Pedálfordulat

 Régen a Duna Maraton volt az a verseny, amit senki sem hagyott ki. Ez volt az első maraton és nem kellett utazni miatta, hiszen a Budai Várból indult és Visegrádról pedig mindenkinek természetes volt visszatekerni Budapestre.
 Később Visegrád-Visegrád útvonalon ment a verseny, majd az utóbbi években Esztergom lett a központ. Erre az évre talán már semmi sem maradt az eredeti útvonalból. Nem is szeretem annyira, de ha már neveztem a teljes Top Maraton sorozatra, akkor mégsem hagyom ki. 

 Már lassan három hete küzdöttem az elnehezülő lábaimmal. Minden emelkedő, minden elindulás fájdalmas volt. Végül az találtam ki - később a kerékpáros edző cimborám is ezt javasolta -, hogy pár napig csak nyugger tempóban tekerjek. Így a hét második felében összesen egyszer ültem bringára, az is egy 15 km-es tekerés volt. Pontosabb tervet ki sem találhattunk volna, mert éppen a napokban halt meg a pulzusmérőm.
Fontosnak tartottam, hogy ha már erős nem vagyok, akkor kipihent legyek. Ember tervez… Annyi idő maradt a bike_chk ()-ra, hogy megnyomkodatam a kerekeket. Hogy teljesen elkoptak-e már a fékeim és ehhez hasonló nyalánkságokra nem maradt időm. Végül sikerült hajnali 3 óra közelében elaludnom. 6:15-kor ébresztett a telefonom. Megtaláltam és nyomtam egy szundit, hiszen tudtam, hogy 10 perc tartalékom van.

Felébredtem és furának tartottam, hogy kevesebb, mint 10 perc után magamtól ébredek.
7:23 volt. Nem a szundit választottam, hanem egyszerűen kikapcsoltam az ébresztést.
A rajtszám a bringán, tehát a chip leadása miatt úgyis el kell mennem Esztergomba. Csak emiatt viszont nem akartam autóba ülni, inkább kitekerek…
Végül úgy tettem, mintha időben felkeltem volna. Megreggeliztem, lecuccoltam a kocsiba (csak a legszükségesebbeket vittem) és elindultam.



 Mire odaértem és összeraktam a bringát, beöltöztem és áttekertem a központba, már kezdődött is a beszólítás. Semmi bemelegítés, bemelegítő krémet sem használtam és kb. 500 méter tekerés után beálltam a rajtba. Ami a Duna Maratonon a középtávosokéval közös, tehát már itt buktam néhány percet, de amúgy is úgy terveztem, hogy az én lassú rajtom 85 km-es lesz. Csak semmi kapkodás, akkor bírni fogják a lábaim!
A rajt előtt még beszélgettem egy kicsit az egyik Strava-friend-emmel, csak ő nem tudta, hogy majdnem ismerjük egymást. És ha már itt volt éppen mellettem, azt a tervet találtam ki, hogy kényelmesen megyek mögötte nagyon sokáig, aztán az utolsó emelkedőn betámadom. Ezzel csak annyi volt a probléma, hogy a legtöbb versenyen néhány perc különbséggel szoktunk beérni a célba, tehát nem sok esély volt a “lazán megyek vele” terv megvalósulására.

 A Vaskapu felé tartó aszfaltos mászás végén mégis éppen mögötte voltam. 20 méterrel előttünk pedig mintha Hudák Szilvit láttam volna. Úgy tűnik egészen jól ledolgoztuk a rajthátrányunkat. Vártam, hogy hamarosan meg is előzzük a lányt, hiszen tavaly éppen ő tartott fel az első lejtőn. (Pontosabban: Nem tudtam 100%-os biztonságban megelőzni, inkább buktam pár másodpercet.)  

 A hőség miatt már a legelején elhatároztam, hogy minden frissítőn inni és tölteni fogok, mert a meleg innivaló olyan, mintha ott sem lenne, csak cipelem, de alig iszok belőle. Így nem csak a lejtőkön, hanem az asztaloknál is megelőztek többen, ami azért gond, mert a táv feléig szinte csak egynyomos emelkedő van, tehát hiába lennék gyorsabb, lassúznom kell. Elvesztettem szem elől a mai napra kiválasztott ellenfelemet. Elképzeltem, hogy őt senki sem tartja fel és már 15-20 perces előnnyel érkezik Dobogókőre.

 Útközben sok dobogóhoz szokott lánnyal találkoztam. Ildikó az út szélén támasztotta a bringáját, Emese pedig minden kisodródásom után visszaelőzőtt. Amikor egy mentőauto miatt kellett lassítanunk, akkor a magamhoz képest való száguldásról is lemondtam. Pár óra alvással nagyobb az esélye a buktának. Nagy meglepetésemre Kiss Mónikát is beértem, aki a mai napra a versenyzést átkonvertálta frissítőállomás túrára.
Ennél már csak az lepett meg jobban, hogy a sípálya melletti szerpentint sikerült kitekernem. (Az első kanyart nem, ott megálltak előttem.) Ennek örömére megittam ott fent azonnal kb. 1 liter vizet. Sok is volt a hirtelen belém került folyadék, felhigította a bennem lévő semmit, így a következő 15 percben egy kis gyomorfájás szórakoztatott.
Pilisszentlélek környékén ürült ki az első zselés kulacsom, amibe 2 erdei gyümölcsös híg High5 és 1 epres Nutrixxion került. Így pont’ kitöltötte a kis kulacsot és úgy maradt könnyen iható, hogy még energiatartalma is volt.

 Vaskapu felé sikerült beérni a rövidtáv végét, s ez megadta azt az illúziót, hogy erős vagyok, gyorsabban megyek a körülöttem lévőknél! A távok keveredése miatt most már minden előzésnél megnéztem a rajtszámokat, hátha találok H betűt néhányon. És találtam! Ez az infó csak annyit ért, hogy ha a következő lejtőn elmennének mellettem, akkor tudom, hogy itt újra tudok támadni (ha akkor is bírni fogom). Itt láttam újra Szilvit, aki valamiért kiszállt a versenyből és ennél a frissítőnél vert tábort. A mai napon furcsa vonzereje volt a lányokra a frissítőknek.

 Valószínűleg annyit kivett a napsütéses emelkedő a közvetlen ellenfeleimből, hogy még a DH szakaszokon sem értek be. A kevésbé rázós részeken pedig a sűrű zselés (Nitrixxion) kulacsomat kezdtem fogyasztani. A frissítőn - ahol egy órája jártam utoljára - leöblítettem hideg vízzel és két apró szőlőcukorral a sűrű zselét, majd belevetettem magam a középtáv utóvédjei közé. Itt már nem voltak szervezők a kanyarokban, csak bíztam benne, hogy nem kellett tovább mennem Dobogókő felé és jó úton járok. Bizonyára a mászásoknál - a feltartások miatt - a mérsékeltebb tempó miatt jóval alacsonyabb volt a fogyasztásom, mint kalkuláltam. Pulzusadatok hiányában erre csak tippelni tudok.

 Az egyik mezőn meg is kérdeztem egy délibábtól, hogy tényleg csak ennyi-e a hosszútávos plusz kör. A “csak ennnyi” minősítésemre kissé bosszúsan válaszolt, így tudtam, hogy a délibáb valóban Márton, a szökevény, aki lerázott a verseny elején. A köztünk lévő végtelennek tűnő távolság egy másik absztrakt mennyiséggé változott: nulla
Örültünk, beszélgettünk és konstatáltuk, hogy csak mi maradtunk egymásnak, akin pozíciót lehet hozni ill. veszíteni. Persze ezt nem mondjuk ki, de a hallgatásnak van ilyen üzenete is.
 Beszédes az is, ahogy a szemem sarkából látom a engem elengedőket, ahogy hátra fordulnak vagy egy lelkesítő, vicces beszólás többes számban hangzik el. Az “Annamari-letörésnél” külső íven kerülöm a kanyartól megszeppent “lekörözendőt”, de az árnyékom folyamatosan követ. Már tudom, hogy egyetlen helyen tudok csak ellépni: A Vaskapu-frissítő előtt emelkedőn! Mintha valami hasonló tervem lett volna a rajtban…
Magamat is megleptem vele, hogy sikerült kitekernem ismét ezt a rövid, de meredek szakaszt. Innen már csak be kellett gurulni és bízni, hogy az előnyöm kitart a célig. Kitartott.

