtam, hogy a CrossKovácsi ez a verseny. Mivel évek óta nem indultam maratonon, nem is készültem erre a versenyre, ezért nem voltam túl lelkes a nagy visszatérés reggelén, Olyannyira nem, hogy kb. 1 órával a rajt előtt döntöttem el, hogy indulok.

 Elindultam. Úgy 20 km távolságból bringával. Tehát lenyomtam egy 1 órás időfutamot, hogy utolsó pillanatban nevezhessek. A verseny ennek megfelelően pocsékul sikerült.

img_20170610_133455.jpg

 A rajt kialakítása egyértelműen a legjobb a hazai mezőnyben, a kövek ill. kiálló facsonkok jelzése elsőosztályú, csak a pálya nem a kedvencem.
Három évvel később tértem vissza ismét. Semmi nem változott: A szervezés jó, a pálya nem tetszik. Vagyis mégis volt két változás:
1. Végre nem vánszorogtam, hanem versenyeztem.
2. Az U9-es mini távon is volt érdekeltségem.

 Tavaly, a helyszínen vettük észre, hogy van családi kategória is. Nyomban el is határoztuk, hogy jövőre azt választjuk, mert jó móka és legalább nekem sem kell két egymást követő napon lenyomnom két hosszútávot.
Végül úgy alakult, hogy nem tudtunk hárman indulni, de ketten beálltunk a boxba, ami már fél órával a rajt előtt sem volt üres. Örök dilemma, hogy a jó rajtpozícióért mennyi napon való álldogálást érdemes áldozni. A rajt után azonnal beigazolódott az, hogy minél kevésbé profi mezőnyben mész, annál inkább érdemes előre állni. Ugyanis alig pár métert haladtunk, ketten már össze is akadtak előttünk. Engem megmentett a rutin, kikerültem őket, de egy 8 éves gyerektől csak a kis borulás és a gyors újraindulás várható el. Így is történt, kb. 20-an mehettek el mellettünk, mire újra felvettük a ritmust.

 Az első km végére egy gyönyörű nőnek álcázott kémet küldtem. Küldetése az volt, hogy számolja meg, hányan vannak előttünk családi kategóriában.
- Nyolc! - hangzott a kanyarban az információ.
Csak sajnos azt nem tudtuk, hogy milyen a korcsoportok közötti eloszlás, mert ebben a mezőnyben egyszerűbb felnőtteket figyelni és az ő rajtszámukat leolvasni. (Nem mintha meg lehetne állapítani egy szemüveges, bukósisakos gyerekről, hogy pontosan mennyi idős.) Úgy számoltam, hogy ha az U11 és az U13 dobogósai előtunk vannak, akkor ketten mehettek már el a mi (U9) korcsoportunkból.

 Mi tudok ezekkel az információkkal kezdeni? Igazából semmit. Ha előztünk valakit, akkor néztem a rajtszámát, ha valaki minket ért utol, akkor is. Igen, az lett az elsődleges cél, hogy ne előzzön be senki sem a közvetlen ellenfeleink közül és az volt a másodlagos, hogy előrébb jussunk. De mit tehettem ennek érdekében? Semmit. Kicsit pontosabban szinte semmit sem. És az a semmi cseppet sem kevés! Sőt, sokkal több, mintha nagyon sok dolgot tettem volna.

Lássuk, mik ezek a semmik!
1. Ismertem a pályát, ezért előre tudtam mondani néhány fontosabb helyen, hogy mi következik.
2. Ahol tolni kellett ott besegítettem, mert így azonnal lett két szabad keze a gyereknek és már tudott is biztonságosan inni a verseny közben.

Mit nem tettem:
1. Nem mondtam el minden méteren, hogy hová váltson.
2. Nem mondtam el, ha valamit rosszul csinál.

Akik a közelünkben voltak, hasonlóan gondolkodtak. Voltam mostanában néhány gyerek judo versenyen és óriási a különbség. Ott nagyon sok szülő úgy gondolja, hogy folyamatosan instruálni kell a gyereket. A szülő hangja kiszakítja a gyereket abból a mini univerzumból, amiben éppen van. Fel sem fogja, hogy mit mondott a szülő - aki nem is az edző! - és már veszített is. A kedves szülő pedig nem érti a csemete vereségét, hiszen ő megmondta a tutit. A gyerek bőg, mert kikapott, tehát béna és még hülye is, hiszen megmondták neki a biztosan győzelemre vezető receptet, de így sem tudott nyerni.
Ha én egy lejtő elkezdem mondani, hogy mit kellene másként csinálnia, akkor csak annyit érek el vele, hogy megoszlik a koncentrációja és zakózik egy jó nagyot.

Minden egyes “rossz” szituációban azon gondolkodtam, hogy mit mondtam rosszul vagy mit kellene másként csinálnom, hogy a következő versenyen jól csinálja a gyerek. Nehéz feladat ez, mert alapvetően elemző és konfliktust nem kerülő típus vagyok. De bringázásnál az elemzés egyik legfontosabb eszköze a pulzusmérő. Mindig nálam van családi tekeréseknél. Pontosan tudom, hogy kit milyen terhelésen tudok leszakítani. Ma viszont végig azt láttam, hogy 20-30%-kal a megszokott leszakítási érték fölött tekert gyerkőc. Egyértelmű, hogy kihozta magából a maximumot és ilyen terhelésen a lehető legkevesebb (felesleges) információval kell terhelni.

