Pedálfordulat

Hol tart a BuBa, azaz a Budapast - Balaton bringaút építése? Milyen hosszú az út? Meddig lehet tekerni rajta? Kinek ajánlható?

Ezekre a kérdésekre sehol sem találtam választ, ezért magam jártam (tekertem) utána a dolgoknak.

A hosszával kapcsolatban 105 és a108 km közötti információkat találtam. De ezeket kétkedéssel kell fogadni, hiszen több olyan - bár rövid - szakasz is van, ahol még a nyomvonal sem eldöntött. De arról sem volt túl sok információ, hogy pontosan hol kezdődik Budapesten, ill. Budapest határában, milyen útvonalon lehet eljutni oda.

Budapest közepéből (pl. Margitsziget) könnyen el lehet jutni a bringaúton Gazdagrét aljához, ahonnan a Kőérberki út végéig szintén van biciklis út, ami a Budaörsi repülőtér épülete mellett hirtelen megszűnik. Elsőre nem könnyű megtalálni a sínek túloldalán kezdődő Muskétás utcát, majd később az újabb sínpár után a Susulyka utcát, de ennek a végénél már csak 50 méter választ el a BuBától.

A Kolozsvári az utolsó utcanév, amit érdemes megjegyezni, mert innentől már elég lesz követni a jelzéseket. Ami kezdetben a kerékpáros nyomnak nevezett >> jel, majd egyre gyakrabban váltja ezt fel valódi bringaút. Törökbálintra szinte végig kerékpárút vezet be. A kervárosi rész alacsony forgalmú utcái után ismét többnyire - jellemzően új - bringaúton lehet nagyon hamar elérni a biatorbágyi viadukthoz.

Biatorbágyon még vitatkoznak, hogy merre vezessen a bringaút, de két ideiglenes útvonalat is kijelöltek, tehát az egyiket biztosan megtaláljuk. A Bia-tó mellett, Etyek felé találkozunk az első olyan emelkedővel, amelyet már észre lehet venni. Tekintsük ezt bemelegítésnek az Etyekről kivezető emelkedőhöz! Ez utóbbi pontosan annyival hosszabb és meredekebb, amennyivel többet lehet a túloldalán gurulással tölteni. Tehát nem megijedni kell tőle, hanem felkészülni rá!

Tordasig szinte csak gurulni kell, a falvak belterületét leszámítva pedig új (helyenként még át sem adott) bringaút vezet egészen Velencéig. Pázmánd és Velence között lesz egy-két emeldedő, hiszen mégis csak a Velence-hegységnek nevezett dombság lábánál járunk!

A tó mellett sajnos csak a régi, nem igazán bringás-barát bringaút halad. Néha úgy érezzük, hogy többet kell a főúton keresztbe menni, mint amennyit a Balaton felé haladnánk. Pákozdot elhagyva ismét egy új kerékpárút próbál megnyugtatni, de az örömünk csak Székesfehérvárig tart. Lehet tenni egy kitérőt a Boryvár felé (legalább oda valódi kerákpárút vezet) és érdemes a Sóstónál is eltölteni egy kis időt. Így talán feledhető az a rémálom, ami a fehérvári “kerékpárutak” okoznak.

Ha sikerül jó irányban elhagyunk a város, akkor a következő kb. 30 km-en csak követnünk kell a jelzéseket, a bringautakat és a kerékpáros nyomokat és hamarosan Balatonakarattyán találjuk magunkat.

A teljes út - Budapest közepéből - kb. 126 km. Ha túrázósra vesszük a figurát és meg akarunk nézni egy-két dolgot, akkor 140-150 is lehet a vége.
Ajánlható ez az útvonal családoknak, alkalmi tekerőknek?
Hal reálisan tudják felmérni a erőnlétüket, akkor igen. De természetesen nem egy napra. 50 km-es etapokra bontva viszont bárki nekivághat.

Etyekig minimális mászás van, az utána lévő emekedő viszont el tudja venni a fáradt túrázó kedvét. Frissen viszont nem lesz probléma. De azt is érdemes figyelembe venni, hogy - hiába talán ez a legszebb része az útvonalnak - egy ideig nem lesz a közelben vasút, tehát nem lehet olyan könnyen kiszállni, mint az út többi szakaszán.

A Velence - Fehérvár szakasz rövid, de fehérvári megszakítással legalább kellő időt lehet tölteni a rendkívül gazdag élővilággal rendelkező Sóstónál.

A következő napon pedig már csak el kell jutni a Balatonhoz.

Az út jelentős része még építés alatt van, korai még bosszankodni az egyes szakaszok minőségén. Az átadott (Budapest - Etyek) résszel semmi bajom nem volt. Sőt, az után a következő szakaszokon is csak a túl régen, valószínűleg a 90-es években épített, tervezett bringaúttal voltak gondjaim. 

Ebben az évben a Mátra Maraton volt az egyetlen hazai maraton, amelyiken terveztem elindulni. Az már egy hónapja, a Bükkön is bebizonyosodott, hogy hiába tekerek, edzek, versenyre versenyzéssel tudok a legjobban felkészülni. Így most az volt a kérdés, hogy fél év kihagyás után ez az egy verseny adott-e nekem annyit, hogy a Mátrában kihozzam magamból a maximumot.

A Bükk Maraton utolsó kb. 20 km-én fájt a térdem, tehát a felkészülés inkább pihenést jelentett az azt követő első héten. No, meg volt egy Sziget fesztivál is, ami miatt nem is tudtam aludni egy héten át. Nem én mentem az Óbudai szigetre, hanem a zaj jött be a bezárt ablakokon, ajtókon át. A következő héten már elkezdtem komolyabban tekerni, de visszatért az a szembetegségem, amiből legutóbb 2-3 hónap alatt gyógyultam ki. Szerencsére nem tűnt olyan súlyosnak, mint a korábbi, így szikrázó napsütésben egészen jól láttam. Tudtam menni hosszú, azaz 100 km körüli, tempós meneteket is némi szinttel (pl. Csóványos, Dobogókő) és egészen egyben éreztem magam. Sőt! Kifejezetten jó időket mentem… ahhoz képest, hogy van rajtam 8-9 kg felesleg. De sajnos csak ahhoz képest. A verseny előtt már vissza kellett fognom magam, mert így is 300 km volt a lábamban ezen a héten.

A verseny montimat nem is használtam ebben az egy hónapban, s mikor rá akartam ülni, akkor derült ki, hogy szerelést igényel. Az utolsó pillanatra összeállt a gép. Ismét elfogadtam a fuvart, a felállás hasonló volt, mint tavasszal Horvátországban, csak most egy autóval mentünk és Parádra. 

Úgy terveztük, hogy 9:00-ra érünk a versenyközponthoz és sikerült is… 8:45 után elindulni. A rajtcsomagokat szerencsére már előző nap átvettük. Ilyen késői (9:15) érkezéssel nem volt értelme közeli parkolóhelyet keresni, hatékonyabb volt az első alkalmas helyen letenni az autót. Ezzel viszont elbuktuk annak a lehetőségét, hogy átsétálhassunk a mosdóba, pedig a versenyzés alapja egy feltöltött, de nyugodt gyomor. Már ment beszólítás, mire a versenyközpontba értünk, tehát mondhatni tökéletesen időzítettünk.

Két dologban voltam biztos:

1. A látásom miatt a lejtőkön sokat fogok veszíteni
2. Végig fogom bírni erővel
   
   

Mátraházáig azt volt a taktikám, hogy próbálok magam előtt tartani valakit és amikor tudom, hogy lejtő következik, akkor felmegyek rá, hogy csak a kerekét kelljen követnem. Sajnos az első vakvezetőm lassabb volt lefelé, mint gondoltam. Mindenkit próbáltam megnyugtatni, hogy csak akkor megyek el mellette, ha van előttünk látótávolságban másik versenyző, mert szükségem van a felvezetőre  a DH szakaszokon. Már a verseny első felében változtatnom kellett ezen a taktikán, mert vagy feltartott az alkalmi segítőm, vagy leszakadtam róla, tehát szinte semmit sem nyertem velük. Más ritmusa pedig mindig fárasztó, és könnyű is beleragadni egy kényelmesebb tempóba. Ráadásul egyetlen referencia-ellenfelem maradt erre a maratonra. Tavaly a Kékes megmászását Mikivel kezdtem meg és az előző években 20-30 km-ig előtte voltam, de idén már az elején sem tudom tartani vele a tempót. Gábor, régi bringás cimborám ment előttem tavaly a sípályán, de nemrég lezúzta magát, tehát most itt sem volt. Maradt Marci, aki idén év közben taktikát váltott. Korábban mindig viszonylag sok időt töltött a frissítőkön, ezért frissítő-pontonként hoztam rajta 2 percet. Viszont a Bükk Maratonon a kényelmesebb frissítéseimmel már időt kaptam tőle. Tehát a továbbiakban nem bízhattam abban, hogy 10-15 percet kapok tőle ajándékba, vissza kellett térnem ahhoz, hogy csak annyi időre állok meg, amíg feltöltik a kulacsaimat. Nagy meglepetésemre a sípálya felső harmadán megláttam őt magam előtt. Itt ez a 2-300 méter távolság 4 perc különbséget is jelenthet. A csúcs utáni frissítőn csak elkaptam egy poharat. Felesleges itt megállni és tölteni, mert 13 km lejtő következik, ahol alig van lehetőség lenyúlni a kulacsért. Úgy számoltam, hogy lejtőn fogok kapni tovább 4 percet. A pálya második felében már nincs olyan lejtő, ahol sokat veszíthetek, de összességében újabb 4 perccel számoltam. Tehát 12 percet kellene hoznom 50 km alatt az emelkedőkön. 50 km és 1600 méter szintkülönbségnél ez reális lehetőség, de azt is tudtam, hogy nem vagyok képes most ennyivel gyorsabban mászni. Viszont szeptember elsejéhez képest szokatlanul meleg volt és én általában szeretem az ilyen időjárást, sokat mentem idén 30-35 fok felett. Tehát nincs más dolgom, mint folyamatosan inni és enni, hogy ne zuhanjon be a pulzusom. Úgy gondoltam, hogy állóképességből, erőből le tudom dolgozni a hátrányomat. (Akkor még szerencsére nem láttam, hogy 7 perccel lassabban jöttem le a Kékesről, mint tavaly!) Ezt nehezítette, hogy a decathlonos mini kulacsból nem jön ki a zselé, ezért menet közben kellett lecsavarnom a tetejét, nem magamra öntve innon belőle, majd visszazárni és zsebre tenni.