 A célból gyorsan az autómhoz gurultam. Kinyitottam az ajtót, bedugtam a kulcsot, fordítottam egyet és le akartam engedni az ablakokat. De meg sem moccantak. A motor sem indult be. A lámpát viszont le tudtam kapcsolni… Már csak egy autós volt a közelemben, aki segített volna, csak éppen nem volt nála a kábel.
Visszamentem a központba megkeresni a bemondó bácsit. Mondtam, kellene egy kis segítség, mert égve hagytam a lámpákat…
- Mazda?
- Igen.
- Bemondtuk egy csomószor!
- Dobogókőn kellett volna, nem itt! :)
 Végül az első csapatsátornál (Trek) segítséget kaptam és röpke 1 óra alatt be is indítottuk az autót. Az első kábel szakadt volt, betolni nem tudtuk annyira, hogy beindítható legyen és jó kábellel sem sikerült rövid idő alatt beindítani. Végül vontatással életre kelt.

 Ez volt az első versenyem az utóbbi években, amikor otthon hagytam a családomat, mert így sokkal hatékonyabban tudok minden megoldani. Ha el akarom kerülni az ilyen eseteket, akkor vagy rövid távon kell indulnom (nem merül le annyi idő alatt az akksi) vagy mégis minden versenyre asszonnyal, gyerekkel megyek.
Nem nekem való a rövid táv.

Tavaly bevállaltam a szombati CrossKovácsi hosszútáv másnapjára a Kondenzgyík 84 km-es távját. Nem volt bölcs döntés, mert a vasárnapi rajt után azonnal fáradtnak éreztem magam és hiába szállt el a fáradtság fél óra után, a későbbi számolgatás azt adta ki, hogy egészen szép eredményre lettem volna képes, ha pihenten érkezek.
Éppen ezért erre az évre CrossKovácsin csak egy családi futom vállaltam, de a versenyeket szervezők megtréfáltak azzal, hogy idén az MTB Piknik került a miskolci versenyt megelőző napra. Kettő versenyt pedig nem akartam elengedni, a Pikniken úgyis csak 50 km a leghosszabb táv, tehát most azzal melegítettem a vasárnapi megmérettetésre.
Sok-sok High5 és szintén sok-sok Nutixxion zselével készültem a hétvégére. A szombati rövidebb távra a hígabb és olcsóbb High5-ot táraztam be, a vasárnapi menün pedig a sűrűbb Nutrixxion szerepelt. Kb. azt tapasztaltam, amire számítottam: A High5 könnyen fogyasztható, nem is kell mindig inni utána, de érezhetően kevés kalória van benne. A Nutrixxion állaga a PowerGel-re hasonlí, de nincs túlízesítve. Kiszáradva nehéz legyűrni egy teljes tasaknyit, inni kell rá, de sokkal tovább tart a töményebb üzemanyag.



MTB Piknik, Vértesboglár

Péntek este becsomagoltam és szereltem ezt-azt mindhárom bringán. Ennek - vagy egy rossz mozdulatnak - az lett a vége, hogy fájni kezdett a derekam. Abban bíztam, hogy éjszaka megszűnik a fájdalom. Ehelyett az lett, hogy minden mozdulatomra felébredtem és reggel el kellett gondolkoznom, hogy tényleg versenyezem kell-e ma. Vértesbogláron már a fájdalom 90%-át magam mögött hagyva szálltam ki a kocsiból. Mire beálltam a rajtba, már csak egy rossz emlék volt a fájdalom. Nem akartam elkövetni a tavalyi hibámat, hogy hátulról indulok, mert sokáig két, szélés keréknyomban ment a mezőny, tehát szinte lehetetlenség volt előzni. Idén beálltam előre. Ketten azonnal elém ugrottak, de hamar becsatlakoztak a másik sorba, így jobb oldali vonat elején találtam magam. Vártam, hogy valaki betámadjon, mert az erős szélben fárasztóbb volt elől haladni, mint tavaly előre törni a mezőnyben. Hátrébb csorogva már sokkal könnyebben ment a tekerés.
Közvetlen ellenfeleimmel hamar kiismertük egymást: Ők az emelkedőkön engedtek el, én a lejtőkön húzódtam félre. Ahol pedig éppen kikerültek a látómezőmből, már el is mentem rossz irányba… Sajnos az MTB Piknik idén is legrosszabbul jelzett verseny volt. Több elágazásban is le kellett lassítanom, hogy lássam melyik a rossz és melyik a helyes irány. Ez két alkalommal nem sikerült, s nem dob a motiváción, hogy pillanatokon belül 5-6 hellyel hátrébb kerülök. Valamivel jobb állapotúnak tűnt a pálya, mint tavaly és minimális változás volt csak az útvonalban. Az előzetes tervemnek megfelelően 10 percet javítottam. Nagyon elégedett voltam, amikor este ott volt a sok PR-os szegmens a Straván. Ma már látom, hogy az összetett és a kategória győztes idő is kb. ennyivel javult, tehát valójában semmivel sem lettem gyorsabb, de szombat este még nem volt eredménylista, pozitívan értékel a szereplésemet. Annyi pozitívum mindenképpen volt, hogy nem aludtam be úgy, mint a májusi Balaton Maratonon: Most végig megfelelő tartományban volt a pulzusom.

Kondenzgyík

Szombat estére éreztem, hogy nem volt teljes a gyógyulás, de kevésbé fáj a derekam, mint az előző nap végén. Mindez addig tartott, míg másnap reggel fel nem kaptam magamra egy gyors mozdulattal a hosszúujjú bringás felsőt. Ezt 10 perc fekvés és gondolkozás követte: Biztosan kell nekem ez a miskolci kiruccanás? Mivel előző nap szinte meggyógyított az autó, ezért elindultam. Az autópályán elkezdett esni az eső… aztán esett a versenyközpontban is… a beszólításig folyamatosan esett. Aztán az esőisten mint aki látja, hogy hiába próbálkozik, feladta a küzdelmet. Nem volt ideális öltözet: A rövid mezben fázni lehetett, a hosszú biztosan rossz választás volt, mert délre már 24 fokot jósoltak. Maradt a rövid + karmelegító kombináció. Kb. 10 perc után már le kellett tűrnöm, mert kisütött a Nap.
Az első 45 perc borzasztó volt. Nem az erőt éreztem a lábaimban, hanem az elő napi versenyt. Sokat elmond, hogy egy pamutpólós, taposópedálos srác is eltekert mellette az egyik emelkedőn. Tenni ellene semmit nem tudtam, csak megvártam a pillanatot, amikor már könnyebben pörög a lábam, ő pedig addigra úgyis elfárad. Ezek bekövetkeztek, kezdtem haladni és örömmel láttam, hogy a füves dombokról egy új úton gurulunk le. Hoppá! Valaki tolja felfelé... mögötte pedig még többen tolják… Volt egy félreérthető jelzés és mindenki követte az előtte haladó tévesztőt.
Az első combosabb emelkedőn - a megelőzött és megelőzendő sporttársakat elnézve - meg is állapítottam, hogy 10-15 percet veszíthettem a tévesztéssel. A valóság sokkal lehangolóbb: pár perccel mögöttem jöttek olyanok, akikre 10-15 percet szoktam verni 1 óra alatt. A visszaelőzéseket segítette az idei Balaton Maratonról is ismerős lelkes kolompolás. De itt nem önkéntes szurkoló keltete a hangulatot, hanem a pálya mellett legelészett egy tehéncsorda. (A második körre már elérték a pálya nyomvonalát, így tehénkerülgetés is színesítette a versenyt.)
Az első kör végén megszabadultam a már régóta felesleges karmelegítőimtől és ha már ott álltam a frissítős asztal mellett, felkaptam egy poharat. Ügyesen kikerülte a kezem a teának tűnő italt és egy felkapott egy olyat, amiben nem is víz volt. Alig maradt a pohárban, mire megéreztem a (mellék)ízt.
- Mi volt ebben a pohárban?
- Ez víz, a következő izo, utána sör és tea.
- Milyen kár, hogy utálom a sört és életemben nem ittam ennyit.
Mentem tovább és következő 2 körben nem történt semmi igazán érdekes (a tehenes dolgot leszámítva). Végig alacsonyabb volt a pulzusom, mint előző nap a Vértesben, de nem esett le vészesen.
Idén ugyanannyit lassultam körönként, mint tavaly. A gond az, hogy az idei első köröm a tavalyi másodiknak felelt meg. 24 perccel voltam lassabb, mint az előző évben. Ez nagyon nagy visszaesés… De most is eltelt majdnem egy nap és előttem van eredménylista: A kategória győztes ideje is gyengébb a tavalyinál (7 perc) és az előttem végzett Master 2-es versenyző is 12 perccel gyengébb időt ment idén.
Tehát sem nagy fejlődés, sem pedig óriási visszaesés nem történt. De ennyit jelent 4 kg plusz.