A célban a kémem a 4-5. helyere számolt minket, ami láthatóan egy kicsit csalódást jelentett a dobogóra vágyó U9-esnek. De ők még mindig nem tudták, hogy a családi kategóriában is vannak korcsoportok! Végül kaptunk a nyakunkba egy szép nehezéket. Kicsit furcsa érzés volt, hogy általában 80-100 km-es versenyek hajtom ki magam általában díjazás nélkül, most pedig 6 km-es kis túrázásra érmet kapok. De úgy gondolom, hogy most nem versenyzőként, hanem edzőként kaptam az érmet. És naná, hogy megérdemlem! A felét…

Igazságosabb lenne, ha jövőre nem kémet küldenék a pályára, hanem hárman osztoznánk a sikerben… vagy a kudarcban.

img_20170610_225650.jpg


komment

Címkék: verseny bringa bicikli maraton mtb pulzus crosskovácsi crk crk 17


2017.05.20. 01:23 Gabriel_mtb

Bükkszentkereszt XC

 Sosem titkoltam, hogy a maratonok megjelenése megváltás volt számomra. A versenyzést imádom, de az XC sosem feküdt nekem. A többéves kihagyás után mégis Vakod Futammal és Szentendre CityCross-szal próbálkoztam. Meg is szűnt mindkét verseny…

 Kipróbáltam az UnderWorld kupát is, de erre is inkább csak azért járok, mert továbbra sem az erősségem az XC és abban kell fejlődni, amiben igazán gyenge az ember. Versenyen pedig kénytelen vagyok bevállalni olyan dolgokat, amelyeknél rajtszám nélkül a könnyebb megoldást választanám.

img_20170513_115642.jpg


 Bükkszentkereszten a pályabejárásnál elment a kedvem. A három különböző nyomvonal (U9-U13, U15 és senior, felnőtt és master) nehezen volt követhető, de amint megtaláltam a legnagyobb pályát, rájöttem, hogy ezen a nehezebb szakaszon szinte végig tolni fogom.


 Volt szikrázó napsütés és csepergélő eső is. Lehetetlen volt megtippelni, hogy mi lesz 5 perc múlva a megfelelő öltözet. De mire mindenkit felhívtak a rajtrácsra, úgy tűnt, hogy nem fogunk megázni. Nem volt tülekedés, mindenkinek kijelölt helye volt, a kategóriájának és a nevezési időpontjának megfelelően. Így kerültem az utolsó vagy utolsó előtti sorba a többi master versenyző közé. Próbáltam gyorsan felmérni, hogy kik lehetnek majd a közvetlen ellenfeleim, akikkel csatázni fogok, akikre figyelnem kell és kik azok, akiket azonnal meg kell előznöm.


img_20170513_120355.jpg

 A verseny ez felvezető körrel indult, vagyis négy 90 fokos kanyart kellett bevenni egy focipályán. Az első kanyarból jól jöttem ki, de a többinél inkább vesztettem egy-két pozíciót. Mikor áthaladtam újra a rajtkapu alatt, már “egészen elől” voltam - a párom szerint… Ezt úgy értelmeztem, hogy már nem vagyok totál utolsó.


 A pálya első fele a kanyarokról, a rövid száguldozásokról és a rövid, de hirtelen mászásokról szólt. Tehát itt nem alakultak ki nagy különbségek, de hosszúra nyúlt a sor, így aki elől volt az már látótávolságon kívülre került. A pálya második fele - ami már a bejáráson is nehéznek bizonyult - egy hosszú és meredek mászással kezdődött, amit még nehezített a sár és az arasznyi nyomban lévő kövek, s gyökerek. Az a fajta ösvény volt, amit mindenki csak a saját tempójában tud kitekerni. Ha valaki lassú elől, akkor a mögötte haladókat leszállásra kényszeríti. Amennyire nem tetszett ez a szakasz a bejáráson, annyira megkedveltem a versenyen: Előzni nem tudtam - és engem sem tudtak itt megelőzni -, de éppen ezért pihenhettem kicsit (amennyire maxpulzus közelében pihenni lehet.)


 A begyűjtött szintet pillanatok alatt elvesztettük és leértünk a focipálya mellé, ahonnét egy hasonlóan meredek, de széles és száraz mászás vitt fel a pálya legmagasabb pontjára. A kilátó után egy egynyomos ösvényen száguldva értünk vissza a füves területre, ahol néhány kanyar után már kezdhettük is az újabb kört.

Az első körben még a gondolat is fárasztó volt, hogy 4-5 kört kell megtenni, de a második közepén már kezdtem jól érezni magam. A harmadik körben sikerült a rajtban megjegyzett egyik kékmezes elé kerülnöm, s így látótávolságba került a másik kékmezes. Úgy saccoltam, hogy ha mindkettőjüket megelőzöm, akkor kb. negyedik lehetek. Sajnos csak megérzésre hagyatkozhattam, mert hiába mondták be a többi futamon folyamatosan az állást, úgy tűnik ez a mezőny követhetetlenül nagy volt. Csak az összetettben vezetőt említették mindig.