Aztán mégiscsak akadt olyan lejtő, ahol a félig zöld mezemben Yodának képzeltem magam és eszembe jutottak Dooku gróf örökérvényű szavai:

“Látom már, a párviadalunkat nem az dönti el, mennyire ismerjük az erőt. Hanem hogy milyen ügyesen bánunk a mountainbike-kal.”

Egy emelkedő történő elakadás és megborulás után észbe kaptam, hogy ráérek ilyen gondolatokkal elszórakoztatni magam később is, most még koncentráltnak kell maradnom. A táv második felében már visszaütött a reggeli kapkodás: gyomorfájdalom miatt a tekerés sem ment 100%-osan. Viszont így legalább nem csábítottak annyira a szederbokrok! Az egész versenyen nehézséget jelentett, hogy az órámnak csak a legnagyobb számait (pulzus) tudtam leolvasni, így most nem tudtam időre enni, ezt is érzésből kellett megoldanom. A kezdődő fejfájásokat folyadékpótlással mindig meg tudtam szüntetni.

Motiválttá tud tenni a láthatatlan ellenfél üldözése is, megszoktam, hogy amióta csak nagyon kevesen merik bevállalni a hosszútávot, a verseny legalább 50%-ban egyedül megyek. Viszont a pocsék jelzés nagyon meg tudja ölni a motivációt. Márpedig egy verseny jelölését csak 1 biten tudom kezelni: Vagy tökéletes, vagy pocsék. Nagyon sok kereszteződésben nem volt semmilyen jelölés. Ilyenkor nem az a veszély, hogy lekanyarodok egy másik útra, hanem fogalmam nincs, hogy a pályán vagyok-e még! Menjek vissza az előző kereszteződésig? Ez minimum 5 perc veszteség jelentene és nem csak egy ilyen volt. Ha pedig megszokom, hogy a szélesebb úton kell menni ameddig nem terelnek le róla, könnyen tovább mehetek rajta és sok-sok kereszteződés után sem jövök rá, hogy már régen rossz irányba mentem. Eltévedni nem nagyon lehetett, de nagyon sokszor nem voltam biztos benne, hogy a pályán vagyok-e még. Ha egyszer is visszamegyek a megerősítés miatt, akkor már biztosan nem érem utol a mozgó célpontomat, tehát csak azt tehettem, hogy próbáltam kizárni a bizonytalanságot és elhittem, hogy jó irányba haladok.

Mátraszentimre előtt, a frissítőn meg is lett az eredmény. Elcsíptem Marcit, aki egy eléhezés után próbálta magát visszaenni az élők sorába. Hallgatólagosan kiegyeztünk egy döntetlenben. A mai napra jellemző 1 perces frissítések helyett itt eltöltöttem 5 percet és együtt indultunk tovább. Mátraszentimre végén el is mentem volna rossz irányba, ha nem szól rám. Egyik lejtőzés után még bevárt, aztán túl lassúnak bizonyultam. Egy-két perc után meggyőztem magam, hogy fél órát tudok még tempósan tekerni gyomorfájdalommal is, a napfényes lejtőkön pedig lehet engedni a bringát. Nem esett jól a helyenként 20%-nál is meredekebb célterületen való kanyargás, de csak másfél perc hiányzott ahhoz, hogy egy látványos befutót produkáljunk. 

Sokkal jobban sikerült ez a verseny, mint a Bükk Maraton. A pálya középső részén voltak változások, de sodrós ill. unalmas dózerút, valamint rövidebb keréknyomos szakaszok kerültek a nyomvonalba. Nem lett tőle jobb a pálya. A versenyközpont viszont továbbra is legjobb a hazai maratonok közül, még annak ellenére is, hogy verseny utolsó km-eit nem lehet megszeretni.

Igaza volt-e Dooku grófnak? Nem, mert végül 35 km alatt sikerült erőből ledolgoznom a hátrányomat. De igaza is volt, mert később egy lejtőn szakadtam le. Ha leszámítom, hogy idén valamivel hosszabb volt a verseny, akkor pontosan egy órával mentem gyengébb időt, mint tavaly. Ez rendkívül sok. Viszont a 8-10 kg súlyfelesleg pontosan ennyi hátrányt jelent a tapasztalataim szerint. Ezt a problémát kell megoldanom 2020-ra.

Amikor elkezdtem ezt írni, akkor az elmúlt évek Bükk Maratonjait, azaz a nem túl fényes Bükk Maraton statisztikámat kezdtem összegyűjteni, de rájöttem, hogy tavaly már megtettem ezt. El is engedtem ez a megközelítést, miért is írnám le újra?!

Érdekesebb kérdés, hogy folytatódik-e az a szokás, hogy Marci barátommal nagyon hasonló eredményt érünk el? 

2016-ban az utolsó előtti frissítőnél került látótóvolságba és onnantól szinte húzott maga után, nem engedhettem el. Így a verseny utolsó órája egy olyan meccsbe váltott, amitől 10 percnek tűnt az utolsó 15 km.

2017-ben ő segített a végén defektet javítani és egyszerre értünk be.

2018-ben pedig mindketten feladni kényszerültük a versenyt.

Tavasszal együtt voltunk többnapos versenyen, de utána egészen másként folytattuk az évet. Ő halmozta a versenyeket, hiszen a Salz A távja volt a célkeresztjében - amit teljesített is - , nekem pedig a bringázásban és a versenyzésben is szünetet kellett tartanom. Ezek alapján ezt a bükki meccset nem hozhatom ellene, de végül is hasonló távot és szintet teljesítettünk idén és lehet, hogy őt már kifacsarta ez a szezon, én pedig még harapok. Nem terveztem ezt a verseny, nem is készültem rá. Pár nappal a verseny előtt döntöttem el, hogy indulni fogok. Mondhatnám úgy is, hogy hagytam magam rábeszélni, hogy menjünk le együtt.



20 éve sátraztam utoljára, ideje volt újra kipróbálni. Ha nem lett volna ott a közelben a rétesfesztivál, akkor időben el tudtam volna aludni, de nagyon sokáig szólt a zene. Ennek ellenére kipihentem másztam ki sátorból a rétre. Más a logisztika amikor saját autómmal megyek, mint amikor utas vagyok. Ezért 15 perccel a rajt előtt kezdtem nem találni a dolgaimat. Általában mindenből (mez, nadrág, cipő, stb.) kettőt viszek, hogy legyen tartalék. Kesztyűből most csak egyet raktam el és azt az egyet nem találtam. Gyorsan kaptam egy hosszúujjút - hiszen nem csak én szoktam túlbiztosítani magam. Viszont a pulzusmérőm semmit nem mutatott, s ezt a gondot nem sikerült helyben megoldani. Ezekkel a problémákkal el is ment a bemelegítésre szánt idő.

Azzal taktikával indultam el, hogy nem előzöm meg a táv elején Ladányi Mikit, mert ő híresen lassan szokott kezdeni, s ha mögötte maradok, akkor nem fog felszaladni az elején a pulzusom. Tehát ő lesz a pulzusmérőm egy ideig. Ez annyira jól sikerült, hogy egy perc múlva már nem láttam hátát sem. 20 perc után kezdett kínos lenni, hogy már talán senki sincs mögöttem, ezért elkezdtem tempósabban haladni és levadászni a látótávolságba került srácokat. Könnyedén hoztam kb. 7 pozíciót az első frissítőig, minden rendben volt. Csak annyi problémám volt hogy lejtős szakaszokon fáztam, mert napon izzasztóan meleg volt, árnyákban viszon még hűvös. Igen, én a 30 fokot jobban kedvemel!

A frissítő után majdnem sikerült eldobnom a bringát egy árnyas részen, mert az árnyék egyben sarat is jelent egy hétnyi esőzés után. Sár a kanyarban, sár a lejtőn, sár az emelkedőn. Nem sok, csak éppen annyit, hogy csússzon a bringa és ne lehessen haladni felfelé. Ez zavart a leginkább. Sárban mindenki lassú felfelé. Én viszont a lejtőkön mindenkit elengedtem, arra játszva, hogy kényelmesen, biztonságosan legurulok, aztán az emelkedőn visszaelőzöm őket. Így lőttek a tervemnek, megint nem maradtak sokan mögöttem. Nem akartam túl sok energiát ellőni a sárban, de így a kedvem is elment a versenyzéstől.

