Pedálfordulat

“Bíborvörös fény ereszkedik reám,
a torkom elszorul, és hófehér a szám.”

Így énekel Bornai Tibor a régi KFT slágerben és ha nem ismernénk a teljes dalszöveget, akkor még a flow élmény leírásának is tekinthetnénk. De nem erről szól, s ezt az állapotot sem mindig sikerül elérni és nekem ezen még az sem segít, hogy már olvastam Csíkszentmihályi Mihály művét. De sok apróság tud közelebb vinni a flow-ba kerüléshez. A rajtcsomagtól kezdve, minden versennyel kapcsolatos dolognak szerepe van abban, hogy élmény lesz-e az adott verseny.

Sőt, valójában még a verseny előtt elkezdődik ez, hiszen ha az ember célja és a felkészültsége nem egyezik, akkor eleve hitetlenül áll oda a rajtszalaghoz. A versenyt megelőző két hétben alig bringáztam, mert kitűztem magamnak egy határidőt, amire el akartam készülni egy saját fejlesztésű játékkal, pontosabban egy bizonyos állapotig akartam eljutni, (Itt a reklám helye: https://play.google.com/store/apps/details?id=com.merrycubes.ThreeD5inaRow  ) így csak ritkán engedtem meg magamnak, hogy kimenjek tekerni. Viszont ezen ritka alkalmakkor volt lehetőségem egy 29-es bringa pedálját terhelni. Tehát úgy is mondhatjuk, hogy nem edzettem túl magam, rápihentem a versenyre. Pár nappal a verseny előtt elhangzott a “Elviheted a Mátrára is” ajánlat, amire nem tudtam nemet mondani. Persze a bringával Murphy is jött, s estére szinte teljesen leeresztett a tubeless, így nem csak kulacstartót kellett felcsavaroznom, hanem egy hosszabb bütykölésnek is neki kellett állnom.

Nehezen volt hihető, hogy a parkolóhelyek száma miatt költözött át versenyközpont a Síparkba, de sikerült a legjobb helyszínt megtalálni egy maraton rajt-cél területéhez. Hangulatában is már-már alpesi, s van némi infrastruktúra is a helyszínen. A rajtcsomagot textil zacsiban kaptuk, a gélen és energiaszeleten kívül pedig - ahogy tavaly is - egy technikai póló volt található benne. Az idei Duna Maratonhoz képes ez kánaán.

Parkolás tekintetében biztosra mentem, inkább áttekertem Mátraszentimréről. Úgy gondoltam, hogy ezzel kevesebb idő megy el, mint a parolóhely keresésével, s a bemelegítést is letudtam. Hosszútávnál szerencsére nem kell fél órával a rajt előtt beállni, mert utolsóként érkezve is csak pár másodperc hátrányt jelent a rossz rajtpozíció.

Tapintható... a nyugalom. Igazi hosszútávos rajt-hangulat 

  A két felvonásból álló rajtolás kissé dadogóssá tette verseny elejét, de aztán pillanatokon belül azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Vagyis tudtam, benne a versenyben. Pedig tényleg figyelni akartam, hogy hosszútáv számára új szakasz merre megy, mégis alig emlékszem erre a részre. Csak az maradt meg bennem, hogy hiába mentek el mellettem páran a lejtőkön, nem léptek meg. Akit ismerek régebbről az vagy mögöttem volt, vagy 150 méteren, azaz látótávolságon belül. Meglepően együtt volt a mezőny körülöttem lévő része az első 25 km-en. A Kékestetőre vezető sípályára fordulva megláttam Hajtány Mikit és az egyik régi cimborámat, akivel pl. az első 24 órás versenyen (2001) egy csapatban indultunk. Mikivel kedélyesen elbeszélgettünk a sípálya aljában, de az áttételeimre vonatkozó kérdésére nem tudom válaszolni, ugyanis fogalmam sem volt, hogy milyen tartomány van fent a hátsó keréken. Csak bíztam benne, hogy ami ott van, az elég lesz minden mászáshoz. Az előbb említett comborám pedig ő maga oldotta meg a versenyfotózást: Elővette a zsebéből a telefonját és megörökítette a hangulatot. Én mindebből csak annyit vettem észre akkor, hogy egy kockázatos mozdulattal kiveszi a telefont azsebéből, majd a ránéz és füléhez emeli. Az ország tetején beértem és megkérdeztem, hogy ugye nem a 112-t hívta, hiszen nem volt ez annyira durva mászás… Azt hiszem, én voltam viccesebb kedvemben...