 Alig kezdtem meg a 4. körömet, már hallottam is, hogy az első helyen haladó már az 5. körének vágott neki. Tehát valószínűleg le fog körözni, ami azt jelenti, hogy a kör végén vége az én versenyemnek is, vagyis ebben a körben kell előznöm a negyedik helyért!


 Az egynyomos mászáson azonnal felértem az előttem haladóra. Ha szélesebb a nyom, akkor biztosan elmegyek mellette, de úgy éreztem, nem lett volna korrekt szólnom, hogy engedjen el, mert gyorsabb vagyok. Hallottam, hogy jön az üldözőm, de nincs közvetlen mögöttem. És hallottam az összetett (felnőtt) első helyezettet is jönni. Őt mindannyian elengedtük, majd követtük egymást. Az volt a tervem, hogy ezen az első emelkedőn felérek az emberemre, pihenek mögötte, majd a következő emelkedő elején támadok.


 Ehelyett az történt, hogy a két mászás közötti lejtőt elóvatoskodtam és hirtelen már 20 méterrel előttem volt az addigi üldözőm. Ahogy emelkedni kezdett az út, a nagy előny pár méterrel olvadt. Sikerült visszaszereznem a pozíciómat és nem tűnt lehetetlenségnek egy újabb előzés sem. Felértem a másik ellenfelemre is és tovább is tudtam menni mellette. Bíztam benne, hogy nem teszik rám a kereket, mert lefelé sebezhető vagyok.

img_20170513_120404.jpg

 Megpillantottam egy lekörözendő versenyzőt, aki még az egynyomos lejtő előtt beérhetek. Ha be tudok fordulni elé, akkor az üldözőim be fognak ragadni mögé… sikerült, és az utolsó focipályás kanyaroknál láttam, hogy a várnál nagyobb előnnyel fordulhatok a célegyenesre.

Néhány dolgok elkalkuláltam:
- a két kékmezes nem az én katergóriámban indult, nem rájuk kellett volna figyelnem,
- nem negyedik lettem, hanem harmadik,

- a verseny felénél még a második helyezett is látótávolságban volt, de nem tudtam, hogy rá kell figyelnem
Az eredményhirdetés után azonnal szakadni kezdett az eső és következett az igazán technikás szakasza a versenynek: Vizes füvön elindulni a lejtőn parkoló autóval.

bxcdobogo.jpg


komment

Címkék: borsod mtb bükkszentkereszt bajnoka XC


2016.12.31. 12:11 Gabriel_mtb

Boldog Óév

Évekkel ezelőtt azzal a szándékkal kezdtem el - máshol - blogot írni, mert úgy gondoltam, milyen jól követhető lesz majd, ahogy a műtéteim után visszatérek arra a szintre, ahol abbahagytam a versenyzést.

Egy jól megválasztott versennyel sikerült is szinte azonnal felállnom a dobogóra. Sajnos csak virtuálisan, mert a célvonal után azonnal buktam egy nagyot. Aztán valahogy nem jöttek az eredmények. Nem a km-ek gyűltek a megszokott iramban, hanem kilók. Nem ehhez szoktam a műtéteimet megelőző években. Sosem próbáltam lefogyni, mert néha inkább híznom kellett volna.

Az az igazság, hogy nem is tekertem annyit, mint korábban, ezért sem a mérleg, sem a stopper nem mondta azt, hogy “Jó lesz ez, csak így tovább!”. Elveimmel ellentétesen, elmentem túlsúlyosan néhány versenyre. Gondoltam arra csak jó lesz, hogy felmérjem hol tartok és kitaláljam, merre kell fejlődnöm. Az elv kiváló volt, csak nem működött.
Hiába keztem el egyre többet tekerni és hiába próbáltam végigversenyezni egy egész szezont, a korábbi formámnak a közelébe sem jártam. Kicsit nyugtattam is magam, hogy eltelt majdnem 10 év a csúcsformám óta és már abban a korban vagyok, amikor nem várható el, hogy évről évre megdöntsem a rekordjaimat. Persze az önbecsapás nem működik, mert a régi versenytársak nem lassultak le, inkább gyorsabbak lettek.

Aztán a 2015-ös szezon végén történt egy változás. 2016 tavaszára már a 10 évvel korábbi súlyomon voltam, megfutottam a kedvenc teszt-útvonalamon (Pomáz-Döbögőkő) a második legjobb időmet. Az év első maratonján pedig a párom nem készített befutó képet rólam, mert egy órával korábban érkeztem meg a 107 km-ről, mint jósoltam.

meandroni.jpg 

Egy kisebb versenyen sikerült felkapaszkodnom a dobogóra is. Eszembe jutott már korábban is, de a dobogón állva is a 2003-as 24 órás verseny dobogós ünneplése utáni jelenet. A volt feleségemet zavarta, hogy a versenytársammal csak ketten álltunk a dobogón. Úgy érezte, hogy neki is ott lenne a helye, mert ő segített és az eredményeimben az ő közreműködése is benne van. Hiába magyaráztam, hogy a Forma-1-ben is csak a versenyző áll fel a dobogóra, pedig 100-1000 ember munkája kell az ő sikeréhez. De azért sem tudtam megérteni, mert akkoriban évről évre fejlődtem, biztos voltam benne, hogy egyedül is felértem volna aznap a dobogóra.