A következő ötletem az volt, hogy befejezem az első szakaszt ilyen nyugodt tempóban, ha végig sár van, akkor kiszállok a központban, mert nem élvezem ezt. Viszont ha számomra is versenyzésre alkalmas lesz a terep, akkor elkezdem felpörgetni magam. Egy csodaszép, enyhén lejtő, kavicsos úthoz értem. Nem is rossz ez az új pálya! (Amúgy a 3 éve megváltoztatott útvonal jót tett a versenynek.)  Jelölést nem láttam, de eddig sem vitték túlzásba. A rajt előtt még mondták is, hogy ne rutinból menjünk, mert a hosszútáv pályája változott. Több helyen rutinból mentem, mert jelölést nem láttam. Itt sem láttam, pedig volt. Megnéztem Bélapátfalvát…

Eldobtam legalább 10 percet, majd 7 perc mászás után beértem a záró bringást. Sikerült 2 óra versenyzéssel elérnem, hogy totál utolsó legyek. Nem voltam túl motivált. Az egyik tócsa kerülését is elrontottam, rádőltem a farakásra. Itt már tényleg csak arra tudtam gondolni, hogy legurulok Felsőtárkányba és leszállok a bringáról. Persze bosszantott, hogy utolsó vagyok és feladni sem volt kedvem, hiszen tavaly sem fejeztem be, de az esés miatt fájt a combom is. Mégis, még a fájdalom mellett bekerültem a flow-ba, megszólalt bennem egy dalszöveg:

“Ha gyomrod fáj, a lábad zsibbad és a kezed reszket.
A lelked élni akarna, de nem találja a testet...”

Annyira jó kedvem lett az ide passzoló daltól, hogy észre sem vettem, ahogy elmúlt a fájdalom. Nem akartam már kiszállni! És nagyon nem akartam utolsó lenni! Üzemmódváltás. Rock&Roll! Célkeresztbe is került előttem egy bringás! Csak valamelyik rövidebb táv versenyzője volt, de előzni öröm. Halmoztam az élvezeteket!

A második etap elején megkaptam a szükséges információkat: Az emelkedő végén,, a kereszteződésnél  balra!

Valami hasonló hallottam már:

https://youtu.be/URNrnwYrakk?t=58

Kételkedtem az info helyességében, de az emelkedő tetején álló másik szervező is balra akart terelni. Fogalmam sem volt, hogy 3 körből áll a pálya, (Írtam az elején, hogy nem készültem erre a versenyre!) de az ott lévő táblából arra következtettem, hogy nekem most jobbra kellene mennem. A bosszantóan hosszúra nyúlt kérdezz-feleleket a szervező oldotta meg:

- Először jöttél fel ezen a szaron?
- Igen!
- Akkor tényleg jobbra.

Néha a legegyszerűbb kommunkáció a leghatékonyabb. Volt még egy-két “nem túltáblázott” kereszteződés. Egyiknél vissza is fordultam, de semmit nem leltem, ezért úgy döntöttem, hogy ezt a szakaszt viszonylag ismerem, megyek megszokásból. Szinte mindig volt előttem valaki. Mindig beértem őket és mindig kiderült, hogy rövidebb távon indultak. Aztán egyik frissítőnél ismét rákérdeztem, hogy van-e előttem lőtávolban hosszútávos.

- Persze, ketten is csak 2 perce mentek el innen.
- Köszi, szia, szervusz, hello… mennem kell - gondoltam és indultam is.

Voltam már kisebb versenyen dobogós. Keményen meg kellett dolgozni azért is. De most, amikor megláttam az egyik, és 50 méterrel távolabb a másik srácot is, akkor úgy éreztem: megmenekültem! Ilyen érzés lehet, amikor márcuisban még bukásra áll a diák, aztán villant valamit és meglesz a kettes! Az előttem tekerő kettesnek az egyik tagját ismerem is a versenyekről, még beszélgettünk is a rajban. Ő most az újbóli találkozásunk alatt elmondta, hogy hová lett a kulacsa, én elmeséltem, milyen ravasz húzással kerültem mögé, majd begyűjtöttem a kettesemet.

Nem sokkal később a bal térdem kezdett fájni, ezért az utolsó etap már kínlódás volt, de 15 km-t féllábbal is letekerek! Majdnem szó szerintem így történt. Nagyon nem úgy alakult ez a verseny, ahogy a rajtban elképzeltem, de amikor 30 km után annyira utolsó vagyok, hogy még a záró ember is előttem van, akkor újra kell tervezni a célokat. Látszik, hogy hónapok óta nem versenyeztem. Fejben dolgoztam fel nehezen, hogy nem ideálisak a körülmények. Pedig montiban sosincs ideális körülmény. Talán inkább úgy kellene hozzáállnom, hogy ha nem ideális, akkor is tökéletes.

Előzmények

Valamikor 2-3 évvel ezelőtt láttam egy videot a 4 napos 4 Islands MTB versenyről. Azonnal menni akartam. Ez volt az a video: https://www.youtube.com/watch?v=EL6cWtAUCic

Szóltam is az egyik barátomnak, hogy nevezzünk, de ő lebeszélt róla, hogy merev 26-os bringával vágjak neki. Egyedül pedig nem mehettem, mert a többnapos MTB versenyeken általában két fős csapatokat kell nevezni.

A lebeszélő megbeszélés után, a tavaszi szünetben leutaztam a családdal, hogy megnézzem magamnak ezt a Krk szigetet. Nem néztem sem a pálya útvonalát, sem a verseny időpontját, de sikerült pár nappal a verseny előtt rátévednem a már kijelöl útra. Éppen az egyik olyan szakaszra, amelyik a fenti videoban is szerepelt. Megértettem, hogy miért nem javasolta a haverom a 26-os bringával való nevezést, de nem húztam ki a bakancslistámról a versenyt. (Az versenyzők 0.7%-a indul 26-os bringával!)

Aztán tavaly sikerült meggyőznöm egy másik bringás cimborámat, hogy vágjunk neki ennek a kihívásnak. Az elmúlt 2 évben ismét csúcsformában voltam, a versenyeken egymást üldöztük, tehát jó ötletnek tűnt, hogy most is együtt próbáljuk meg ezt. Viszont amikor el kellett volna kezdeni a felkészülést, akkor megreccsent a térdem, így edzés helyett leginkább műtéttel és gyógytornával készültem a versenyre. Januárban műtét, februárban bringázgattam, márciusban pedig már majdnem edzésnek nevezhető tekeréseim is voltak. Hirtelen azt vettük észre, hogy fél éve neveztünk és a hét végén már indulnunk kell Horvátországba. Itt kezdődtek el a bonyodalmak.

A mezünk nem készült el a kitűzött időpontra, de szerencsére pár nap tartalékunk volt, így meg tudtuk beszélni, hogy ennyi csúszás nem gond. Utolsó napon, azaz pénteken megérkeztek a mezek. Aznap délután írt a társam, hogy széthullott a váltókarja, de dolgozik az ügyön. Miután az összes bolt bezárt, jött az üzenet, hogy nem sikerült összerakniuk a boltban sem. Próbáltam a másnapi útvonalunkba eső ismerős bringás üzleteket elérni, de 22 óra körül én is lekapcsolnám a bolt mobilját. Végül az a srác mentett meg, akivel 2 éve mentem volna. Egy szóval nem említettem, hogy a 4 Islands-ra megyünk, de “Jó versenyzést!” kívánt, amikor éjszaka elmentem a váltókarokért. Nem volt nehéz kisakkoznia, 20 éve ismer. Marcit megnyugtattam, hogy lesz mivel váltania. Az éjszakai alkatrész beszerzés miatt viszont megcsúsztunk az aznapi teendőinkkel, ezért a hajnali indulás helyett inkább az alvásra szavaztunk.

A késői indulás késői érkezést eredményezett, ezért a szombati bringázásra esélyünk sem volt. Másnap pedig volt időnk a váltókart felszerelni, hiszen úgyis meg akartuk várni, hogy elálljon az eső.

Pályabejárás

A Prolog pályája közvetlenül a szállásunk alatt ment el, így adta magát, hogy azonnal ezt az útvonalat járjuk be. Eredetileg 43-53 percet kalkuláltam erre a bevezető szakaszra. Másfél óra alatt sikerült körbe érnünk. Az történt, amire számítottam: se fel, se le nem ment jól a bringázás. Gyakorlatilag minden komolyabb emelkedőn és lejtőn toltam a gépet. Az egyik szakaszon jöttek velünk szemben bringások és figyelmeztettek, hogy nem lehet tovább menni, mert le van zárva az út. Megköszöntük az infót, vártunk, majd mentünk tovább. Addig már kb. 10 másik lezárt kapun voltunk túl. Ezek a kapuk elsősorban azért vannak, hogy a birkák ne kóboroljanak el, tehát nem gond, ha bemegy az ember, csak zárja be maga után az ajtót. A kapuk miatt úgy számoltunk, hogy két nap múlva 1:00 - 1:15 körüli időt fogunk menni.

Másnap megnéztük az első nap, azaz a Stage 1 pálya elejét, ami 400 méter folyamatos mászással indít. Ennek első felében aszfalton kell menni, majd következik egy köves mászás, ami felvisz a Hold-fennsíknak nevezett részre. Itt megálltunk fényképezni és mondtam, hogy kb. ez várható tőlem a versenyen is, ennyit tudok most. Majdnem egy perccel mentem jobbat ezen a fél órás szakaszon, mint 2 éve, de ez a javulás a nagyobb kerekű bringának volt köszönhető. Viszont jól láthatóan Marci is megizzadt, ezért úgy tűnt, hogy felfelé nem fogok leszakadni a következő napokban.

Egy tennivalónk akadt még: Átvenni rajtcsomagot és rajtszámokat.

Prolog

Reggelre megérkezett az e-mail a rajtidőnkkel. Reggeli után néztük és bíztattuk a szállásunk előtt eltekerő versenyzőket. Valamint próbáltuk kitalálni a megfelelő öltözetet. Végül bevállaltuk a rövid-rövid párost (egy vékony karmelegítővel). Elindultunk a szállástól és sikerült 3 métert megtenni. Mindent megnéztük előző este a bringákon, csak az első váltóba beszáradó sárról feledkeztünk meg… 5 perccel később már tényleg úton voltunk. A rajthoz már hosszú sor állt, ezért nem lehetett megfelelően bemelegíteni.

