Pedálfordulat

 Kb. 4 éves lehettem, amikor a közvetlen mellettünk épült Sugár Üzletközpontot átadták. Mármint hivatalosan. Az alapjait az én alapjaimmal együtt rakták le, tehát úgy 3 évesen már bőven birtokba vettem a környék gyerekeivel együtt a még be nem fejezett épületet. Többek közt felmásztunk a vaslétrákon a tetejére. A nővéremmel engedtek le (+2.5 év), akinek voltak “nagy” barátnői (+1-2 év), tehát 3 évesen 6-8 éves nagy gyerekekkel lógtam…

Hogyan lettem DH-s

 Amikor a 3 kerekű orosz szovjet bringámmal voltam lent, tudták a szüleim, hogy nem fogunk a Sugár tetejére mászni, de úgy gondolták, jobb figyelni! Észre is vették, hogy a - mára már lebontott - rámpára toljuk a fel a bringákat, hogy aztán leszáguldjunk onnan. Egyik alkalommal éppen az én apám lett ránk uszítva, hogy megfékezzen minket ebben a veszélyes szórakozásban. Mivel nekem volt a legtöbb veszíteni valóm - én kaptam volna a pofonokat - ezért sikerült valamelyik gyerek vészjelzése után rendkívül gyorsan legurulnom, a kiskerekű, örökhajtós bringámmal. Ezúton is köszönöm a motivációt! (A rámpa éppen a másik irányba mutatott, így tudtunk kereket oldani.)


Hogyan lettem 2 keréken gördülő

 Kinőttem a háromkerekűt, de a pótkerekes bringa sosem tetszett. Igazából, már pici gyerekként sem értettem, hogy miért jó az, hiszen kanyarodni csak lépésben lehet vele. Így egy-két alkalom után szóltam apámnak, hogy vegye le a pótkerekeket. Ez a beszélgetés hiteles tanúk visszaemlékezései alapján így folytatódott:

- De nekem most nincs időm lemenni veled, hogy megtanítsalak…
- Azt kértem, hogy vedd le! Nem azt, hogy gyere le velem!

Úgy tűnik, sosem szerettem a mellébeszélést.
A pótkerekek lekerültek, így nap végére már meg tudtam tenni egy hinta-hossznyi távolságot. Lehet, hogy ha nem sóderen teszem meg az első próbálkozásaimat, akkor 100 méternél is messzebbre jutottam volna, de legalább előkészítettem a montis jövőmet!

 Ez a bicikli is hamar összement, de a nővérem Skolnyikjára nem tudtam se a lépcsőről, se annak a korlátjáról felmászni. Egyszer a Sugárnak támasztott kis bringámra felpattant a nővérem, én pedig utána eredtem a nagy Skolnyikkal. Hiába tudtam így egyszer felszállni, többször nem sikerült. Aztán néhányszor megismételtük ezt az ellopós - utána eredős technikát és természetessé vált, hogy fel tudok szállni arra a nagy biciklire is.
Mivel a pedált is alig értem el, a leszállásra nem volt biztonságos megoldásom. A betonra eséstől féltem, ezért a házunk végében lévő nagy bokrot szemeltem ki tataminak. Rutinosan, naponta többször is teljesen szándékosan dőltem be abba a bokorba. Velem tényleg megesett, hogy aggódva szóltak anyukámnak, aki csak annyit mondott:
- Ő így szokott leszállni.


Hogyan lettem grammániás

 7-8 éves voltam, amikor elköltöztünk, és szerencsémre, akkori legjobb barátom családja is velünk egy időben, ugyanabba a házba költözött. Természetesen bringával fedeztük fel a környéket. Rátaláltunk a Rákos-patakra, amiről anyukám elárulta, hogy az éppen onnan jön, ahol a régi lakásunk közelében bringáztam. Tomi barátommal azonnal tervezni kezdtük a nagy túrát. Heteken át néztük a térképet, aztán az egyik nyári napon lementünk biciklizni. A rákosrendezői felüljáróra még felcipeltük a bringákat, de Tomi nagyon küzdött a Csepel Tacskó alatt. Ezért az M3-as bevezető szakaszán inkább átfutottunk. Eljutottunk a célunkig, majd vissza is, de Tomi lefáradása egyértelművé tette, hogy mennyire fontos a bringa súlya. Persze semmi ennivaló nem volt nálunk, de gyerekeknél ez természetes. A sikeresen teljesített nagy túra után a dicsőség elmaradt, mert szüleinknek inkább nem meséltük. Nővérem kb. csak 20 évvel később hitte el, hogy tényleg megjártuk. Ma már végig bicikliút vezet ezen az útvonalon.