A mai nappal záruló évem merőben más volt. 2015 őszén mint versenyző, nagyon lent voltam. Vak lennék, ha nem látnám, hogy ha nem változik meg az életem, akkor a versenyzés sem menne a 10 évvel ezelőtti szintem közelében.
A változás neve: Veronika.
Köszönöm!



A felhasznált kép készítője:
https://www.facebook.com/profile.php?id=100007587678981

komment

Címkék: verseny műtét romantika mtb


2013.06.12. 01:05 Gabriel_mtb

Intervall

Nem akartam hosszasan magyaráznia kedvesemnek, hogy az intervall edzés nem feltétlenül az öngyilkossági kísérlet szinonimája, ezért úgy gondoltam, hogy rákeresek a kifejezésre és az egyik első találatnak a linkjét fogom elküldeni. Az első két találatot megnyitottam és elkezdtem gyorsan átolvasni az egyiket.

Hamar eldöntöttem, ezt nem fogom átküldeni. Nem azért, mert a veszélyesnek állítja be ezt az edzésmódszert, hanem azért, mert alig találtam benne olyan mondatokat, amelyekkel egyet tudnék érteni.

A cikk meg sem említi, hogy 2-3 hónap alapozásnak vagy legalább bármilyen több hónapos rendszeres mozgásnak illene megelőznie az első intervall edzést. Megfelelő felkészülés nélkül végig sem lehet csinálni egy intervall edzést, de meggyőződésem, hogy veszélyes is. A módszer előnyei között elsőként ez szerepel:
"Időhatékony. A ráfordított idő arányában a legtöbb zsírt elégető edzésforma. Ha nincs időd egy órát futni, akkor jó megoldás helyette 20 percnyi intervallum edzés."
Az intervall tényleg hatékony, csak nagyon nem így. Kezdjük azzal, hogy ha 15 perc bemelegítéssel számolok, akkor a 20 percből 5 marad a terhelési és regenerálódási szakaszokra és a levezetésre összesen.

Később is említésre kerül a zsírégetés. Nem is hülyeség, amiket ír, de az intervall edzésnek nem célja, csak mellékhatása a fogyás. Persze 20 perc mozgástól senki nem várjon csodákat! De még egy 1-1.5 órás igazi intervall edzéstől sem. Ugyanis nem lehet minden nap ilyen terhelésnek kitenni a szervezetet, főként olyan emberekét nem, akik hirtelen le akarnak fogyni.

Intervall.jpg

Megtudhatjuk azt is, hogy mi a baj az egyenletes intenzitással: Unalmas, monoton, nem életszerű természetellenes. "A természetben csak az emberi faj erőlteti a kitartást igénylő mozgásformákat." A cikk írója, még nem látott gnúkat, nem hallott vándormadarakról és – feltételezem – úgy gondolja, hogy a megsebzett prédáját a komodói varánusz 3x5 perces intervallumokkal követi.

Az utolsó bekezdés a cikk koronája. Nála a terheléses idő kétszer hosszabb, mint a pihenés. (Nem így szokás...) 20 és 10 másodpercekről van szó. Ennyi idő alatt nem lehet elérni a megcélzott pulzuszónákat. De mit is mondok? Itt nem szerepel ilyen kifejezés! Minek az? Még elriasztaná a kedves fogyni vágyó olvasót. Vagy esetleg akkor kiderülne, hogy az intervall edzés alatt jellemzően magas, tehát anaerob pulzustartományban edzünk. A cikkben leírt gyakorlatok viszont csak egy-egy izomcsoportot terhelnek, ezért nem is tudják nagyon megemelni a pulzust. Az aerobikot sem anaerobiknak hívják.

A csodás cikket itt találtam: http://tornavideo.hu/intervallum-edzes/


komment

Címkék: edzés pulzus pulzuszóna intervallum intervall pulzustartomány


2013.02.11. 02:15 Gabriel_mtb

Függőség

Az utóbbi fél évben elhanyagoltam a blogot, de azzal nyugtattam magamat, hogy bringás blogot írni amúgy is lehetetlenség, hiszen jó időben teker az ember, rossz időben pedig nincs miről írnia. Ez az érvelés addig működött, amíg nem összesítettem a tavalyi edzésmunkámat. Sikerült egy év alatt annyit tekernem, amennyit 3-4 átlagos nyári hónap alatt illik. Kifogások helyett inkább fényképeket kerestem...