Elrajtoltunk a pódiumról.. Az első 700 méter megtételéhez 4 percre volt szükség. A tengerparti kavicsban alig haladt a bringa, lassításra pedig azonnal meg is állt. Bejárásnál ezt a szakaszt aszfalton tettük meg, tehát már most vesztettünk 3 percet a tervezett időnkhöz képest. Aztán beszippantott a verseny és a korábban kitekerhetetlen emelkedők többségén fel tudtam menni és lefelé is sokkal többet vállaltam, mint a bejáráson. Kb. 3 percet buktunk miattam a lejtőkön, de így is 53 percet mentünk, ami két napja még elérhetetlen időnek tűnt. Viszont ez is csak a C, azaz az utolsó blokkba kvalifikált minket.

Aznap az igazán komoly izgalmat a teraszra - felengedni - kitett húsra lecsapó sirályok jelentették. Sikerült időben meghallani a szárnycsapásukat, így maradt nekünk is vacsoránkból.

Stage 1 - Krk
Ready to Rock?

A versenyközpont és az időjárás változatlan volt, de déltől esőt jósoltak. Mindig nehezemre esik az első emelkedő, de a “C csoportos világbajnokságban” voltak nálunk sokkal gyengébbek, ezért az aszfaltos szakaszon előre kellett törni, mert terepen sokáig nem volt lehetőség előzni. Elszakadtunk egymástól, de a szerpentinek fordulóiban kerestük egymást és “allez richard”-dal bíztattuk a másikat. És a közelben lévő Richardokat. Sokáig minden rendben ment, aztán megkaptuk a választ a korábban magunknak feltett kérdésre:

Hogyan lehet erre a köves terepre itthon felkészülni?

Sehogy.

Kilométereken át olyan köves lejtők és emelkedők voltak, amiből egy-egy Top Maraton futamon talán 50 métert lehet találni. Azt sem összefüggően. Ott le is lehet szállni, hiszen összesen 1-2 percet lehet ezzel veszíteni. Itt viszont folyamatosan voltak ilyen szakaszok. Egy-egy ilyen szakasz után fájt a talpam és a felsőtestem, fejben pedig szintén elfáradtam. Amikor jött velünk szemben a mentőautó, akkor sejteni lehetett, hogy melyik szakaszokhoz igyekezhetnek. Itt nem lehetett jól esni. A pálya nagyon sok esetben kőfalak között vezetett, de a talaj is köves volt.

Délben pedig megjött az eső. Körülöttünk elkezdtek beöltözni, Marci is felvett egy réteget. Nálam nem volt plusz ruha, ezért mentem tovább egyedül, hogy ne fázzak. Később mégis kellett 20 percet állnom a 11 °C-ban, mert Marcinak gondjai akadtak a kerekével. Kimerültségemet jellemzi, hogy amikor egy rövid szakaszon aszfalton mentünk, az első kanyart nem tudtam bevenni, majd Krk felé egy igazi erdei, egynyomost ösvényen mentünk le, de elfelejtettem kioldani a villámat. De még így is nagyon stabil volt a saras ösvényen a 29-es bringa. Három órát tekertünk esőben, 11 C°-ban.

Az átfázás miatt este a zuhanyzás után a törölközőt helyenként sajtreszelőnek éreztem.

Stage 2 - Rab
Are you the guys on the beach that hate everything?

(Ezzel a bevezetővel kezdődik az 1991-es albumon az Ugly Kid Joe slágere, az Everything about You, aminek az első két sora:
“I, hate the rain and sunny weather, 
And I, hate the beach and mountains too ”.
https://www.youtube.com/watch?v=byEGjLU2egA
Ha elkap a versenyzés, akkor valamilyen dal megszólal a fejemben. Ezen a napon ez volt az első.)

Ezen a napon kezdett érdekessé válni, hogy No Accommodation nevezésünk volt. Ha van Hotel és Boat Accommodation-e a versenyzőnek, akkor nem kell semmilyen logisztikával törődnie. Így viszont nekünk kellett a szigetek közötti utazást megoldani. Volt olyan elképzelésünk, hogy a kikötőben hagyjuk az autót és csak bringákkal megyünk át, de visszafelé az utolsó komp elérése eléggé bizonytalannak tűnt, ezért célszerűbb volt autóval áthajózni, hogy később a sziget másik végében lévő gyakran és sokáig járó 20 perces komppal vissza tudjunk térni a szárazföldre, majd onnan a hídon át Krk szigetre.

Mindent pontosan kiszámoltunk, este majdnem mindent bepakoltunk a kocsiba, aztán reggel elindultunk. 10 perccel később a tervezett időnél. Akkor jöjjön a B variáns! A 85 perces kompozás helyett legyen a 20 perces hajóút és a 130 km vezetés! 10-15 perc után kiderült, hogy azt a messzi kompot sem érnék el időben, ezért mégis megpróbáltuk a közelebbi kompot elcsípni. A kikötőig tartó táv megmaradt, második felén sikerült a 10 perces késést 5 percesre faragni, de szerencsére a komp is később indult, így éppen elértük. Pedig az esős időben már mindketten megbékéltünk azzal, hogy kihagyjuk ezt a szakaszt.

A túlparton kisütött a nap. Úgy tűnt, minden jól alakul. Leszámítva, hogy Marci Bryton 310-ese beázott, az én 330-asom pedig lemerült. De hiába töltöttem egy órán át, a beázástól nem működött ez sem.

Természetesen most is mezőny végére álltunk be, de el is határoztuk, hogy ezen változtatni fogunk és a blokkunk elejéről fogunk indulni legközelebb. Nyoma sem volt a másik szigeten tapasztalt köves szakaszoknak. 15 km után viszont ragadós sár fogta meg a bicikliket. Az a fajta, mikor már tolni sem lehet. Úgy 15 perc szenvedés után kicsit megtisztítottuk a bringákat, majd felültünk rá. Marci még figyelmeztetett is:

- Ne válts egy ideig, mert tudod, ilyenkor szokott letörni a váltó!

5 másodperccel később pedig magyar káromkodást hallottam a hátam mögül.

Váltott és kettétört a váltója.
Ez egy új váltó volt, de lássuk be: új ez még mindig!

Csak annyit tehettünk, hogy megkérdeztük az első szervezőtől, hogy merre jutunk vissza a versenyközpontba. Egyedül semmi értelme nem lett volna mennem, mert csak a csapat eredmény számít, tehát úgysem lett volna eredményünk erről a napról, ha én célba érek. Útba igazítottak, de figyelmeztettek, hogy azon az úton hamarosan jönni fog az élmezőny. Időben lejutottunk a megfelelő pontra, ahol szervezték a furgon, ami visszavisz minket a célba. Az eső ismét szakadni kezdett, de mondtuk, hogy nem sietünk, mert ha már így alakult, akkor megvárjuk a magyar top versenyzőt, hogy szurkolhassunk neki. Az előző szakasz után ugyanis láttuk Burucki Szilárdot, így nem hagyhattuk ki ezt a lehetőséget. Az “allez Szilárd” és a “Hajrá Magyarország” megtette a hatását, 20 év montizás után láttuk Szilárdot mosolyogni!

Aztán beszállítottak minket a célba, ahol Marci rögtön vett is egy hátsó váltót és elkezdte felszerelni. A cél és a rajt a város két különböző oldalán volt, ezért elgurultam megkeresni a kocsit és átmentem vele a célhoz, hogy a már használhatóvá varázsolt másik bringát is betegyük. Közben kiderül, hogy elhajlott a váltófül, aminek kiegyenesítését a verseny hivatalos szervizére bíztuk.

Én addig magamba tettem a meg nem érdemelt ebédemet. Tésztára és halra nem lehet nemet mondani! Előző nap talán tintahal volt, a 13 km-es prolog után pedig bolognai. De a legtöbb esetben lehetett választani 2-3 fajta feltét vagy ennivaló közül. Mennyivel jobb ez, mint a hazai maratonokon a gulyásleves!
A szerelők viszont eltörték a váltófület és Horvátországban ismeretlen a Kellys, ezért a verseny további szakaszára adtak egy másik bringát. Az 1x12-es Sram-mal szerelt Giant Anthem egy visszautasíthatatlan ajánlat volt.
A szakaszt, így az összetett eredményt is elbuktuk, de lett bringa a következő napokra és még a visszafelé vivő utolsó kompot is elértük.

Stage 3 - Cres
Egy zsebkendőnyi sziget

Tanulva az előző napból, most időben indultunk és 10 perccel a komp indulása előtt már megvettük a jegyet. Nyugodtan ültünk a kocsiban, a sor végén. Előttünk több csapatbusz is állt, tehát jó helyen vagyunk. Aztán azt vettük észre, hogy ezekből a furgonokból kiszedik a bringákat és elkezdenek gyalog felszállni a kompra.

 - Itt valami nem OK!

Reagálni kellett. Marci kiugrott a kocsiból, előre kocogott a legközelebbi csapatbuszhoz, majd jóval gyorsabban visszatért. Vagyis nem vissza a kocsihoz, hanem mellé, hogy megbontsa a terlőbójákat számomra. Kifordultam a sorból és teljes gázzal előre, azaz a komp felé! A kikötő személyzete próbálta utanam állni. A kompig nem is jutottam el, de jóval közelebb kerültünk hozzá! Minden méter számított! Kihajigáltuk a két vázszettet és a négy kereket. Marci kidobta a két csomagját, én pedig felkaptam magamra azt a bringás cipőt, amivel tudok rövid távon vezetni. Marci futott a bringa-darabokkal a kompra és pedig próbáltam leparkolni valahol az autót. Parkoló a kikötő másik végében volt, a kocsira vásárolt, drágább jeggyel pedig nem engedtek gyalogosként, bringával felszállni, ezért Marcnak is át kellett rohanni a kikötőn és újabb jegyeket kellett vennie. Így is ő végzett hamarabb. A hajót már indítani akarták. Matrózék az ordították, hogy nem várnak meg, mert a hajónak el kell indulnia, Marci pedig a felhajtható rámpán állva azt ordította, hogy ez a hajó addig nem indul el, ameddig a társa fel nem száll rá! Van az állapot, amikor 10 ember sem mer megközelíteni egyet. Gyógytornán eddig csak néhány métert futottam, most sikerült bringás cipőben ennek a többszörösét teljesítenem. Legalább megtudtam, hogy már tényleg tudok futni! Nem voltunk nyugodtak. A kompon gyorsan betettük a kerekeket, majd felmentem a mosdóba. Visszafelé a fedélzeten elém ugrott egy német turista. Próbáltam kikerüni, de egy pad szélébe vágtam a műtött térdemet, ezért felordítottam és le is rogytam a padra.