 Sokáig furcsa viszonyom volt a CrossKovácsival. Ez még abból az időből származik, amikor XC-t CC-nek neveztük és Nagykovácsiban ilyen versenyeket rendeztek. Persze volt DH, terepfutás és még ki tudja mi minden. A rendezésről a 90-es években is csupa jókat mondtak, ezért többször is elhatároztam, hogy indulni fogok a versenyen.

 Többször kitekertem pályabejárásra, de a nevezésig valamiért sosem jutottam el. Ennyi év távlatából már nem is emlékszem, hogy milyen okaim voltak a távolmaradásra. Aztán a CrossKovácsiból maraton lett, s ez sokkal jobban fekszik nekem, mint az XC, mégsem változott a helyzet. Inkább pihenni vagy edzeni akartam két, számomra fontosabb verseny között. Aztán pedig jött az évekig tartó kényszerpihenő.

 Végül egy véletlennek köszönhetően megtört az átok! Egyik ismerősöm kerti sütögetésre hívott, hiszen csodálatosan napfényes nyári időt, 30+°C fokot mondtak az időjósok. Gyorsan ki kellett találnom valami jó okot, hogy bringázhassak az egész napos semmittevés helyett. Rávágtam, hogy most már újra versenyzek és sajnos a következő hétvégén éppen versenyem lesz. Este rákerestem és már tudtam, hogy a CrossKovácsi ez a verseny. Mivel évek óta nem indultam maratonon, nem is készültem erre a versenyre, ezért nem voltam túl lelkes a nagy visszatérés reggelén, Olyannyira nem, hogy kb. 1 órával a rajt előtt döntöttem el, hogy indulok.

 Elindultam. Úgy 20 km távolságból bringával. Tehát lenyomtam egy 1 órás időfutamot, hogy utolsó pillanatban nevezhessek. A verseny ennek megfelelően pocsékul sikerült.

 A rajt kialakítása egyértelműen a legjobb a hazai mezőnyben, a kövek ill. kiálló facsonkok jelzése elsőosztályú, csak a pálya nem a kedvencem.
Három évvel később tértem vissza ismét. Semmi nem változott: A szervezés jó, a pálya nem tetszik. Vagyis mégis volt két változás:
1. Végre nem vánszorogtam, hanem versenyeztem.
2. Az U9-es mini távon is volt érdekeltségem.

 Tavaly, a helyszínen vettük észre, hogy van családi kategória is. Nyomban el is határoztuk, hogy jövőre azt választjuk, mert jó móka és legalább nekem sem kell két egymást követő napon lenyomnom két hosszútávot.
Végül úgy alakult, hogy nem tudtunk hárman indulni, de ketten beálltunk a boxba, ami már fél órával a rajt előtt sem volt üres. Örök dilemma, hogy a jó rajtpozícióért mennyi napon való álldogálást érdemes áldozni. A rajt után azonnal beigazolódott az, hogy minél kevésbé profi mezőnyben mész, annál inkább érdemes előre állni. Ugyanis alig pár métert haladtunk, ketten már össze is akadtak előttünk. Engem megmentett a rutin, kikerültem őket, de egy 8 éves gyerektől csak a kis borulás és a gyors újraindulás várható el. Így is történt, kb. 20-an mehettek el mellettünk, mire újra felvettük a ritmust.

 Az első km végére egy gyönyörű nőnek álcázott kémet küldtem. Küldetése az volt, hogy számolja meg, hányan vannak előttünk családi kategóriában.
- Nyolc! - hangzott a kanyarban az információ.
Csak sajnos azt nem tudtuk, hogy milyen a korcsoportok közötti eloszlás, mert ebben a mezőnyben egyszerűbb felnőtteket figyelni és az ő rajtszámukat leolvasni. (Nem mintha meg lehetne állapítani egy szemüveges, bukósisakos gyerekről, hogy pontosan mennyi idős.) Úgy számoltam, hogy ha az U11 és az U13 dobogósai előtunk vannak, akkor ketten mehettek már el a mi (U9) korcsoportunkból.

 Mi tudok ezekkel az információkkal kezdeni? Igazából semmit. Ha előztünk valakit, akkor néztem a rajtszámát, ha valaki minket ért utol, akkor is. Igen, az lett az elsődleges cél, hogy ne előzzön be senki sem a közvetlen ellenfeleink közül és az volt a másodlagos, hogy előrébb jussunk. De mit tehettem ennek érdekében? Semmit. Kicsit pontosabban szinte semmit sem. És az a semmi cseppet sem kevés! Sőt, sokkal több, mintha nagyon sok dolgot tettem volna.

Lássuk, mik ezek a semmik!
1. Ismertem a pályát, ezért előre tudtam mondani néhány fontosabb helyen, hogy mi következik.
2. Ahol tolni kellett ott besegítettem, mert így azonnal lett két szabad keze a gyereknek és már tudott is biztonságosan inni a verseny közben.

Mit nem tettem:
1. Nem mondtam el minden méteren, hogy hová váltson.
2. Nem mondtam el, ha valamit rosszul csinál.

Akik a közelünkben voltak, hasonlóan gondolkodtak. Voltam mostanában néhány gyerek judo versenyen és óriási a különbség. Ott nagyon sok szülő úgy gondolja, hogy folyamatosan instruálni kell a gyereket. A szülő hangja kiszakítja a gyereket abból a mini univerzumból, amiben éppen van. Fel sem fogja, hogy mit mondott a szülő - aki nem is az edző! - és már veszített is. A kedves szülő pedig nem érti a csemete vereségét, hiszen ő megmondta a tutit. A gyerek bőg, mert kikapott, tehát béna és még hülye is, hiszen megmondták neki a biztosan győzelemre vezető receptet, de így sem tudott nyerni.
Ha én egy lejtő elkezdem mondani, hogy mit kellene másként csinálnia, akkor csak annyit érek el vele, hogy megoszlik a koncentrációja és zakózik egy jó nagyot.

Minden egyes “rossz” szituációban azon gondolkodtam, hogy mit mondtam rosszul vagy mit kellene másként csinálnom, hogy a következő versenyen jól csinálja a gyerek. Nehéz feladat ez, mert alapvetően elemző és konfliktust nem kerülő típus vagyok. De bringázásnál az elemzés egyik legfontosabb eszköze a pulzusmérő. Mindig nálam van családi tekeréseknél. Pontosan tudom, hogy kit milyen terhelésen tudok leszakítani. Ma viszont végig azt láttam, hogy 20-30%-kal a megszokott leszakítási érték fölött tekert gyerkőc. Egyértelmű, hogy kihozta magából a maximumot és ilyen terhelésen a lehető legkevesebb (felesleges) információval kell terhelni.

A célban a kémem a 4-5. helyere számolt minket, ami láthatóan egy kicsit csalódást jelentett a dobogóra vágyó U9-esnek. De ők még mindig nem tudták, hogy a családi kategóriában is vannak korcsoportok! Végül kaptunk a nyakunkba egy szép nehezéket. Kicsit furcsa érzés volt, hogy általában 80-100 km-es versenyek hajtom ki magam általában díjazás nélkül, most pedig 6 km-es kis túrázásra érmet kapok. De úgy gondolom, hogy most nem versenyzőként, hanem edzőként kaptam az érmet. És naná, hogy megérdemlem! A felét…

Igazságosabb lenne, ha jövőre nem kémet küldenék a pályára, hanem hárman osztoznánk a sikerben… vagy a kudarcban.