Amikor eszembe jutott néha, hogy meg kellene nézni a már régen nem látott pilisi függőhidat, akkor hiába kerestem a neten, sosem arról van találat, amelyet én ismerek. Ezért döntöttem úgy egyik nyári napon, hogy megnézem a Visegrád melletti függőhidat. Másnap rendezték a Duna Maratont, így Pap-réttől Mogyoró-hegyig a verseny már kijelölt útvonalán mentem. Érdekes volt megállni és szétnézni olyan helyeken, ahol eddig csak a kanyarokban lassítottam.
mogyoro-hegy.JPG
A Mogyoróhegy Étterem mellett induló jelzés sokkal inkább a budai utakra emlékeztet, mint a pilisi ösvényekre. Hamar gyanút fog az ember, mert sok a pihenő, szinte egy másba érnek a kiépített források és máshol nem jellemzőek a hegyoldalban a kopjafák sem. A keresett függőhíd a Makovecz Imre által szervezett építésztáborok egyik emléke. Szerencsére nagyon jó állapotban találtam, de egy kicsit mégis csalódban benne. Ha nem is azt várom egy függőhídtól, hogy száz méteres mélységet hidaljon át a forrongó lávafolyam felett és egy sárkány, vagy minimum egy-két fegyveres bandita várjon a túloldalon, de a kaland illúzióját elvártam. Ezzel szemben olyan nyugodtan tekertem át, mintha aszfalton bringáznék. Szép a környezet, érdemes volt megnéznem, de mást vártam.
Visegrad_fuggohid.jpg
Egy héttel később a Kevély alatt a széles út helyett a kalandosabb ösvényt választottam. Szégyen, de kb. 10 éve jártam itt utoljára. Annyira rossz emlékeim maradtak arról az útról, hogy nem kívánkoztam vissza. Viszont lehet, hogy nem is az út volt kerékpározhatatlan, csak én voltam béna. Biztos voltam benne, hogy most már élvezni fogom itt is a tekerést. Így is történt. Aztán eszembe jutott, hogy voltam itt gyalog is és úgy sem volt minden egyszerű.

kevely_fuggohid_1.JPG Mire meggyőztem magamat, hogy vissza kellene fordulni, úgy éreztem, már túl vagyok a nehéz rész felén. Nem kevés szenvedés árán megtaláltam a hidamat!

Az árokban már a hídig ért a gaz és a rozsdás fémek arról meséltek, hogy a híd karbantartója sem jár itt nálam gyakrabban. Ez a híd már úgy mozgott, ahogyan elvártam. Füleltem, hogy mikor kezd szakadni az acélsodrony és kicsiket léptem, mert úgy tűnt, hogy a híd csak egy hirtelen mozdulatra vár.

Átértem a túloldalra és ott egy lelakatolt kapu fogadott. A sodronyok között ki tudtam mászni, a bringát pedig kiemeltem a hídról. Vagy sok volt a változás egy évtized alatt vagy sosem néztem körül a hídnak ezen az oldalán, de nem volt ismerős a látvány. Mentem felfelé és furcsa félkész házakat találtam. Nem értek egymásig a falak és mintha a leendő épület belsejében egy kapavágást sem tettek volna. Rájöttem, hogy sikeresen bejutottam a katonai területre. Bíztam benne, hogy találok gyorsan egy kivezető utat, de az emelkedő tetején csak egy magaslest láttam 3-500 méterre magam előtt. Úgy tudom, hogy ez a létesítmény még üzemel, ezért a híd tűnt kevésbé kockázatosak.

fura_epulet.jpg
Visszamentem a jelzésre és percek alatt elértem egy igazi házat, de a másik irányban a fasor mögött egy fűzfát láttam meg. Ez pedig annak a jele, hogy csak néhány méter választ el a Háziréti horgásztótól. Kis kerülő után a bejártnál voltam. Nem fényképeztem le, de egy vagy két táblán az állt, hogy Belépés csak horgászigazolvánnyal és csak gyalogosan!

Mivel ilyen papírom nincs, úgy döntöttem, nem tud már sokat rontani a helyzetemen, ha két keréken közelítem meg a kerítésen belüli épületüket. Ilyenkor nem 40-nel rongyolok be, hanem szép nyugodtan begurulok és elengedem a bennem szunnyadó újságírót. Vagyis én kérdezek. Nekik én egy nemhorgász vagyok. Egy nagyon furcsa nemhorgász. Egy őrült, hiszen ott járok bringával, ahová mindenki csak autóval megy.

És ez a nagyon furcsa őrült – tehát a veszélytelen – nemhorgász kérdez, érdeklődik. Az ilyeneknek mindig örömmel válaszolnak. Sajnos az egész tó le van kerítve és csak a horgászoknak van fenntartva. Csobbanás kizárva. De biztos vagyok benne, hogy ha egyszer gyalogosan kerülök oda, akkor meg tudom beszélni velük, hogy körbe járhassam a tavat. A tó és a hattérben lévő hegyek képe a Dunakanyar látványához hasonlítható. 

 


komment

Címkék: függőhíd horgásztó háziréti mogyoró-hegy


2012.06.11. 22:55 Gabriel_mtb

Messziről motoros, közelről űrhajós

IMAGE_233__.jpgA legutóbbi bejegyzésemre nem érkezett megfejtés, pedig a pátyi XC pálya nem volt nehéz feladvány. De tudok ennél könnyebbet is kérdezni. Hétvégén azon a környéken tekertem, ahol már régebben is találkoztam furcsa ruhában vagy éppen ruhátlanul kiránduló emberekkel. Ez a néhány négyzetkilométer valamiért vonzza az ilyen csodabogarakat. Ezen a környéken forgatták az Egri csillagokat, de a Magyar vándor című borzalmat is itt követték el. Kb. 6 éve láttam itt középkori falut.