- Merre van a restaurant?
- Tűnj el!
- Merre van a restaurant?
- Hagy békén!
- De merre van a restaurant?
- Tűnj el!

Az ilyen csak a testbeszédből ért: Felálltam és kissé félrelökve visszamentem a brináginkhoz.

A Bryton óráink magukhoz tértek, ezért Marci megpróbálta visszaszerezni a konzolját és egyéb tartozékait az előző napon leadott, becserélt bringájáról, addig én leadtam a csomagomat a szervezőknek. Mindegyik szakaszon volt csomagszállítás, a csomagok beazonosítására pedig a rajtcsomagban lévő matricát kellett használni. Egészen könnyedén sikerült leadni az azonosító nélküli csomagokat. Mivel nagyon kapkodni kellett, ezért semmi meleg ruha nem volt a hátizsákomban. Azok az autóban vártak rám.

Hiába határoztuk el, hogy a blokkunk elejéről indulunk, várt ránk még egy kis szerelés, így ismét a legvégéről indultunk. Megint a kompról rajtoltunk és megint azonnal egy emelkedővel kezdtünk. Meglepő, hogy mennyire megtorpant a mezőnyünk. Azt néztük, hogy páran talán le is fognak szállni, nem tudják kitekerni! Itt még kimondatlanul, de taktikát váltottunk. Az emeledőkön szabad kezet, ill. lábat kaptam, hiszen a DH részeken úgy is én vagyok a lassabb. A hosszú, állóképességi emelkedők viszont nekem jobban feküdtek. Az 1x12-es fullyval viszont Marci megtáltosodott. A hirtelen fel-le részeken látványosan könnyedén ment! Egyetlen olyan le-fel volt, ahol hirtelen 40-50-re lehetett gyorsulni, majd lendületből támadni a nagyon köves emelkedőt. Itt többen elhullottak, mert a tubeless sem bír mindent, ész nélkül nem lehet odacsapni azt sem.

Az etap első felében volt vörös talajú ligetes rész, köves dózer-DH a tengerig és természetesen rázatós köves DH is. Többször elmentünk egy katari páros mellett is. Egy szót sem tudok arabusul, de biztos vagyok benne, hogy szidta a köveket, az emelkedőt és a szelet. Ezen a szakaszon 4-11 °C volt és közben folyamatosan fújt a viharos szél. Amikor könnyedebb lett a terep, mindenki azonnal kifújta az orrát. Ezt a napot már nem vállaltam be rövid felsőben, A mez alá bekerült egy réteg aláöltözet és vastagabb láb- és karmelegítőket is felvettem. A karmelegítőt előszor feltűrtem, majd levettem… aztán ismét fel.

42 km után lementünk a tengerpartig, ahol ismét esett egy kevés eső. Marcinak itt volt a mélypont. Ahogy megmásztuk az aszfaltos emelkedőt és betértünk terepre, ő magához tért, de eljött az én mélypontom. A kopott stopli miatt gyakran kioldott a pedálom. A frissítő után viszont mindkettem magunkhoz tértünk és minden előttünk lévő bringást zsákmányállatnak láttunk. Nem számított, hogy sík, lejtő vagy emelkedő! Mentünk és vadásztunk! (“Én adom a nyuszikat, te adod a vadászt…”) A táj is gyönyörű volt, tehát benne voltunk a flow-ban!

A célban megszereztük a csomagjainkat, a wc-ben túléltük a 10 fokos viharos szelet, majd visszaszállíttattuk magunkat a rajthoz, a kikötőbe. A fel nem használt jegyünket sikerült visszaváltani. Este ki sem vettük a bringákat a kocsiból átnézni, hiszen másnap a 7:15-ös kompot kell elérnünk, így viszont lesz időnk a rajt előtt bütykölni.

Stage 4 - Lošinj
És ennyi!

Egyre jobbak lettünk komp-elérésben. Miénk lett a pole pozíció a hajón. A korai indulás azzal járt, hogy bőven 6:00 előtt kellett kelnünk. Nem emlékszem pontosan, de valamikor 5:15 - 5:30 körül ébredtem. Jól jelzi a kimerültségünket, hogy Marci a kocsiból felismerte azt a részt, ahol előző nap versenyeztünk. A gond csak az, hogy Cres-t átaludta és Lošinj szigeten ébredt fel, ahol még nem jártunk. Legalább nem látta, hogy Cres közepén csak 6 °C volt.

Mali Lošinj-ban egy rendőr elmondta, hogy itt csak fizetős parkolás van. Megköszöntük és visszamentünk az ingyenes részhez. Nem akart átverni, csak neki a másfél km már messzinek tűnt bringával. Leparkoltunk, felvettünk magunkra minden ruhát és összeraktuk a bringákat. Aztán visszaültünk a kocsiba, mert a 8 fokban még mindig megfagytunk. Volt időnk bőven. Ettünk és vártuk a tavaszt. Amikor ki kellett már szállnunk, az időjárás is barátságosabb lett. Igazi mediterrán hangulatú kikötőben volt a versernyközpont. Csábított a környezet, hogy bepótoljuk az elmulasztott reggeli kávénkat.

Pár perccel a rajt előtt hirtelen ismét melegebb lett, sokan ledobtak egy réteg ruhát. Az eső sem esett, a Nap is sütött, végre olyan idő volt, amilyet egy hete vártunk! Most sem furakodtunk előre, ezért ahogy elhagyta a mezőny a tengerpartot, az első emelkedőn torlódás alakult ki, a kőfalakból álló labirintusban pedig néha egy percig is álltunk. A korábbi szakaszokon előfordult, hogy lenéztem az órámra, mert úgy éreztem, hogy már 15-25 km-t megtettünk, de jó esetben 5 km-t mutatott a műszer. Ezen a napon viszont 1 km-re számítottam, de már 5 felett járunk! Repültek a km-ek! Két komolyabb emelkedő volt ezen utolsó szakaszon, de a leírás alapján ezek egyike a legdurvább emelkedő az egész versenyen! Nem hazudtak. 10 km-en át ment az altatás a tengerparti betonon, majd egy könnyebb emelkedő következett, aztán egy kőtengeres DH. Végül pedig a beígért nagy mászás, ami részben nagy tolássá változott. A katari páros mindent bevetett: Egyikük bringáján szólt a disco zene. Kicsit kontraproduktív volt a dolog, mert engem ez arra sarkallt, hogy gyorsan elhagyjam őket.

Amilyen lazán indult ez a könnyűnek tűnő 40 km, olyan nehezen akart véget érni. Fejben annyira elfáradtam, hogy elnéztem az egyik kanyart és mentem tovább. Normális esetben nem vezetnek pályát olyan helyen, ahol 40 centis kőteraszokon kell lemenni, de itt ezt el tudtam képzelni, ezért csak akkor fordultam meg, amikor egy ideje senki sem előzött meg, pedig toltam a bringát. Mászhattam vissza. Később több eltévedőt is láttam, pedig a jelzésekkel nem volt gond. Mások is elfáradtak fejben. Az utolsó 4-5 km-t megpörgettük most is, de inkább már csak a lelkesedés, a versenyszellem vitt minket, mint a lábunk.

Megkaptuk a befutó érmet. Sokkal nagyobb célunk nem is volt ennél, mert egyikünk sem tudott készülni normálisan a versenyre. Egy szakaszt nem teljesítettünk, ezt csorbát pedig ki kell köszörülnünk jövőre!

A környezet, a mediterrán hangulat össze sem vethető a haza versenyekkel. De a terep nehézsége sem. Gyakorlatilag négy nap alaltt letoltuk a Top Maraton középtávot, de a köves terep miatt ez sokkal fárasztott volt annál. Szinte végig olyan idő volt, amilyennél egy haza versenyen nem indulok el, de itt nem volt választásunk, azért jöttünk, hogy minden nap rajthoz álljunk.

Szerencsére a bringázást kifejezetten javasolják térműtétek után, ezért a görgő napi használatban volt. Pedig nem szeretem és 10 perc után már leszállnék róla, hacsak nem tudok közben nézni valamit. Be kellett volna szereznem egy tablet/telefon tartót a bringához még a műtét előtt. De megoldottam!

Szeretem az igényes technológiai megoldásokat!

Pontosan egy hónappal a műtét után pedig az évszakhoz képes olyan szép idő volt, hogy megnéztem tavasz van-e. Azaz szombat délután felültem a bringára és eltekertem a ProBike-ig. Persze zárva volt, hiszen február elején még tél van és 10° C még nem csal ki tömegeket tekerni. De nekem bőven elég is volt a több hónapos kényszerpihenő után ez a 10 km. Persze ilyenkor még csak a szobabiciklizés ajánlott, hiszen a hirtelen mozdulatok ebben a szakaszban még nem igazán mennek. A kigyorsłtásnál sem tudtam még kiállni és műtött lábammal is csak alsó állásban tudtam rálépni a pedálra. De élveztem a szabadság érzését és száguldást! Aztán ránéztem az órámra: 17 km/h-val mentem. Amikor megtekertem, akkor a mentszél alapján már tényleg tempósan haladtam: 20 km/h. De nem csak a műtött térdem miatt volt kockázatos ez a tekerés.