 Sosem titkoltam, hogy a maratonok megjelenése megváltás volt számomra. A versenyzést imádom, de az XC sosem feküdt nekem. A többéves kihagyás után mégis Vakod Futammal és Szentendre CityCross-szal próbálkoztam. Meg is szűnt mindkét verseny…

 Kipróbáltam az UnderWorld kupát is, de erre is inkább csak azért járok, mert továbbra sem az erősségem az XC és abban kell fejlődni, amiben igazán gyenge az ember. Versenyen pedig kénytelen vagyok bevállalni olyan dolgokat, amelyeknél rajtszám nélkül a könnyebb megoldást választanám.



 Bükkszentkereszten a pályabejárásnál elment a kedvem. A három különböző nyomvonal (U9-U13, U15 és senior, felnőtt és master) nehezen volt követhető, de amint megtaláltam a legnagyobb pályát, rájöttem, hogy ezen a nehezebb szakaszon szinte végig tolni fogom.

 Volt szikrázó napsütés és csepergélő eső is. Lehetetlen volt megtippelni, hogy mi lesz 5 perc múlva a megfelelő öltözet. De mire mindenkit felhívtak a rajtrácsra, úgy tűnt, hogy nem fogunk megázni. Nem volt tülekedés, mindenkinek kijelölt helye volt, a kategóriájának és a nevezési időpontjának megfelelően. Így kerültem az utolsó vagy utolsó előtti sorba a többi master versenyző közé. Próbáltam gyorsan felmérni, hogy kik lehetnek majd a közvetlen ellenfeleim, akikkel csatázni fogok, akikre figyelnem kell és kik azok, akiket azonnal meg kell előznöm.



 A verseny ez felvezető körrel indult, vagyis négy 90 fokos kanyart kellett bevenni egy focipályán. Az első kanyarból jól jöttem ki, de a többinél inkább vesztettem egy-két pozíciót. Mikor áthaladtam újra a rajtkapu alatt, már “egészen elől” voltam - a párom szerint… Ezt úgy értelmeztem, hogy már nem vagyok totál utolsó.

 A pálya első fele a kanyarokról, a rövid száguldozásokról és a rövid, de hirtelen mászásokról szólt. Tehát itt nem alakultak ki nagy különbségek, de hosszúra nyúlt a sor, így aki elől volt az már látótávolságon kívülre került. A pálya második fele - ami már a bejáráson is nehéznek bizonyult - egy hosszú és meredek mászással kezdődött, amit még nehezített a sár és az arasznyi nyomban lévő kövek, s gyökerek. Az a fajta ösvény volt, amit mindenki csak a saját tempójában tud kitekerni. Ha valaki lassú elől, akkor a mögötte haladókat leszállásra kényszeríti. Amennyire nem tetszett ez a szakasz a bejáráson, annyira megkedveltem a versenyen: Előzni nem tudtam - és engem sem tudtak itt megelőzni -, de éppen ezért pihenhettem kicsit (amennyire maxpulzus közelében pihenni lehet.)

 A begyűjtött szintet pillanatok alatt elvesztettük és leértünk a focipálya mellé, ahonnét egy hasonlóan meredek, de széles és száraz mászás vitt fel a pálya legmagasabb pontjára. A kilátó után egy egynyomos ösvényen száguldva értünk vissza a füves területre, ahol néhány kanyar után már kezdhettük is az újabb kört.
Az első körben még a gondolat is fárasztó volt, hogy 4-5 kört kell megtenni, de a második közepén már kezdtem jól érezni magam. A harmadik körben sikerült a rajtban megjegyzett egyik kékmezes elé kerülnöm, s így látótávolságba került a másik kékmezes. Úgy saccoltam, hogy ha mindkettőjüket megelőzöm, akkor kb. negyedik lehetek. Sajnos csak megérzésre hagyatkozhattam, mert hiába mondták be a többi futamon folyamatosan az állást, úgy tűnik ez a mezőny követhetetlenül nagy volt. Csak az összetettben vezetőt említették mindig.

 Alig kezdtem meg a 4. körömet, már hallottam is, hogy az első helyen haladó már az 5. körének vágott neki. Tehát valószínűleg le fog körözni, ami azt jelenti, hogy a kör végén vége az én versenyemnek is, vagyis ebben a körben kell előznöm a negyedik helyért!

 Az egynyomos mászáson azonnal felértem az előttem haladóra. Ha szélesebb a nyom, akkor biztosan elmegyek mellette, de úgy éreztem, nem lett volna korrekt szólnom, hogy engedjen el, mert gyorsabb vagyok. Hallottam, hogy jön az üldözőm, de nincs közvetlen mögöttem. És hallottam az összetett (felnőtt) első helyezettet is jönni. Őt mindannyian elengedtük, majd követtük egymást. Az volt a tervem, hogy ezen az első emelkedőn felérek az emberemre, pihenek mögötte, majd a következő emelkedő elején támadok.

 Ehelyett az történt, hogy a két mászás közötti lejtőt elóvatoskodtam és hirtelen már 20 méterrel előttem volt az addigi üldözőm. Ahogy emelkedni kezdett az út, a nagy előny pár méterrel olvadt. Sikerült visszaszereznem a pozíciómat és nem tűnt lehetetlenségnek egy újabb előzés sem. Felértem a másik ellenfelemre is és tovább is tudtam menni mellette. Bíztam benne, hogy nem teszik rám a kereket, mert lefelé sebezhető vagyok.



 Megpillantottam egy lekörözendő versenyzőt, aki még az egynyomos lejtő előtt beérhetek. Ha be tudok fordulni elé, akkor az üldözőim be fognak ragadni mögé… sikerült, és az utolsó focipályás kanyaroknál láttam, hogy a várnál nagyobb előnnyel fordulhatok a célegyenesre.
Néhány dolgok elkalkuláltam:
- a két kékmezes nem az én katergóriámban indult, nem rájuk kellett volna figyelnem,
- nem negyedik lettem, hanem harmadik,

- a verseny felénél még a második helyezett is látótávolságban volt, de nem tudtam, hogy rá kell figyelnem
Az eredményhirdetés után azonnal szakadni kezdett az eső és következett az igazán technikás szakasza a versenynek: Vizes füvön elindulni a lejtőn parkoló autóval.

Évekkel ezelőtt azzal a szándékkal kezdtem el - máshol - blogot írni, mert úgy gondoltam, milyen jól követhető lesz majd, ahogy a műtéteim után visszatérek arra a szintre, ahol abbahagytam a versenyzést.

Egy jól megválasztott versennyel sikerült is szinte azonnal felállnom a dobogóra. Sajnos csak virtuálisan, mert a célvonal után azonnal buktam egy nagyot. Aztán valahogy nem jöttek az eredmények. Nem a km-ek gyűltek a megszokott iramban, hanem kilók. Nem ehhez szoktam a műtéteimet megelőző években. Sosem próbáltam lefogyni, mert néha inkább híznom kellett volna.

Az az igazság, hogy nem is tekertem annyit, mint korábban, ezért sem a mérleg, sem a stopper nem mondta azt, hogy “Jó lesz ez, csak így tovább!”. Elveimmel ellentétesen, elmentem túlsúlyosan néhány versenyre. Gondoltam arra csak jó lesz, hogy felmérjem hol tartok és kitaláljam, merre kell fejlődnöm. Az elv kiváló volt, csak nem működött.
Hiába keztem el egyre többet tekerni és hiába próbáltam végigversenyezni egy egész szezont, a korábbi formámnak a közelébe sem jártam. Kicsit nyugtattam is magam, hogy eltelt majdnem 10 év a csúcsformám óta és már abban a korban vagyok, amikor nem várható el, hogy évről évre megdöntsem a rekordjaimat. Persze az önbecsapás nem működik, mert a régi versenytársak nem lassultak le, inkább gyorsabbak lettek.

Aztán a 2015-ös szezon végén történt egy változás. 2016 tavaszára már a 10 évvel korábbi súlyomon voltam, megfutottam a kedvenc teszt-útvonalamon (Pomáz-Döbögőkő) a második legjobb időmet. Az év első maratonján pedig a párom nem készített befutó képet rólam, mert egy órával korábban érkeztem meg a 107 km-ről, mint jósoltam.

Egy kisebb versenyen sikerült felkapaszkodnom a dobogóra is. Eszembe jutott már korábban is, de a dobogón állva is a 2003-as 24 órás verseny dobogós ünneplése utáni jelenet. A volt feleségemet zavarta, hogy a versenytársammal csak ketten álltunk a dobogón. Úgy érezte, hogy neki is ott lenne a helye, mert ő segített és az eredményeimben az ő közreműködése is benne van. Hiába magyaráztam, hogy a Forma-1-ben is csak a versenyző áll fel a dobogóra, pedig 100-1000 ember munkája kell az ő sikeréhez. De azért sem tudtam megérteni, mert akkoriban évről évre fejlődtem, biztos voltam benne, hogy egyedül is felértem volna aznap a dobogóra.