Beszélgettem itt már olyan öreggel, akinek veterán autói vannak, elsők között volt gépkocsija az országban, de mára már gyűlöli ezt a túlmotorizált világot. Többször vezetett erre az utam a munkából  – ProBike-on keresztül – hazafelé. Egyik ilyen délutáni tekerésnél „eltévedtem”, mert addig kínálgattuk egymást egy ismeretlen sporttárssal, míg elkezdtünk dumálni és Dobogókő környékén köszöntünk el egymástól. Réges-régen még a Duna Maraton is érintette ezt a környéket és a BEAC MAXI  110 km-es távja is erre vezet.

IMAGE_234_.JPG

Néha rossz környezetben sütöm el „a kerékpár nem teremsport” szállóigét. Akkor szoktuk ezt mondani, amikor valaki nehezen fogadja ez a körülményeket. Bosszankodik a sár, az eső vagy éppen a tűző napsütés miatt. A fanatikus spinningeseknek® (biztos, ami biztos) vörös posztó egy ilyen ártatlan beszólás. Pedig a teremben való pörgetés tényleg meg sem közelíti azt az élményt, amit a szabadban való haladás kínál. A teremben ritkán szakad le az út és fák sem szoktak kidőlni az útra. És a legritkább esetben jön szembe Obi-Wan Kenobi.

IMAGE_235__.jpg

IMAGE_237r.jpg

Ha még ebből sem sikerült kitalálni és a képek sem segítenek, akkor helyes megfejtésnek a bolygó neve is megteszi.


komment

Címkék: duna star egri wars teve maraton csillagok sziklák köves bérc


2012.06.01. 02:05 Gabriel_mtb

MTB XC pálya a múltból

Múlt hétvégén elindultam csak úgy valamerre, aztán tovább, majd elhagytam a várost. A második település közepén megfordultam és a visszatekertem a tábláig. Ismerős volt a dombok felé vezető keréknyomos út. Két egymást követő évben jártam itt. Talán Budapest Bajnokság volt. Arra még emlékszem, hogy egyik évben igazi nyári kánikulában versenyeztünk, a másik évben pedig dagasztottuk a sarat.

A pálya legérdekesebb része egy katlan volt, ahová be kellett zuhanni, hogy legyen lendület a felszálláshoz. Az egyik évben a rövid repülés után jobbra kellett kanyarodni a széles úton, a másik évben viszont a szemközti dombra kellett felmászni. Tehát egyik pillanatban még 45 km/h-val zuhantunk a katlan alja felé, majd felfelé - tehát kb. 2 másodperc alatt - a teljes áttételt-tartományon végig kellett futtatni a láncot, mert lépésben, csak alig haladva lehetett elkezdeni az emelkedő leküzdését.

A dombon a pálya klasszikus Harang féle módon volt kialakítva. A verseny előtti napokban ki lettek helyezve a szalagok és mire elérkezett a futam, már út is volt. Kijártuk.

Meg sem próbáltam végig tekerni a teljes pályán. Lehet, hogy menet közben felismertem volna egy-egy kanyart, de biztos, hogy valahol letévedtem volna a régi útvonalról. Régi, hiszen anno jól belátható volt az egész katlan, most már sűrű a növényzet. Ha jól számolom, akkor Buruczki Szilárd még U23-as versenyző volt.

Sikerült valakinek kitalálnia, hogy hol jártam?

xcp1.jpg

 

xcp2.jpg

xcp3.jpg

xcp4.jpg


komment

Címkék: múlt bb pálya xc mtb


2012.05.03. 20:57 Gabriel_mtb

Nem az én pónim

Hónapok, sőt évek óta hever előttem a téma. Néha szinte kikerülhetetlenül. De nem tudtam rászánni magam, hogy utána nézzek az erre vonatkozó szabályoknak. Szeretek jogosan és az igazam biztos tudatában felháborodni. 

Mégis többször gondoltam úgy, hogy kivételt teszek és nem ásom bele magam a KRESZ-be, hanem a józan észre hagyatkozom.

Nem tudom, hogy milyen állatnak szabad a bringaúton közlekednie. De feltételezem, hogy semmilyennek sem. Nem hiszem, hogy fel lenne sorolva mind a 6,5 millió szárazföldi faj. Főleg, hogy ennek még csak 10%-a ismert a tudomány előtt. A rovarokat nem érdemes megemlíteni, hiszen ritkán látni pl. pókot sétáltató embert. Az Árpád-híd északi oldalán egy elefánt viszont akkor is zavarna, ha kimaradt volna a részletes felsorolásból.

Márpedig kérődző állatok szoktak vonulni a híd kerékpárútként funkcionáló oldalán és nyomot hagynak maguk után. Éppen egy ilyen nyomot kerültem, miközben a Pestre tartó külső sávot nagy erőkkel tisztították. A bicikliútról 1-2 naponta lenne mit lemosni, de azt az esőre és a szélre bízzák.

Pár napja éjfél előtt mentem át villamossal a hídon és akkor láttam, hogy egy póni és egy másik ló bringának képzelte magát. Amennyire ki tudtam venni a sötétben, a ló sem volt olyan termetű, amilyet a rendőrök szoktam megülni. Elkönyveltem magamban, hogy megtudtam a nagy titkot: A Margit-szigeti lovak közlekednek a bicikliseknek fenntartott helyen, s nem a rendőrök.