A tekeréshez persze nem volt elég, hogy a térdrögzítő fel lett oldva teljesen, azaz hajlíthattam a térdemet. Meg kellett várnom, hogy megszabaduljak tőle. Elvben hajlik benne a térdem, a gyakolatban pedig mindig lecsúszik néhány lépés után, így már akadályozza a mozgást. Ha a nadrág alá vettem, akkor nehezebben csúszott le, de nem is volt könnyű visszahelyezni, a nadrágon kívül pedig nagyon könnyen elmozdult.

Néhány tábla új értelmet nyert

Két hét gyógytorna után már hajlott annyira a térdem, hogy le tudtam ülni a számítógéphez. Elkezdtem foglalkozni a félbehagyott dolgaimmal és beszéltem az új munkahelyemmel is, hogy minden jól, alakul, február elsején tudok is kezdeni! Aztán aznap este elszállt a látásom.

Vagyis nem tudtam közelre fókuszálni. Gondoltam elsőre. Pár nap pihenő után semmi sem változott, ezért elmentem szemészetre és az - akuális munkahelyem szerinti - utolsó munkanapjaimon (otthon) szinte tényleg teljesen vakon gépeltem 30-40 oldalnyi doksit. SZTK után Honvéd/MÁV kórház következett, ahol műszerrel is kimérték a problémámat, s igazolták az első diagnózist. Itt a nagyon állami (Lehet államibb egy Honvéd+MÁV kórháznál?) kórházban a recepción megsértődnek a kérdésektől. A betegfelvételen pedig szintén nem halmoznak el túl sok információval. Szerencsére a beutalón már szerepelt, hogy 7. emeletre kell mennem, ezért a földszinten lévő szemészetnél nem is próbálkoztam. Persze lehet, hogy itt a földszinten csak ki volt írva, de már régen nem szemészet van ott. Hét emelet megmászására még nem vállalkoztam, de leginkább az tartott vissza, hogy téves lépcsőház esetén le is kell onnan jönnöm. Mire sikerült találni egy liftet, gyanút fogtam, mert csak 5-ig vitt volna. Ki kellett volna lesnem, hogy melyik irányból jönnek a falat tapogatva. De erre éppen nem voltam alkalmas. Persze volt segítségem, akinek annyit segítette k, mint a kalandjátékokban az NPC-k: Tehát kell még más info is a továbbjutáshoz vagy végig kell próbálni az összes lehetőséget. Így sikerült egy gyógyszertárnak és egy ajándékboltnak tűnő egység között behatolni a megfelelő liftig. Az időpontra érkezés túl sokat itt nem ér, mert kb. 50 másik embernek is 9:00-át adtak meg.

Sok várakozás, gyors műszeres vizsgálat, újabb hosszú várakozás, majd a doktornővel való beszélgetés után megkapom az újabb papír-csomagomat. Amit persze alá kell írnom.

- Azt hiszem, ezt most nem fogom elolvasni.
- Nem gond, ez az ön példánya, elolvashatja később.
- Van abban valami abszurd, hogy alá kell írnom egy papírt, ami arról szól, hogy nem látok, nem tudok olvasni.

Már megint csak én voltam ilyen vicces kedvemben.

Az orvosokra és a segítőikre nincs egy rossz szavam sem, de a rendszer működése össze sem hasonlítható egy jó magánkórházzal. De a lényeg, hogy a két diagnózis megegyezett, a gyógymódban is egyetértés volt, és nincs is komoly bajom. Akár még magától is rendben jöhet látásom, de biztosabb, ha rendszeres csepegtetek. Így néhány hónap alatt újra egészen jól fogok látni. De a legfontosabb, hogy nyugodjak meg, mert a stressz miatt történt minden. Hiába mondtam, hogy én eddig teljesen nyugodt voltam, de éppen felmondott grafikus-programozóként, alig látva, kezdek kissé ideges lenni.

Megnyugodtam. Nem tudok semmit sem tenni. Ha nincs munkahelyem, akkor van időm gyógytornára és ha jobban lesz a látásom, akkor lesz időm a saját és egyéb dolgaimmal foglalkozni. Ha tudom, hogy egy probléma nem lézetik, vagy nincs rá megoldás(om), akkor azt azonnal el tudom engedni. Így viszont tényleg valós és megoldható problémákra tudok fókuszálni. Tehát van cél, van remény, minden rendben!

Aztán hirtelen összevesztem egy régi barátommal, a mérleggel. Éreztem, hogy az elmúlt 3 hónap alig mozgása mellett versenyzői étvágyam van, s számítottam is erre, de a +15 kg jóval több volt, mint amire gondoltam. Szerencsére a 6 hetes kontrollon minden rendben volt, ezért rákérdeztem, hogy mennyire mehet a bringázás.

- Ami belefér!

Persze a doki nem arra gondolt, hogy 3-4 nap után már "normális" távokat megyek, de a térdem sem kívánta ezt. Kiegyeztem magammal a 20-40 km-es távokban a következő két hétre, ami később 20-50, végül 70 km lesz március végére.

Fokozatosság, ahogy én képzeltem

Két héten át csak a térdem állapota javult, a szememé nem. Aztán nagyon-nagyon lassan elkezdtem látni a monitort (érdekes módon a telefont korábban tudtam elolvasni (néha)), majd egyre kisebb nagyítással is láttam. Ami igen hasznos, mert amikor elkezdtem újra programozni, a hosszabb soroknak csak a harmadát láttam, s kisebb blokkokat sem láttam át. Nagyon lassan javult a látásom, érzésre naponta 1%-ot, de ez is oda-vissza hullámozva.

Egy hónap tekerés és vakoskodás után eljutottam oda, hogy síkon már tudok normális tempóban haladni és egyszerűbb terepen fel tudok tekerni a legtöbb helyre, de csak lassan. Egy hónap után a szememben lévő probléma mérete a felére csökkent, s tényleg jobban is látok, de még van hova javulni. Elkezdtem fogyni is, ami sajnos mindig sokkal lassabban megy, mint a hízás.

A fenti grafikonon a sárga fáradtságot, a lila az edzettséget, harmadik pedig a formát jelöli. Tehát három hónap alatt sikerült annyira kipihennem magam, hogy nulláról kell az állóképességemet felépítenem. Tehát csak annyi a teendőm, hogy a gyógytorna mellett elkezdek kicsit komolyabban tekerni is. 

A mostani műtétem abban különbözik a korábbiaktól, hogy anno néhány óra pihenés után egyedül lábra kellett állnom és elsétálnom a mosdóig. Ugyanis, ha ezt meg tudom tenni, akkor tudok mozogni és tenni magamért, tehát mehetek is haza. Most kaptam egy lábmerevítő és két mankót. Bár elvben a mankókra csak egy-két napig lesz szükségem és akkor már mozoghatok, járhatok-kelhetek is, nehéz elhinni ezt közvetlenül a műtét napján.

Az első napokban bámulatos a javulás. Egyrészt megtanultam mankóval közlekedni, másrészt mindig a kezdeti fejlődés a leglátványosabb. Egy-két napig nem érintettem a talajt a műtött lábammal, ezért ehhez képest óriási fejlődés, ha egy kicsit rá tudom helyezni a súlyomat.

Az ígérték, hogy egy hónapon át nem hajlíthatom be a lábamat. Két hét múlva kell visszamennem kontrollra és gyógytornára, addig csak annyit tehetek, hogy szorgalmasan elvégzem a házi feladatomat és beadom napi szurit. Avagy szurikáta, ahogy mi mondjuk. Elsőre szokatlan, hogy fájdalmat kell okoznom magamnak, de tényleg alig különbözik ez egy szúnyogcsípéstől. Én egy átlagos nyári este begyűjtök 5 perc alatt annyi csípést, ahányszor meg kell szúrnom magamat a következő hetekben. Tehát csak levegőt kell venni, kézbe venni a fémfullánkot - közben énekelni Stingtől az Every breath you take-et - és bökni, majd bepumpálni az anyagot. Ennyi.

A napi szurikáta adag

A házi feladat gyógytornát jelent, amit otthon, naponta 3-5 alkalommal illik végigcsinálni. Nem túl izgalmas, de nem is különösebben nehéz. Képtelen vagyok eldönteni, hogy lábmerevítő segít sokat a gyakorlatokban, vagy tényleg egészen jó állapotban maradtak az izmaim. Ezt csak akkor fogom megtudni, ha lekerül a lábamról a keret. A legrosszabb, hogy nem mérhető igazán a gyógytorna hatékonysága vagy legalább a keménysége. Bringán látom a pulzusomat, utólag kielemzem a szegmenseket. Egy-két hét után illik javulni abban, amire éppen edzek. De itt csak annyit látok, hogy kicsit gyorsabban bicegek, mert csökkent a fájdalom. Azt nem árt tudni, hogy műtét után több helyen és erősebben fáj, mint előtte!

Merev térddel nem könnyű bejutni a kádba és a sebet sem érheti víz, ezért nem ez a nagy pancsolások időszaka. De mivel a műtött lábam talpát úgysem érem el, ezért a mosakodást szétválasztottam egyedül megoldható és segítséget igénylő részekre. Mindkét esetben biztonságos távolságot tartottam a vízzel a műtött térdemtől. Tehát nem egy-két nap után került le a térd-rögzítő a lábamról erre a rövid időre, de nem azon a pár napon múlt, hogy milyen látvány fogad: 10 év kemény munkájának a hiánya fogadott.