A mai nappal záruló évem merőben más volt. 2015 őszén mint versenyző, nagyon lent voltam. Vak lennék, ha nem látnám, hogy ha nem változik meg az életem, akkor a versenyzés sem menne a 10 évvel ezelőtti szintem közelében.
A változás neve: Veronika.
Köszönöm!

Nem akartam hosszasan magyaráznia kedvesemnek, hogy az intervall edzés nem feltétlenül az öngyilkossági kísérlet szinonimája, ezért úgy gondoltam, hogy rákeresek a kifejezésre és az egyik első találatnak a linkjét fogom elküldeni. Az első két találatot megnyitottam és elkezdtem gyorsan átolvasni az egyiket.

Hamar eldöntöttem, ezt nem fogom átküldeni. Nem azért, mert a veszélyesnek állítja be ezt az edzésmódszert, hanem azért, mert alig találtam benne olyan mondatokat, amelyekkel egyet tudnék érteni.

A cikk meg sem említi, hogy 2-3 hónap alapozásnak vagy legalább bármilyen több hónapos rendszeres mozgásnak illene megelőznie az első intervall edzést. Megfelelő felkészülés nélkül végig sem lehet csinálni egy intervall edzést, de meggyőződésem, hogy veszélyes is. A módszer előnyei között elsőként ez szerepel:
"Időhatékony. A ráfordított idő arányában a legtöbb zsírt elégető edzésforma. Ha nincs időd egy órát futni, akkor jó megoldás helyette 20 percnyi intervallum edzés."
Az intervall tényleg hatékony, csak nagyon nem így. Kezdjük azzal, hogy ha 15 perc bemelegítéssel számolok, akkor a 20 percből 5 marad a terhelési és regenerálódási szakaszokra és a levezetésre összesen.

Később is említésre kerül a zsírégetés. Nem is hülyeség, amiket ír, de az intervall edzésnek nem célja, csak mellékhatása a fogyás. Persze 20 perc mozgástól senki nem várjon csodákat! De még egy 1-1.5 órás igazi intervall edzéstől sem. Ugyanis nem lehet minden nap ilyen terhelésnek kitenni a szervezetet, főként olyan emberekét nem, akik hirtelen le akarnak fogyni.

Megtudhatjuk azt is, hogy mi a baj az egyenletes intenzitással: Unalmas, monoton, nem életszerű természetellenes. "A természetben csak az emberi faj erőlteti a kitartást igénylő mozgásformákat." A cikk írója, még nem látott gnúkat, nem hallott vándormadarakról és – feltételezem – úgy gondolja, hogy a megsebzett prédáját a komodói varánusz 3x5 perces intervallumokkal követi.

Az utolsó bekezdés a cikk koronája. Nála a terheléses idő kétszer hosszabb, mint a pihenés. (Nem így szokás...) 20 és 10 másodpercekről van szó. Ennyi idő alatt nem lehet elérni a megcélzott pulzuszónákat. De mit is mondok? Itt nem szerepel ilyen kifejezés! Minek az? Még elriasztaná a kedves fogyni vágyó olvasót. Vagy esetleg akkor kiderülne, hogy az intervall edzés alatt jellemzően magas, tehát anaerob pulzustartományban edzünk. A cikkben leírt gyakorlatok viszont csak egy-egy izomcsoportot terhelnek, ezért nem is tudják nagyon megemelni a pulzust. Az aerobikot sem anaerobiknak hívják.

A csodás cikket itt találtam: http://tornavideo.hu/intervallum-edzes/

Az utóbbi fél évben elhanyagoltam a blogot, de azzal nyugtattam magamat, hogy bringás blogot írni amúgy is lehetetlenség, hiszen jó időben teker az ember, rossz időben pedig nincs miről írnia. Ez az érvelés addig működött, amíg nem összesítettem a tavalyi edzésmunkámat. Sikerült egy év alatt annyit tekernem, amennyit 3-4 átlagos nyári hónap alatt illik. Kifogások helyett inkább fényképeket kerestem...

Amikor eszembe jutott néha, hogy meg kellene nézni a már régen nem látott pilisi függőhidat, akkor hiába kerestem a neten, sosem arról van találat, amelyet én ismerek. Ezért döntöttem úgy egyik nyári napon, hogy megnézem a Visegrád melletti függőhidat. Másnap rendezték a Duna Maratont, így Pap-réttől Mogyoró-hegyig a verseny már kijelölt útvonalán mentem. Érdekes volt megállni és szétnézni olyan helyeken, ahol eddig csak a kanyarokban lassítottam.

A Mogyoróhegy Étterem mellett induló jelzés sokkal inkább a budai utakra emlékeztet, mint a pilisi ösvényekre. Hamar gyanút fog az ember, mert sok a pihenő, szinte egy másba érnek a kiépített források és máshol nem jellemzőek a hegyoldalban a kopjafák sem. A keresett függőhíd a Makovecz Imre által szervezett építésztáborok egyik emléke. Szerencsére nagyon jó állapotban találtam, de egy kicsit mégis csalódban benne. Ha nem is azt várom egy függőhídtól, hogy száz méteres mélységet hidaljon át a forrongó lávafolyam felett és egy sárkány, vagy minimum egy-két fegyveres bandita várjon a túloldalon, de a kaland illúzióját elvártam. Ezzel szemben olyan nyugodtan tekertem át, mintha aszfalton bringáznék. Szép a környezet, érdemes volt megnéznem, de mást vártam.

Egy héttel később a Kevély alatt a széles út helyett a kalandosabb ösvényt választottam. Szégyen, de kb. 10 éve jártam itt utoljára. Annyira rossz emlékeim maradtak arról az útról, hogy nem kívánkoztam vissza. Viszont lehet, hogy nem is az út volt kerékpározhatatlan, csak én voltam béna. Biztos voltam benne, hogy most már élvezni fogom itt is a tekerést. Így is történt. Aztán eszembe jutott, hogy voltam itt gyalog is és úgy sem volt minden egyszerű.

Mire meggyőztem magamat, hogy vissza kellene fordulni, úgy éreztem, már túl vagyok a nehéz rész felén. Nem kevés szenvedés árán megtaláltam a hidamat!

Az árokban már a hídig ért a gaz és a rozsdás fémek arról meséltek, hogy a híd karbantartója sem jár itt nálam gyakrabban. Ez a híd már úgy mozgott, ahogyan elvártam. Füleltem, hogy mikor kezd szakadni az acélsodrony és kicsiket léptem, mert úgy tűnt, hogy a híd csak egy hirtelen mozdulatra vár.

Átértem a túloldalra és ott egy lelakatolt kapu fogadott. A sodronyok között ki tudtam mászni, a bringát pedig kiemeltem a hídról. Vagy sok volt a változás egy évtized alatt vagy sosem néztem körül a hídnak ezen az oldalán, de nem volt ismerős a látvány. Mentem felfelé és furcsa félkész házakat találtam. Nem értek egymásig a falak és mintha a leendő épület belsejében egy kapavágást sem tettek volna. Rájöttem, hogy sikeresen bejutottam a katonai területre. Bíztam benne, hogy találok gyorsan egy kivezető utat, de az emelkedő tetején csak egy magaslest láttam 3-500 méterre magam előtt. Úgy tudom, hogy ez a létesítmény még üzemel, ezért a híd tűnt kevésbé kockázatosak.


Visszamentem a jelzésre és percek alatt elértem egy igazi házat, de a másik irányban a fasor mögött egy fűzfát láttam meg. Ez pedig annak a jele, hogy csak néhány méter választ el a Háziréti horgásztótól. Kis kerülő után a bejártnál voltam. Nem fényképeztem le, de egy vagy két táblán az állt, hogy Belépés csak horgászigazolvánnyal és csak gyalogosan!