Csak azt nem értem, hogy akkor miért van rendszeresen összeszarva a híd budai és pesti oldala is. Azt sem értem, hogy ha a kutyák után fel kell szedni, akkor jóval nagyobb mennyiséget produkáló lovak miért hagyhatják ott a nyomukat. Nem fogadom el, hogy a ló növényevő. Akkor sem szívesen hajtok át az „output”-ján.

Annak viszont örülök, hogy nem elefántok járnak a hídon.

 


komment

Címkék: szar út bringa bicikli my póni árpád híd margit sziget lószar litte pony lócitrom


2012.04.10. 00:13 Gabriel_mtb

Critical Miss

Kockulásom (re-kockulásom!!!) leplezhetetlen jele, hogy már megint angol címet adtam a bejegyzésemnek. De a bringás felvonulást is az angol nevén ismeri mindenki. Így jelenik meg mindenhol, hiszen így könnyebb a nemzetközi jellegét hangsúlyozni.

Az első néhány CM-en részt vettem. Találkoztam néhány barátommal a tömegben és szinte végig beszélgetve tettem meg az utat. A haverok többsége leszokott a CM-ről és az egyre nagyobb tömegben nem találtam már ismerős arcot. A szervezők által szorgalmazott kerékpárút-hálózat fejlesztésével sem értettem egyet. Évek óta nem járok a demonstrációra. Időnként mégis elgondolkozom rajta, hogy ki kellene gurulni, hátha jó buli lesz.

Hétvégén láttam a soron következő megmozdulás hirdetését és ez azt mondta nekem, hogy már nem kellek. Nem nekem szól, nincs szükség rám. Íme a szlogen:

„A TAVASZ, AMIKOR TE IS BRINGÁRA ÜLSZ.”

Nem tartom nyelvtanilag tökéletesnek, de nem akarok ilyen apróságokkal foglalkozni. Egy szlogennek az a célja, hogy megszólítsa a szlogen mögött álló valaminek a célközönségét. Sok esetben egy szlogen megpróbálja mindenkivel elhitetni, hogy ő a célközönség. ("mert hülye azért nem vagyok") A CM szlogenje viszont azt üzeni, hogy ők az egész évben tekerőkre nem számítanak. Sőt! Csak a kizárólag tavasszal bringázókat szólítják meg. Nem győztek meg, hogy ott a helyem.

 

 


komment

Címkék: critical mass miss


2012.04.05. 04:15 Gabriel_mtb

God mode – Téry Ödön 50, 2012

tery.pngMióta nem edzem olyan rendszerességgel és fegyelemmel, mint a térdműtéteimet megelőző években, a különböző eseményekre is sokkal lazábban megyek el. Régen úgy indultam egy teljesítménytúrán, hogy a túrát megelőző napokban átnéztem a korábbi teljesítéseimet és minden ellenőrzőpont közötti legjobb részidőimet megjegyeztem. Tudtam, hogy egy percnél többet nem szánhatok a pecsételésre és ezeket a tétlen másodperceket is ki kell használnom. Fél perc alatt meg lehet enni egy fél csoki vagy müzli szeletet. Vagy legalább megbontani a csomagolást, hogy a következő aszfaltos szakaszon megállás nélkül tudjak hozzáférni az üzemanyaghoz.

Régen a zord időjárást fűszernek tekintettem. Még örültem is, hogy a kényelmesebbek, lustábbak otthon fognak maradni és nem kell egymást kerülgetnünk. Kíváncsian vártam, hogy a sár mennyire fog hátráltatni. Mosolyogva néztem Dobogókőn a megmaradt hófoltokra, hiszen ismertem őket már hetek óta, amikor még hihetetlennek tűnt, hogy ilyen apróvá fognak zsugorodni.

Akkor is szerettem volna minél jobb körülmények között tekerni, de meg nem fordult a fejemben, hogy pár csepp eső miatt ne induljak el. Egy fél napos égszakadás is csak pár csepp volt a szememben. Most viszont már néha az eszemre is szoktam hallgatni. Az ördög írta az időjárás-jelentést. Meg akart győzni, hogy jól fog esni még 5 óra alvás és 10° C alatt normális ember nem bringázik. Győzött a józan eszetlenség és 7:45-kor már Hűvösvölgyben voltam.

Megkérdeztem, hogy változott-e valami a tavalyi kiíráshoz képest és érdeklődtem, hogy pontosan hol lesz a cél. A „minden ugyanúgy és ugyanott” válasz nekem kevés volt, ezért próbáltam megtudni, hogy a templom előtt, a buszmegállóban, a kocsmában vagy a templom mögötti cukrászdánál lesz-e a cél. Megtudtam, hogy „a szokott helyen” lesz. Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy egy alternatív Dömösre fogok megérkezni…

A túra elején, a Remete-szurdokban gyorsan meg kell hozni egy döntés. El kell dönteni, hogy milyen technikával keljünk át a patakon.

Át lehet tekerni: Ha sikerül, akkor a felverődő víztől lesz vizes a cipőnk. Ha nem sikerül, akkor nagyon vizesek leszünk.