Nem tudom, hogy aki nem sportol, annak is felére csökken a combizma, de a két combom között látványos a különbség. Persze, amikor próbálom átfogni az egyiket, aztán a másikat, akkor alig mérek különbséget, De a különbség mégis meglepően látványos.

A következő meglepetés, hogy amikor levettem a rögzítőt, teljesen természetesnek tűnt, hogy a lábam nem hajlik. Persze igyekeztem is nyújtva tartani, hiszen még nem hajlíthatom, de nem tudom eldönteni, hogy dicseret illet-e a nyújtva tartott lábam miatt, vagy nem is tudnám behajlítani.

Két hét nyújtott lábas gyógytorna után már egészen hatékonyan tudok járni. Elviselem a súlyomat a műtött lábamon is. De a hajlítás hiánya miatt a lépcsők, a járművekre való felszállás miatt még célszerű mankóval menni, na meg egy segítővel, aki telefonját nyomkodó tinit kirángatja a valóságba, s egyben az ülőhelyéről is. Mindezt persze csak határozott kedvességgel. Vezetni nyújtott lábbal nem tudok, a taxi felesleges luxusnak tűnik, hiszen tudok járni és amúgy is mindenhol alacsonypadlós villamosok és buszok járnak. Nem kell erősíteni a betegségtudatot! Nem lesz itt semmi gond! Persze amikor az el nem ért modern villamos után egy Tátra áll be, akkor csak úgy egymás közt elkezdjük Mucsi/Kapa/Tóth János stílusban kommentálni a történéseket: “Mit csöngetsz itt?! Aludjál már el vagy indulj! Nem lesz hová beállni a következő villamosnak! Oh, hogy rohadnál meg...” A negyedik Tátránál már egyre őszintébbek ezek mondatok, így egyre kreatívabban tudjuk szidni a valóságot, de kénytelenek vagyunk felszállni.

Varratszedésnél ért az újabb meglepetés. Igaz, hogy hordanom kell még két hétig ezt a rögzítőt, de mostantól tudom már hajlítani benne a lábamat. Mármint nem fog gátolni ebben a mozdulatban.

Közvetlenül a varratszedés után ki is próbálhattam az első igazi gyógytornán, hogy mennyit hajlik a lábam, ha nincs rajta semmi, ami gátolná ebben. Ha kerekítem az látottakat, akkor az eredmény: Semennyit!

Ami nem is meglepő, hiszen 2 hétig szinte teljesen nyújtva volt. A régebbi műtéteimnél nem volt rögzítve a térdem, ezért nem a 0 tartományból kellett eljutni a 135°-ig. Bár azt is el kell mondani, hogy akkor a kinyújtásért is keményen meg kellett dolgoznom. Most ezzel a részével szinte semmi gondom. Persze az izom, amelyik a nyújtás utolsó szakaszáért felel, az valahová eltávozott és az idegpályák is hamar felejtenek. Gyorsan vettem még gyógytornán egy gyógy-gumilaszalagot. A motivációs új markolatok így eggyel hátrébb kerültek.

Gyógygumiszalag és ami mögötte van: a bringázás

Ezt a nyújtás-hajlítás problémát úgy kell elképzelni, mintha lennének olyan szalagok a térdben, amelyek visszahúznak mindkét irányban. Nem úgy van, hogy lazán lehet mozgatni egy ideig, aztán koppan. Hanem nagyon rövid szakaszon belassul és megáll. De a montis villák olajos csillapítása talán még jobb hasonlat. A elérhető tartomány végén pedig fáj. Nem kicsit. Több ponton, többféleképpen. Valamelyik gyógytornász mosolyogva még nagyobb fájdalmat okoz, mert tudja, hogy azzal nem kell törődni, valamelyik pedig újabb és újabb gyakorlatokat vet be. Azt hiszem most volt olyan fájdalmam, hogy nem kellett az ezt kifejező tekintetemért a gyógytornásznak külön megdolgoznia. Személyes sikerélmény volt, amikor olyan gyakorlatot is kellett végeznem, amit a második műtétem után találtam ki magamnak. Legalább 10 év után tudom, hogy akkor nem ártottam vele. Bár lehet, hogy anno megkérdeztem róla az akkori gyógytornászomat. De a lényeg, hogy fél óra után sikerült eljutnom a 45°-os hajlításig. Egy nappal később pedig a gyakorlat végén már majdnem megvan a 90° is. Ez nem azt jelenti, hogy másnap vagy akár a pár órával későbbi otthoni gyógytornánál onnét folytatom, ahol abbahagytam, de mindig egy kicsivel tovább lehet eljutni.

90° körüli sikerélmény transformers stílusban

2 hét múlva eldobhatom a térdmerevítőt és a kompressziós harisnyát. Újabb két héttel később pedig ismét kontrollra megyek, ami remélem arról fog szólni, hogy hivatalosan is meggyógyultam. Éjszakára már levehetem a lábamról a szerkezetett, ami azt jeleni, hogy végre van esélyem kialudni magam. Hasznos ez a rögzítő, de csak hanyatt felve lehet benne aludni. Minden más pózban nyom. Viszont hanyatt fekve nem tudok (el)aludni. Kifejezetten javasolták a szobabiciklizést, ezért egyik első dolgom volt elővenni az ágy alól a poros görgőt és beállítani - a már oda készített - bringát. Aztán hamar rájöttem, hogy papucsban gyógytornázni sem tudok a bringán, mert lecsúszik róla a lábam. 

Az igazán profik a szezon végén sérülnek meg. Ha az idei sok kisebb sérülésemet nem számítom, akkor majdnem igazán profi voltam Annyi hibát követtem el az időzítésnél, hogy belecsúsztam az influenza szezonba, ezért meg kellett várnom, hogy ettől a nyavajától megszabaduljak. Így aztán a  tervezettnél két héttel később telefonáltam időpontért, ami viszont az jelentette, hogy a szokásos menetrend szerint december második felére kaptam volna időpontot. Engem nem zavart volna, ha fenyő illat van a műtőben, de el kellett fogadnom az ünnepek miatt már csak új évben kerülök a műtőasztalra.

Az előzményekhez hozzátartozik a labor a vizsgálat és az aneszteziológussal való beszélgetés, valamint egy pre-torna. A labor - mint mindig - rövid és kellemetlen. Hiába iszok ott meg 1 liter folyadékot, alig akar jönni a minta… de amiint autóba ülök, már más a helyzet. A vérvétel- pedig kifejezetten kellemes emlékké válik az orrból és torokból történő mintavételezés után. A fekete-fehér selfie gyűjteményem a tüdő-röntgennel bővült és készült egy EKG is.

Az aneszteziológussal való beszélgetést már sokkal jobban vártam. Itt senki nem fog megszúrni, senki nem fog bennem turkálni. Elmondhatom, hogy semmire nem vagyok érzékeny, erre ő megdicséri a szívemet. Csodás! Teljes az egyetértés, hogy altatás legyen, s ne epidurális érzéstelenítés. Legutóbb -  kb. 10 éve - megtudtam, hogy az altatásnak nem sok köze van az alváshoz. Talán közelebb van a kómához ez az állapot, de egy tudattalan halál sokkal szimpatikusabb számomra, mint megélni, hogy deréktól lefelé lebénulok. Nem mintha hallottam volna bármelyik megoldásnál maradandó hibáról, de nagyon egyszerűen összefoglalva ezt a két kockázatot kell mérlegelni. (Persze csak akkor gondolkozhatok ezeken, ha az orvos szerint egyik sem zárható ki nálam.)
Eddig úgy gondoltam, hogy az aneszteziológus az altatásért felel. Ennél a beszélgetésnél realizálódott bennem, hogy sokkal inkább az altatás alatti életben tartás a feladata. Mivel a műtét január 2-ra lett kiírva, ezért meg kellett kérdeznem, hogy szilveszer éjszaka inkább pihenjek vagy az sem baj, ha félálomban érkezek a kórházba. Az a választ kaptam, hogy nyugodtan szórakozhatok, fent lehetek hajnalig. Alkoholt amúgy sem szoktam inni, vezetni is fogok, így attól nem kellett tartani, hogy másnaposan érkezek. De minek is innék, ha az altatás is lehet legalább olyan jó! Bizony, az első műtétem után mindannyian úgy ébredtünk abban a 3-4 fős kórteremeben, hogy: “De jó volt ez a cucc!”. Viszont azt is megemlítettem, hogy a második műtétemnél az utolsó éber pillanataimban rosszul éreztem magam, émelyegtem. Megtudtam, hogy ez nem ritka jelenség, de lehet tenni ellene, figyelni fog erre.

Volt, aki már szilveszter éjszaka demonstrálta az én másfél nappal későbbi állapotomat.Szerintem egy átlagos napon is legalább annyian ütik ki magukat alkohollal, mint ahány embert betolnak a műtőbe, ezért még kevésbé aggódtam, hogy másnap pár óra ki fog esni. Január elsején, hajnalban 3-4 körül feküdtem le és délben ébredtem, ebből egyértelmű volt, hogy kissé álmos leszek a műtét reggelén. Alig érkeztem később, mint a szobatársam. Ilyenkor mindenki szívesen beszélget, hiszen van közös téma és legalább arra sem kell figyelni, hogy mennyire borzasztóan éhesek vagyunk. El is repült másfél óra, jött a nagy, kerekes ágy a szobatársamért. Nem sokkal később megkaptam a branült és a két kis bogyót. Határozottan nem kellemes élmény, ahogy hosszan betolják a kézfejbe a tűt. Más helyzetben, ha valaki ilyen fájdalmat okozna nekem, biztosan kapná azonnal az ezzel arányos választ. De ilyenkor rezzenéstelen arccal és rezzenéstelen karral tűröm a fájdalmat. Ez az utolsó pillanat, amikor még ihatok pár kortyot. Nagyon jól esett volna néhány falat és egy forró kávé, de 3 óra evés nélküli ébrenlét után megérti a szervezet, hogy hiába jelez, nem fog enni kapni. Szinte elmúlik az éhségérzet. Szerencsére a kevés alvás és talán a Xanax együttes hatására sikerült elaludnom.