Mivel ilyen papírom nincs, úgy döntöttem, nem tud már sokat rontani a helyzetemen, ha két keréken közelítem meg a kerítésen belüli épületüket. Ilyenkor nem 40-nel rongyolok be, hanem szép nyugodtan begurulok és elengedem a bennem szunnyadó újságírót. Vagyis én kérdezek. Nekik én egy nemhorgász vagyok. Egy nagyon furcsa nemhorgász. Egy őrült, hiszen ott járok bringával, ahová mindenki csak autóval megy.

És ez a nagyon furcsa őrült – tehát a veszélytelen – nemhorgász kérdez, érdeklődik. Az ilyeneknek mindig örömmel válaszolnak. Sajnos az egész tó le van kerítve és csak a horgászoknak van fenntartva. Csobbanás kizárva. De biztos vagyok benne, hogy ha egyszer gyalogosan kerülök oda, akkor meg tudom beszélni velük, hogy körbe járhassam a tavat. A tó és a hattérben lévő hegyek képe a Dunakanyar látványához hasonlítható. 

A legutóbbi bejegyzésemre nem érkezett megfejtés, pedig a pátyi XC pálya nem volt nehéz feladvány. De tudok ennél könnyebbet is kérdezni. Hétvégén azon a környéken tekertem, ahol már régebben is találkoztam furcsa ruhában vagy éppen ruhátlanul kiránduló emberekkel. Ez a néhány négyzetkilométer valamiért vonzza az ilyen csodabogarakat. Ezen a környéken forgatták az Egri csillagokat, de a Magyar vándor című borzalmat is itt követték el. Kb. 6 éve láttam itt középkori falut.

Beszélgettem itt már olyan öreggel, akinek veterán autói vannak, elsők között volt gépkocsija az országban, de mára már gyűlöli ezt a túlmotorizált világot. Többször vezetett erre az utam a munkából  – ProBike-on keresztül – hazafelé. Egyik ilyen délutáni tekerésnél „eltévedtem”, mert addig kínálgattuk egymást egy ismeretlen sporttárssal, míg elkezdtünk dumálni és Dobogókő környékén köszöntünk el egymástól. Réges-régen még a Duna Maraton is érintette ezt a környéket és a BEAC MAXI  110 km-es távja is erre vezet.

Néha rossz környezetben sütöm el „a kerékpár nem teremsport” szállóigét. Akkor szoktuk ezt mondani, amikor valaki nehezen fogadja ez a körülményeket. Bosszankodik a sár, az eső vagy éppen a tűző napsütés miatt. A fanatikus spinningeseknek® (biztos, ami biztos) vörös posztó egy ilyen ártatlan beszólás. Pedig a teremben való pörgetés tényleg meg sem közelíti azt az élményt, amit a szabadban való haladás kínál. A teremben ritkán szakad le az út és fák sem szoktak kidőlni az útra. És a legritkább esetben jön szembe Obi-Wan Kenobi.

Ha még ebből sem sikerült kitalálni és a képek sem segítenek, akkor helyes megfejtésnek a bolygó neve is megteszi.

Múlt hétvégén elindultam csak úgy valamerre, aztán tovább, majd elhagytam a várost. A második település közepén megfordultam és a visszatekertem a tábláig. Ismerős volt a dombok felé vezető keréknyomos út. Két egymást követő évben jártam itt. Talán Budapest Bajnokság volt. Arra még emlékszem, hogy egyik évben igazi nyári kánikulában versenyeztünk, a másik évben pedig dagasztottuk a sarat.

A pálya legérdekesebb része egy katlan volt, ahová be kellett zuhanni, hogy legyen lendület a felszálláshoz. Az egyik évben a rövid repülés után jobbra kellett kanyarodni a széles úton, a másik évben viszont a szemközti dombra kellett felmászni. Tehát egyik pillanatban még 45 km/h-val zuhantunk a katlan alja felé, majd felfelé - tehát kb. 2 másodperc alatt - a teljes áttételt-tartományon végig kellett futtatni a láncot, mert lépésben, csak alig haladva lehetett elkezdeni az emelkedő leküzdését.

A dombon a pálya klasszikus Harang féle módon volt kialakítva. A verseny előtti napokban ki lettek helyezve a szalagok és mire elérkezett a futam, már út is volt. Kijártuk.

Meg sem próbáltam végig tekerni a teljes pályán. Lehet, hogy menet közben felismertem volna egy-egy kanyart, de biztos, hogy valahol letévedtem volna a régi útvonalról. Régi, hiszen anno jól belátható volt az egész katlan, most már sűrű a növényzet. Ha jól számolom, akkor Buruczki Szilárd még U23-as versenyző volt.

Sikerült valakinek kitalálnia, hogy hol jártam?

Hónapok, sőt évek óta hever előttem a téma. Néha szinte kikerülhetetlenül. De nem tudtam rászánni magam, hogy utána nézzek az erre vonatkozó szabályoknak. Szeretek jogosan és az igazam biztos tudatában felháborodni. 

Mégis többször gondoltam úgy, hogy kivételt teszek és nem ásom bele magam a KRESZ-be, hanem a józan észre hagyatkozom.

Nem tudom, hogy milyen állatnak szabad a bringaúton közlekednie. De feltételezem, hogy semmilyennek sem. Nem hiszem, hogy fel lenne sorolva mind a 6,5 millió szárazföldi faj. Főleg, hogy ennek még csak 10%-a ismert a tudomány előtt. A rovarokat nem érdemes megemlíteni, hiszen ritkán látni pl. pókot sétáltató embert. Az Árpád-híd északi oldalán egy elefánt viszont akkor is zavarna, ha kimaradt volna a részletes felsorolásból.

Márpedig kérődző állatok szoktak vonulni a híd kerékpárútként funkcionáló oldalán és nyomot hagynak maguk után. Éppen egy ilyen nyomot kerültem, miközben a Pestre tartó külső sávot nagy erőkkel tisztították. A bicikliútról 1-2 naponta lenne mit lemosni, de azt az esőre és a szélre bízzák.

Pár napja éjfél előtt mentem át villamossal a hídon és akkor láttam, hogy egy póni és egy másik ló bringának képzelte magát. Amennyire ki tudtam venni a sötétben, a ló sem volt olyan termetű, amilyet a rendőrök szoktam megülni. Elkönyveltem magamban, hogy megtudtam a nagy titkot: A Margit-szigeti lovak közlekednek a bicikliseknek fenntartott helyen, s nem a rendőrök.

Csak azt nem értem, hogy akkor miért van rendszeresen összeszarva a híd budai és pesti oldala is. Azt sem értem, hogy ha a kutyák után fel kell szedni, akkor jóval nagyobb mennyiséget produkáló lovak miért hagyhatják ott a nyomukat. Nem fogadom el, hogy a ló növényevő. Akkor sem szívesen hajtok át az „output”-ján.

Annak viszont örülök, hogy nem elefántok járnak a hídon.

Az első néhány CM-en részt vettem. Találkoztam néhány barátommal a tömegben és szinte végig beszélgetve tettem meg az utat. A haverok többsége leszokott a CM-ről és az egyre nagyobb tömegben nem találtam már ismerős arcot. A szervezők által szorgalmazott kerékpárút-hálózat fejlesztésével sem értettem egyet. Évek óta nem járok a demonstrációra. Időnként mégis elgondolkozom rajta, hogy ki kellene gurulni, hátha jó buli lesz.

Hétvégén láttam a soron következő megmozdulás hirdetését és ez azt mondta nekem, hogy már nem kellek. Nem nekem szól, nincs szükség rám. Íme a szlogen:

„A TAVASZ, AMIKOR TE IS BRINGÁRA ÜLSZ.”

Nem tartom nyelvtanilag tökéletesnek, de nem akarok ilyen apróságokkal foglalkozni. Egy szlogennek az a célja, hogy megszólítsa a szlogen mögött álló valaminek a célközönségét. Sok esetben egy szlogen megpróbálja mindenkivel elhitetni, hogy ő a célközönség. ("mert hülye azért nem vagyok") A CM szlogenje viszont azt üzeni, hogy ők az egész évben tekerőkre nem számítanak. Sőt! Csak a kizárólag tavasszal bringázókat szólítják meg. Nem győztek meg, hogy ott a helyem.