Még a Kékes előtt folyton csipogott az egyik srác órája. Megkérdeztem, hogy mi okból, talán jelvesztés miatt szól-e állandóan. De azt válaszolta, hogy folyton kimegy a megcélzott zónájából. Ő még mosollyal reagálta le, amikor próbáltam rábeszélni, hogy vigyázzon az egészségére.

A lejtőn viszont végre megmutathatta az előnyét a 29-es bringa! Végig ketten jöttünk le, senki nem ért utol és nem is volt olyan halálfélelmem, mint tavaly, tehát jól vizsgázott a bicikli. Utólag kiderült, hogy a kb. 30 perces szakaszon csak 30 másodperccel voltam gyorsabb a korábbi időmnél, de ezt sokkal nyugodtabban, magabiztosabban értem el. Még később pedig eszembe jutott, hogy megálltam az út szélén egyszer, tehát 1:30-cal lehettem gyorsabb, ami már túl van a mérési hiba kategórián.

Az elmúlt pár évben úgy éreztem, hogy Mátra Maratonon már több a terep a kelleténél. Minden pillanatban koncentrálni vagy erőlködni kellett. Most nem azt éreztem, hogy szivatnak, hanem iszonyatosan jól szórakozok. Az a kevés aszfalt pedig kell is, legalább arra, hogy a “29-es gyorsabban gurul” állítást le tudjam tesztelni. Én ott azt éreztem, hogy elfogytak az áttételeim, a 3x9-es rendszerrel (44-11) tovább tudtam gyorsulni korábban. A Strava részben igazolt, mert nem mentem PR-t, viszont a Strava érában 2016 volt a legerősebb évem, s az akkor futott időmet nem tudtam megdönteni. A 2017-es eredményemnél gyorsabb voltam.

A sok köves szakasz és a patakátkelések miatt ideális helyszín volt a Mátra (Maraton) egy újabb összehasonlításra. Szinte gondolkodás nélkül lehetett menni az árnyas részeken is, nem kellett attól tartanom, hogy megakadok egy láthatatlan kőben. A 60-dik km környékén valami elszállt az egyik zsebemből, de a kocsikulcs és a telefon megmaradt és több adag zselém is volt még, ezért nem aggódtam. Aztán 10 perccel később, amikor letoltam egy kis zselét és nyúltam le a vizes kulacsomért, akkor rájöttem, hogy mit vesztettem el. Innenről kicsit több időt töltöttem a frissítőpontokon és kevesebb gélt fogyasztottam.

 Érdekes, hogy általában folyamatosan, időre szoktam enni, így a táv felére már látni szoktam, hogy jól számoltam-e ki a mennyiséget. Most a Kékes után, tehát a táv felénél a zseléimnek csak a harmadát fogyasztottam el. Ennek ellenére a végére talán éppen  elfogyott volna a teljes tervezett mennyiség, ha nem veszítem el az egyik kulacsomat és tudom tartani magamat a tervemhez.

Végül fáradtan, de nem megviselve érkeztem a célba. Túlzás lenne azt állítani, hogy suhanó szárnyakon érkeztem meg, hiszen a legvégén meglettem volna a minden idők legaljasabb utolsó km-e nélkül, de biztosan látványos volt ez, amikor ketten vagy akár többen is meccseltek egy pozícióért. Hiányzott még egy-két állandó ellenfelem a pályáról, de így is élveztem a versenyt. Tartottam ettől a versenytől, mert amikor nem akadt technikai problémám, akkor sem esett jól a táv második fele. Nem mondom, hogy a legvége, mert korábban mindig azt éreztem, hogy az sosem akar eljönni. A cél helyett mindig csak egy újabb mászás és egy újabb ereszkedés jött. Most annyira jól éreztem magam, hogy mindenkinek ajánlom, hogy jövőre vágjon neki a hosszútávnak a Mátrában!

Fotók: saját illetve a Mátra Maraton által Google Drive-on megosztott

http://www.vuelta.hu/matra-maraton

https://www.facebook.com/pg/MatraMountainBikeMaraton/photos/