Földönfutó

 Kölcsönadtam a lakótelepen pár percre az egyik haveromnak a Skolnyikot. A középrésznél eltörve hozta vissza. Nem kaptam hihető választ a váztörésre és hiába kérdeztem rá 20 évvel később iwiw-en, máig sem tudom a törés okát és történetét. Később a szüleim néha megkérdezték, hogy mit kérek szülinapomra, de hiába feleltem, hogy biciklit, egy-két nappal később azt válaszolták, hogy utána néztek és túl drága.

Montis

 Középiskolás koromban egy számítógépes klubban ismerkedtem meg egy sráccal, akinek többek közt azt is köszönhetem, grafikus lettem, nem programozó. (Már közel vagyok hozzá, hogy mégis coder (is) legyek.) Mit csinál két kocka hétvégén? Elmegy gyalogos teljesítménytúrákra. Na, itt 6-8 órán keresztül azt kellett hallgatnom, hogy itt milyen jó tekerni és itt milyen jó legurulni... Első grafikusi munkámból bicikli lett.

Outis

 Másfél év után lecseréltem a full-merev acélszörnyet egy telós, SPD-s, alu gépre. Feliratkoztam az MTB levlistára és megismerkedtem egy-két olyan sráccal, akik versenyekre jártak, montisra és outisra egyaránt. Egyik tavasszal elmentem megnézni őket Tahitótfaluba, az időfutamra. Direkt nem vittem magammal pénzt, nehogy be tudjak nevezni. Új barátaimnak ért egy nevezésnyi pénzt az, hogy még egy név szerepeljen mögöttük az eredménylistában. Vártam legalább 2 órát a rajtomra, majd... szinte utolsó lettem. A következő alkalommal már újabb géppel és nem 2.1-es terepgumikkal indultam az időfutamon. Maradt a monti, de outis versenyekre keskeny slick-kel, keményre fújt telóval (lockout akkoriban még nem.volt) mentem, időfutamra pedig gondosan kiszámolt pedálfordulattal készültem. (Volt egy nagy Excel táblám az összes áttétel variációról és slick külsőimről.)

Maratonista

 Amikor montizni kezdtem, nagyon népszerű volt az XC (akkoriban CC) kb. annyira, mint mostanában a mararonok. Elit futamhoz gyenge voltam, a hobbiban pedig kérdéses volt, hogy az első kanyart túl fogjuk-e élni. Tehát nem igazán jött be a montis versenyzés. Persze voltam pár versenyen, de nem éreztem kényszert, hogy minden évben többször is rajthoz álljak. Aztán megjelentek a maratonok és egyik cimborám bevállalta az elit távot. (Akkoriban még nem nevezték egyszerűen hosszúnak.) Ha neki sikerült a 100 km-es Bükk Maraton, akkor én is indulhatok a hosszabb távon! Innentől kezdve szinte mindig a leghosszabb távon indultam.

Visszavonuló

 Nekem sikerült (majdnem) a csúcson abbahagyni. Két térdműtét után kényszerpihenő következett. Persze úgy terveztem, hogy felépülök és nyomom tovább, de vállalkozásba kezdtem és így se időm, se pénzem nem maradt a versenyzésre.

 
Visszatérő

 Miután bezártam a boltomat és túl voltam egy váláson, elkezdtem ismét egyre többet tekerni, de valójában ez a több is kevés volt. Nem is tettem oda magam rendesen. Egyik nyár elején egyik ismerősöm talán grillezésre hívott az akkori barátnőmmel. Egy igazi, kellemes 30+ fokos nyári időben nem akartam egy kertben bezárva lenni, amikor az erdőben is tekerhetnék! Kifogást kerestem! Saaaaajnos épp' aznap van CrossKovácsi... CrossKovácsit régen többször bejártam, de valamiért sosem indultam rajta. Most mennem kellett! Totál gyenge voltam a versenyzéshez és alig bírtam aznap reggel felkelni. Igazából semmi kedvem nem volt versenyezni. Utolsó pillanatban elindultam, kitekertem, elfáradtam, beneveztem. Itt szólt felém valaki később a célban:

- Újra a pályán?!

Bár a versenyzésből szinte semmit sem élveztem, ez a pillanat mégis azt jelentette, hogy ez az én természetes közegem. Elkezdtem újra versenyekre járni. De be kell vallanom, hogy nem versenyeztem. Csak végigszenvedtem magam a távon.

Hogyan lettem csúcsformában

 Kellett két évnyi szenvedés a mezőny hátsó részében. Olyan edzetlenül mentem a versenyekre, hogy korábban egyen sem indultam volna ilyen állapotban. De ez kellett ahhoz, hogy legyen kedvem többet és többet menni. Majd azon kaptam magam, hogy a 10 évvel korábbi saját rekordjaimat döntöm meg.