Mióta nem edzem olyan rendszerességgel és fegyelemmel, mint a térdműtéteimet megelőző években, a különböző eseményekre is sokkal lazábban megyek el. Régen úgy indultam egy teljesítménytúrán, hogy a túrát megelőző napokban átnéztem a korábbi teljesítéseimet és minden ellenőrzőpont közötti legjobb részidőimet megjegyeztem. Tudtam, hogy egy percnél többet nem szánhatok a pecsételésre és ezeket a tétlen másodperceket is ki kell használnom. Fél perc alatt meg lehet enni egy fél csoki vagy müzli szeletet. Vagy legalább megbontani a csomagolást, hogy a következő aszfaltos szakaszon megállás nélkül tudjak hozzáférni az üzemanyaghoz.

Régen a zord időjárást fűszernek tekintettem. Még örültem is, hogy a kényelmesebbek, lustábbak otthon fognak maradni és nem kell egymást kerülgetnünk. Kíváncsian vártam, hogy a sár mennyire fog hátráltatni. Mosolyogva néztem Dobogókőn a megmaradt hófoltokra, hiszen ismertem őket már hetek óta, amikor még hihetetlennek tűnt, hogy ilyen apróvá fognak zsugorodni.

Akkor is szerettem volna minél jobb körülmények között tekerni, de meg nem fordult a fejemben, hogy pár csepp eső miatt ne induljak el. Egy fél napos égszakadás is csak pár csepp volt a szememben. Most viszont már néha az eszemre is szoktam hallgatni. Az ördög írta az időjárás-jelentést. Meg akart győzni, hogy jól fog esni még 5 óra alvás és 10° C alatt normális ember nem bringázik. Győzött a józan eszetlenség és 7:45-kor már Hűvösvölgyben voltam.

Megkérdeztem, hogy változott-e valami a tavalyi kiíráshoz képest és érdeklődtem, hogy pontosan hol lesz a cél. A „minden ugyanúgy és ugyanott” válasz nekem kevés volt, ezért próbáltam megtudni, hogy a templom előtt, a buszmegállóban, a kocsmában vagy a templom mögötti cukrászdánál lesz-e a cél. Megtudtam, hogy „a szokott helyen” lesz. Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy egy alternatív Dömösre fogok megérkezni…

A túra elején, a Remete-szurdokban gyorsan meg kell hozni egy döntés. El kell dönteni, hogy milyen technikával keljünk át a patakon.

Át lehet tekerni: Ha sikerül, akkor a felverődő víztől lesz vizes a cipőnk. Ha nem sikerül, akkor nagyon vizesek leszünk.

Ágakon és köveken lépdelhetünk át, magunkkal rángatva a bringát. Stoplis cipővel nem lehet stabilan állni nedves fán, ezért egy cipő áztatása szinte garantált.

Sikerült száraz lábbal átkelnem az Ördög-patakon! Igaz, hogy nem egy tenger és patak helyett csak patak meder volt, de ne vesszünk el a részletekben!

Az átkelést követő hegymászás már nem volt ennyire vidám. Nem könnyű úgy leküzdeni a falnak tűnő 50 méteres szintkülönbséget, hogy egy bringa súlyát cipelem feleslegesen a bőröm alatt. El kellett engednem a szurdokban megelőzött bringásokat és néhány gyalogost is. De a szenvedés itt véget is ért! Kivételesen Piliscsabát is sikerült eltalálnom, így kimaradt a már megszokott pilisszentiváni kitérő.

Fél távnál egy sporttárs kérdezte a pontőrt, hogy Dobogókőre terepen vagy aszfalton kell-e felmenni. Lazán azt mondta, hogy szabadon választható. Indultam tovább és számoltam. A körülményektől függően 5-15 perccel lehet gyorsabb az országút, ezért úgy döntöttem, hogy most arra fogok menni. Soha fel nem merült bennem, hogy arra menjek. Két éve a 20 centis hó helyett logikus választás lett volna a tisztított út, de erre már térdig hóban állva jöttem rá. Most viszont nem volt hó és ha a Remete-szurdokban kiszáradt a patak, akkor Dobogókő alatt is száraz lesz a talaj. Kezdtem úgy érezni, hogy az ördög suttogta a fülembe az alternatív útvonal ötletét. A Szántói-nyeregben már tudtam, hogy Virág elvtárs sem tudna meggyőzni (8:00-tól), csak magamat csapnám be, ha a könnyebb utat választanám.

Számításaimnak megfelelő időpontban értem a turistamúzeumhoz. Ott megkaptam a pecséteimet, majd 5-10 perc beszélgetés után folytattam az utamat. Fél órával később Dömösön kerestem a célt. A templom mögött. A szokott helyen. A szokott hely eltűnt, átalakult. Majdnem úgy nézett ki, mint korábban, de megváltozott helyenként az épület anyaga és színe. A cukrászda terasza helyett csak egy fedett sáv fogadott. Ez azt is jelentette, hogy asztal és szék sem volt az épület előtt. A sötétbarna fa pillérek helyett vaskos fehér oszlopok tartották a tetőt. Fél óra várakozás után megnéztem a rajtban kapott papírt. Eszerint egy óra múlva nyit csak a cél. Nem akartam még egy órát ácsorogni, elindultam vissza, Budapest felé. Az a kitűző annyira nem motivál. Majd jövőre megpróbálom elkérni a rajtnál.

 Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek vannak olyan gyerekkori élményei, amikor a nagy felismerést vagy teljesítményt nem ováció, hanem lesajnáló tekintet követte. Nekem sosem hitték el, hogy a kulcscsörgésből meg tudom mondani, hogy melyik családtag érkezik. Közölték, hogy mindegyik kulcscsomónak ugyanolyan hangja és csak szerencsésen tippelek. Sokkal valószínűbbnek tartották, hogy 100%-osan jól tippelek, mint hogy valóban hallom a különbséget.

 Szüleim azt sem hitték el, hogy a fürdőszobai víz finomabb, mint a konyhai. Hiába próbáltam magyarázni, hogy a víz a csap előtti utolsó métereket más vezetékben teszi meg és ez lehet hatással az ízére, nem tudtam meggyőzni őket. Évtizedekkel később már ezekről a nagyon fontos dolgokról is beszélek a nővéremmel és érkezik is egy-két megerősítés. De az egyik első nagy felismerésem igazolásához a versenyszerű kerékpározás segített.

(Szép magyar szó, ugye?)

 Lassan tényleg illene újra elkezdenem a maratonozást, mert már csak a szürke Bükk Maratonos pólómnak nem halványodott el még a színe. Ha jobban meggondolom, még a Pannon Maraton sorozat első évéből is vannak pólóim és azok is jól tartják a színüket. Annyira rondák voltak azok a felsők, hogy azokat csak otthon veszem fel, de inkább beindítok egy mosást. Nem vagyok egy divatmajom, de ami ennyire csúnya, abban nem érzem jól magam.

 Az anyagminőség negatív rekordját talán a harmadik Buda Maratonon sikerült beállítani. Elképzeltem, hogy Harang vett 3 db száz forintos pólót a kínai piacon, és kapott ajándékba még 300-at és ezeket szitáztatta meg. Olyan volt az anyaga, mint a legolcsóbb piaci pólónak 1-2 év után, kíméletlen mosással. Mivel soha nem hordtam volna, lánctörlőnek pedig szintén használhatatlanul vékonynak tűnt, át sem vettem.

 Pedig szeretem ezeket a montis cuccokat. Sokkal többet ér nekem, mint egy nagyon márkás, drága ruha. Közértben néztek már ott dolgozónak, mert a kedves néni az üdítőital gyártó pici logoját vette észre… De én is zavarba hoztam már mást azzal, hogy rákérdeztem:

- Melyik távon indultál?

 Róla kiderült, hogy szervező. Azt hiszem megtaláltam a kivételt, mert aki ilyen ruhát húz magára, az versenyző, vagy minimum indult egy versenyen. Ez az első üzenete. Ha rá van nyomtatva a rendezés éve, akkor (esetemben) azt is ki lehet olvasni, hogy már sok éve nyomom a pedált. (Magyarán vén fószer vagyok. Akarom mondani: Master!)

 Egy dolgot hiányoltam mindig. Nem tüntetik fel, hogy melyik távot teljesítettem. (Ez sem igaz, mert volt olyan maraton, ahol távonként más volt a felirat.) De rájöttem, hogy könnyen ki lehet deríteni, melyik távon indultam. Mondjuk úgy, hogy alapvetően hegyimenő alkat vagyok. (Tavaszra megint teljesen az leszek!) Tehát az M-esnél nagyobb ruha nekem már túlméretes, nagyon laza vagyok benne. A maratonos pólóim mégis szinte csak az L – XXL tartományból valók. Hiába jelölöm be, hogy mekkora méretet szeretnék, mire beérek a célba 100 km után, már nincs választék. A rövidebb távokon indulók már elvitték az enyémet. Marad a jó esetben csak egy számmal nagyobb ruhadarab.