Ágakon és köveken lépdelhetünk át, magunkkal rángatva a bringát. Stoplis cipővel nem lehet stabilan állni nedves fán, ezért egy cipő áztatása szinte garantált.

Sikerült száraz lábbal átkelnem az Ördög-patakon! Igaz, hogy nem egy tenger és patak helyett csak patak meder volt, de ne vesszünk el a részletekben!

Az átkelést követő hegymászás már nem volt ennyire vidám. Nem könnyű úgy leküzdeni a falnak tűnő 50 méteres szintkülönbséget, hogy egy bringa súlyát cipelem feleslegesen a bőröm alatt. El kellett engednem a szurdokban megelőzött bringásokat és néhány gyalogost is. De a szenvedés itt véget is ért! Kivételesen Piliscsabát is sikerült eltalálnom, így kimaradt a már megszokott pilisszentiváni kitérő.

Fél távnál egy sporttárs kérdezte a pontőrt, hogy Dobogókőre terepen vagy aszfalton kell-e felmenni. Lazán azt mondta, hogy szabadon választható. Indultam tovább és számoltam. A körülményektől függően 5-15 perccel lehet gyorsabb az országút, ezért úgy döntöttem, hogy most arra fogok menni. Soha fel nem merült bennem, hogy arra menjek. Két éve a 20 centis hó helyett logikus választás lett volna a tisztított út, de erre már térdig hóban állva jöttem rá. Most viszont nem volt hó és ha a Remete-szurdokban kiszáradt a patak, akkor Dobogókő alatt is száraz lesz a talaj. Kezdtem úgy érezni, hogy az ördög suttogta a fülembe az alternatív útvonal ötletét. A Szántói-nyeregben már tudtam, hogy Virág elvtárs sem tudna meggyőzni (8:00-tól), csak magamat csapnám be, ha a könnyebb utat választanám.

Számításaimnak megfelelő időpontban értem a turistamúzeumhoz. Ott megkaptam a pecséteimet, majd 5-10 perc beszélgetés után folytattam az utamat. Fél órával később Dömösön kerestem a célt. A templom mögött. A szokott helyen. A szokott hely eltűnt, átalakult. Majdnem úgy nézett ki, mint korábban, de megváltozott helyenként az épület anyaga és színe. A cukrászda terasza helyett csak egy fedett sáv fogadott. Ez azt is jelentette, hogy asztal és szék sem volt az épület előtt. A sötétbarna fa pillérek helyett vaskos fehér oszlopok tartották a tetőt. Fél óra várakozás után megnéztem a rajtban kapott papírt. Eszerint egy óra múlva nyit csak a cél. Nem akartam még egy órát ácsorogni, elindultam vissza, Budapest felé. Az a kitűző annyira nem motivál. Majd jövőre megpróbálom elkérni a rajtnál.


komment

Címkék: teljesítménytúra mtb ödön téry


2012.01.01. 16:04 Gabriel_mtb

Jobb és bal

 Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek vannak olyan gyerekkori élményei, amikor a nagy felismerést vagy teljesítményt nem ováció, hanem lesajnáló tekintet követte. Nekem sosem hitték el, hogy a kulcscsörgésből meg tudom mondani, hogy melyik családtag érkezik. Közölték, hogy mindegyik kulcscsomónak ugyanolyan hangja és csak szerencsésen tippelek. Sokkal valószínűbbnek tartották, hogy 100%-osan jól tippelek, mint hogy valóban hallom a különbséget.

 Szüleim azt sem hitték el, hogy a fürdőszobai víz finomabb, mint a konyhai. Hiába próbáltam magyarázni, hogy a víz a csap előtti utolsó métereket más vezetékben teszi meg és ez lehet hatással az ízére, nem tudtam meggyőzni őket. Évtizedekkel később már ezekről a nagyon fontos dolgokról is beszélek a nővéremmel és érkezik is egy-két megerősítés. De az egyik első nagy felismerésem igazolásához a versenyszerű kerékpározás segített.

 Zoknis évem volt. Megtaláltam az első pár bringás zoknimat. Azért kellett megtalálni, s nem csak kivenni a szekrényből, mert ezt talán már 10 éve nyertem, amikor még nem lelkesedtem a bringás zoknikért. Ha jól emlékszem el is akartam ajándékozni ezt a teljesen felesleges luxuscikket, de erre nem került sor. 10 évet pihent a szekrény mélyén.
 
 Az Underwold kupán minden induló kapott egy biciklis fuszeklit. A harmadik használat és mosás utáni teregetés közben vettem észre, hogy ez a szellemi társa az egyik régi Szilvásvárad Maratonon osztott zokninak. Igazolja a zokni-sejtésemet! 
 
 A zokni-sejtés a következőt jelenti: Meggyőződésem, hogy vannak jobb és vannak bal lábas zoknik. Nem tudom, hogy így születnek-e, de az első használat után formázva vannak. Ettől kezdve ügyelni kell, hogy a megfelelő lábra kerüljön. Óriási öröm látni, hogy az UW kupa zoknijaiban is egy L és egy R betűvel jelölve van, hogy melyik darab melyik lábra való.
ann_739129.jpg
 

komment

Címkék: jobb zokni kupa bal underworld fuszekli