Tehát aki hálóingnyi hosszúságú maratonos pólót hord, az hosszútávos.

Az elmúlt másfél évben többen is a valós koromnál évekkel fiatalabbnak néztek. Igazából az elmúlt másfél évtizedet kellett volna írnom, de a közelmúltban vágták ezt sokan a fejemhez. A Tour de France közvetítések alatt gyakran elhangzik, hogy a kerékpár nem szépségápolási szer. Tény, hogy a bringás korszakom előtt szebben festettek a röntgen képeim és a traumatológián tett látogatásaim sem múltak el nyomtalanul. Mégis úgy gondolom, hogy a bringázás lassítja az időt.

Ha szigorúan tudományos oldalról közelítjük a kérdést, akkor a hegyi bringázás öregít. Minél magasabbra megyünk, annál gyengébb a gravitáció, s így az idő is gyorsabban pörög. Viszont ez csak elhanyagolható mértékben gyorsítja az öregedést.

Fiatalon - tehát úgy 25 év alatt – ösztönösen nyitott az ember minden újra. A 25. szülinapom környékén vettem az első levegős telómat. Akkoriban ez ritkaságnak számított. Egy olyan ismeretlen technológia volt, amitől illett egy kicsit tartani. Faggattam is minden ismerősömet, de már a kérdések feltevése előtt rég’ eldöntöttem, hogy ilyet fogok venni.

Néhány évvel később jelentek meg a dual control fékváltókarok. Éveken át nem tudtam megbarátkozni még a gondolattal sem, hogy lecseréljek egy megszokott és bevált megoldást. Aztán rádöbbentem, hogy csak kiállításon nyomkodtam. Nincs is tapasztatom az újjal, a tesztekben pedig dicsérni szokták. Elutasítottam valamit, mert amit megszoktam, az nekem jó volt. Ez vénemberes gondolkodás. A következő bringámra dual control fékváltókarok kerültek. Csak azért is!

Ez volt az első, tudatosan a begyepesedés elleni alkatrészvásárlásom. Ehhez a felismeréshez és hasonló döntések meghozatalához nem kell kerékpározni. De szerencsére a mountainbike-ok fejlődése töretlen, így aki aktívan teker, annak néhány évente döntenie kell. Vagy megpróbál az elhasznált alkatrészei helyére ugyanolyat szerezni, vagy kipróbál valami újat. A döntéseit elemezve pedig megállapíthatja, hogy megmaradt-e fiatalnak. Az öregedés jeleit észlelve lehet egy bátrabb döntéssel visszalépni néhány évet az időben.

Fiatalít minden olyan döntés, mikor a megszokást nem fogadom el a döntésemet befolyásoló érvnek. Vagy ha bármilyen megszokás ill. társadalmi elvárás helyett merek gondolkodni, és merek a saját elvárásaimnak megfelelő döntést hozni.

 Van egy-két hely a Pilisben, ahol régebben egyedül lehettem. Nem kellett letérnem az útról vagy az ösvényről, mégsem járt ott szinte senki. Aztán egyre többen felfedezték ezeket a helyeket, ma már csak egy pláza nyugalmát tudják nyújtani. Szerencsére még maradt pár csendes, különös hangulatú menedék. Másfél hónapja eltekertem egy ilyen helyre és meséltem róla egy lánynak, aki nagyon jó kérdéseket szokott feltenni.

Mikor megálmodtam az első verseny-montimat és összegyűjtöttem rá a pénzt, vettem egy SID-et. Ez elvitte az egész költségvetést, így újra indult a gyűjtögetés és néhány alkatrésznél kompromisszumot kellett kötnöm. A 300 grammnál is nehezebb nyeregcsövem nem illett a képbe. Feltekertem az akkor még zöld lombokkal övezett kedvenc (garázs)boltomba.  (Azt ugye csak nem írhatom le, hogy ProBike, mert akkor illene megemlítenem legalább a Speed-way és a Hungarobike boltokat is.) Ismertettem az igényeimet (27.2, 300 gramm alatt) és a tervezett kiadás összegét. 

 Előkerült a mérleg és 8-10 nyeregcső. Sorra véreztek el. Talán az utolsó két versenyző egy Syncros és egy Race Face cső volt. Árban is a sor végét jelentették, volt remény a bringa fogyasztására. De a remény meghalt és vissza is ütött. A legdrágább egyben a legnehezebb volt. Nem akartam elhinni. Elmegyek a dealerhez és nincs nála anyag. Elköszöntünk.
 

Ha azt mondom, hogy cseh film, akkor a többségnek a "Sörgyári capriccio" vagy a "Tűz van, babám!" jut eszébe. Szeretem ezeket a furcsa hangulatú meséket, de nem gondoltam volna, hogy egyszer szereplője leszek egy ilyennek. Több mint 10 éve történt, mikor okom lett volna keresni a kamerákat.

Akkoriban a Kiscelli utca aljában dolgoztam, így természetes volt, hogy munka után a HHH környékére tekerek fel edzeni. Fenyőgyöngyéig tartott a bemelegítés és ott mentem három KT 2.0 HHH időfutamot. Az utolsó mászás után terepen gurultam vissza Fenyőgyöngyéhez. Kiértem az aszfaltra, megálltam, felemeltem a kulacsomat… és gyorsan vissza tettem. A Szépvölgyi úton elsuhant egy zöld Heavy Tools nyergében egy lány. Abban az időben a bringás lány olyan ritka jelenségnek számított, hogy minden srác úgy cselekedett volna, ahogy én. Nyomába eredtem.

Mikor elkezdtem bringázni, az interneten még nem fórumokon, hanem levelező listákon csoportosultak egy-egy téma rajongói. Akkor még teljesen elfogadott volt, ha valaki ékezetek nélkül írt. Voltak kétértelmű szavak.

Két hete beszélgettem egy lánnyal a montis versenyzésről. Rákérdezett, hogy ez az órákon át tartó koncentrálás stresszes-e.

- Az. Viszont ez egy jó stressz.

Lehet jó a stressz? Mitől lehet jó? De az első kérdés, hogy mi is az a stressz. Valahol korunk népbetegségének nevezik. Itt a tarós idegesség, állandó feszültség szininímájaként használták. Ez jellemző, de téves értelmezés. Eredetileg ez egy orvosi szakkifejezés, ami a szervezetnek az ingerekre adott reakcióját jelenti. (Megérne az is egy bejegyzést egy nyelvtani blogon, hogy a köznyelvbe hibásan átkerült kifejezéseket melyik értelemben kell használni ill. mikor kell elengedni az eredeti jelentést.)

Mikor meg akar enni minket a vadállat vagy mi akarjuk megenni őt, akkor az ún. "harcolj vagy menekülj" (fight or flight) állapotba kerülünk. Ezt elsősorban az adrenalinnak köszönhetjük. Megemeli a vérnyomást és a pulzust, felgyorsítja az anyagcserét (a májnak a glikogénbontása növekszik). Szükség is van rá, mert izmok glükózfelhasználása is nő. Gyorsan elégethető energiára van igénye a szervezetnek.

Bekapcsolódik még a játékba az endorfin (endorphin). Blokkolja a fájdalomingerek továbbítását. Közvetve és közvetlenül fájdalomcsillapítóként hat és nem véletlenülo nevezik boldogsághormonnak. Még jó néhány vegyületet meg lehetne említeni, de egy ilyen blogban nem kell Az agyunk fogságában c. könyvvel versengeni. (Esélyem sem lenne.) Így is látható, hogy a 110 százalékos fizikai teljesítményről szól a történet. Egy versenyen jól jön, ha maximum felett tud az ember teljesíteni és közben fájdalmat sem érez. Elfárad, de működik a szer, ezért 2-3 nap múlva már azt nézni, mikor lesz a következő verseny. Pozitív emlékeink lesznek a stressz élményéről.

Ezzel szemben a hétköznapi stressz-helyzetekben nem segít a szervezet reakciója. Nem tud megoldani semmit, ezért próbálkozik tovább. Nő a feszültség, de eredménytelenül.