Az ágy vége kísértetiesen hasonlít a Jégkorszak Sidjének fejére (van az az állapot)

Kinyitom a szemeimet az ágyamban fekve. Megemelem a takarót: rögzítőben van a lábam. Bal kezembe csöpög valamilyen infúzió. Nem emlékszem arra, amikor a műtét után felébresztettek és arra sem, hogyan tettek vissza az ágyamra. Nyújtózkodok az órámért: 12:15. Nagy a csend, már egy ideje visszahoztak, tehát nagy baj nem lehet. (A másik ágy irányából folyamatosan jött az ütemesen zaj, de ezek forrását szolgáltató műszereket azonnal behozták, ahogy megürült az az ágy. Tehát a műtét jellege miatt szükség volt ezekre a zajkeltőkre a beavatkozás utáni órákban.)  Ezek után kézbe vettem a telefonomat és írtam egy üzenetet. Viszont most látom, hogy az üzenetet 12:06-kor írtam, Tehát valójában 12:05-öt mutathatott az órám. (Vagy először 10 perc alatt írtam, s utána néztem meg az időt. Az üzenetet többször javítottam, mire sikerült hibák nélkül megírnom. Íme:

“Már zúl vahyoky dr kómázok sz ágyamban.”

Bár ez egy hibátlan és félreérthetetlen üzenet, még írtam és másik sort is:

“Alvás van.”

A következő néhány óra ilyenkor azzal telik, hogy néha felébred az ember, aztán visszaalszik. Ha éppen egyszerre vagyunk ébren a teremben, akkor beszélgetünk. El is meséltem, hogy milyen nehezen írtam meg egy rövid üzenetet… és már arra sem emlékszem, hogy mit írtam és kinek is. Ezen jót derült és ő is SMS írásába kezdett. Majd pár perc után közölte, hogy többszöri nekifutást követően végül biztosra ment és csak ennyit írt:

“OK”

Ő a műtét alatt álmodott is, álmában dolgozott, és ébredésekor az bosszantotta, hogy nem tudta, befejezte-e a munkát.

Megérkezett a párom. Megtudtam, hogy tényleg neki írtam.

- Hozzak valamit, szükséged van valamire?
- Egy gitárt! Ha már úgyis szól a másik ágynál a metronóm, akkor kihasználnám.

Nem kaptam gitárt. De legalább végre ihattam egy kevés gyümölcslevet. Nem sokkal később a szobatársam kapott ebédet is, de nem volt ereje megenni az egészet. Mire nekem is hozták, nem okozott gondot az evés… Egy-két percig nem. Aztán csak azért toltam be pár falatot, hogy minél előbb visszafekhessek. Nem sokkal később megtudtam, hogy mehetek haza, Jeleztem, hogy lehet jönni értem, majd értetlenül néztem, hogy miért kellene már öltözni kezdnem. Úgy telt el ébren 1 óra, hogy max. 5.10 percnek ézrékeltem.

Mankóra fel!

Az MRI nagy előnye, hogy - a mai tudásunk szerint - nincs semmilyen káros következménye, bármennyi ilyen vizsgálatot el lehet végezni. Az ilyen egyszerűbb dolgoknál, mint a térd vizsgálata, semmi mást nem kell tenni, mint megszabadulni a fém tárgyainktól, mint a nadrág övétől és a zsebeinkben lévő aprópénztől. Nem kell aggódni, a vizsgálat végén a nagyobb címletektől is megszabadítanak. A nadrágon lévő gombok és apró szegecsek nem számítanak, tehát valójában csak a cipőt kell levenni és az övet.

Két dolgot szoktak megemlíteni az MRI-nél. Az egyik a zaj. Ami szintén két további részre bontható. Az első a fáradhatatlan rock dobos, aki folyamatosan és hiba nélkül üti a dob-cin párosokat. Valójában ez nem más, mint egy óriási légpumpa, azaz a berendezés légkondicionálója. Ez talán inkább annak zavaró, aki ott dolgozik, mert bár nem túl hangos, de folyamatosan hallható.

A másik zaj a berendezés működéséből fakad. Ez inkább különböző harkályok tevékenységére emlékeztetett. Hosszabb-rövidebb, eltérő sebességű kopogó sorozatok követték egymást. Ennek elviselésére kaptam egy fülvédőt, ami annyira jól működött, hogy el is tudtam volna aludni. Persze hallható és zavaró, de mivel úgysem tehetek mást, mint hogy mozdulatlanul fekszem, ezért az alvás vonzó programnak tűnt.

Az alvás ellen az szólt, hogy úgy nem garantálhatom a mozdulatlanságomat, márpedig ebben kb. 20 percben mozdulatlannak kellett lennem. Ezt próbálták azzal is segíteni, hogy a szorosan vizsgált lábam mellé kaptam súlyos párnákat és azt a tanácsot, hogy lazítsam el magam. A korábbi műtéteknek és a balesetek utáni tetanusz injekcióknak köszönhetek egy tudatosabb test kontrollt. De szerencsére elszoktam ettől, így most 10 perc után realizáltam, hogy nem lazítottam el magam teljesen. 10 perc után fáradni kezd a megfeszített izom és tiltakozásul mozdulni szeretne. Nehéz ellazulva koncentrálni, egyszerűbb lett volna eleve teljesen ellazítani az izmaimat.

Kis kitérő után térjünk vissza a másik MRI-vel kapcsolatos dologra! Ez pedig a klausztrofóbia. Mi a félelmetes van abban, hogy fekszem egy csőben? Semmi. Ez egy precíz és robosztus orvosi műszer, nem fog összeroppanni. Ha bármi gondom lenne, akkor megmozdulok és azt észreveszik. Mégis, amikor elkezdett az alattam lévő ágy befelé csúszni a hengerbe, zavaróan szűkké változott az a tér. Mivel a térdemről kellett felvételeket készíteni, ezért a felsőtestem alig volt a csőben. Örültem, hogy nem kerültem beljebb, pedig sosem volt bajom a bezártsággal vagy a szűk terekkel.

A 15-20 perces vizsgálat teljesen eseménytelen. A zaj elviselhető és a ha valóban el tudjuk lazítani az izmainkat, akkor egy kellemes élmény is lehet az MR vizsgálat. Órát nem találtam, ezért az idő múlását nem tudtam érzékelni. Hamar rá lehet döbbenni, hogy nem múlik gyorsabban az idő attól, hogy sürgetni próbáljuk. Mivel itt nincs idő. Nem változik semmi, csak a zajokból észlelhetjük, hogy valami mégis változik, de mérhetetlen ez a változás. Önként vállalt paralízis. Ha nincs idő és nincsen test, akkor szárnyalhat a szellem! Ritkán történik meg, hogy senki sem beszélget hozzánk vagy körülöttünk, senki sem hív fel vagy ír ránk! Tehát kaptam 15 percet, amit magamra, a gondjaimra, gondolataimra fordíthatok és még nem vagyok halálosan fáradt sem, mint esténként.

A kellemes relax után megkaptam a CD-n a felvételeket és a hozzá való alkalmazást, másnap pedig a szöveges értékelést. Utóbbiban gyakorlatilag az állt, hogy láthatóan használom a térdemet, de új sérülésnek nyoma sincs! Halleluja! Ez a hír két napig teljesen egészségessé tett! Aztán elvittem a lemezt a dokihoz, aki pillanatokon belül megtalálta a mérési hibának tűnő fekete részt a képeken, ami igazolta a korábbi diagnózisát. Sokkal jobb volt két napig betegség-tudat nélkül élni! De elkezdtem készülni a műtétre. Azaz kihasználtam az enyhe őszi időt és nagyon kímélő módban felmentem még a közeli hegyekbe tekerni és próbáltam az egyéb dolgaimat is úgy intézni, hogy még járóképesen tudjak intézkedni. Annyira megtanultam óvatosan mozogni, hogy két héten át szinte teljesen egészségesnek éreztem a térdemet. Már arra gondoltam, hogy talán mégsem kell ezt a beavatkozást annyira sürgetni. Egy hónapnyi tétlenség, alibi bringázás után kedvem lett volna futni, táncolni és úgy igazából nekifeszülni hegynek. De nem csak a mozgás hiányzott, hanem vártam egy visszajelzést a testemtől. Szerettem volna érezni azt, hogy minden rendben van… vagy azt, hogy nem lehet halogatni a műtétet. Végül is nem kellett tesztelnem magam, mert egy egyszerű bringás közlekedés megadta a választ: Hiába hiszek abban, hogy majd magától meggyógyul egy porcsérülés, ez csak a látszat. Bármelyik pillanatban kimozdulhat a leszakadt darab és akkor fájdalmassá válik a mozgás.

Aztán telefonáltam és egyeztettük az időpontokat. Ez első körben egy labor vizsgálatot és egy találkozót jelent a gyógytornásszal és az aneszteziológussal. Ezek után következik majd a műtét.

képek:
MR készülék: http://sikerado.hu
MR kép: saját gyűjtés

Rozsdás kockák ismerik az első kifejezést. Számukra csak az a kérdés, miért kerül ez a programozásból már kikopott utasítás egy bringás blogra. Mert én is egy ilyen rozsdás kocka vagyok, a GOTO 10 pedig már beszivárgott a köznyelvbe.

Bő tíz éve, amikor végre tudtam a tudatos edzésnek köszönhetően még annyit fejlődni, hogy karnyújtásnyira kerültek a céljaim, akkor egymást követően volt két térdműtétem, és hogy igazán mókás legyen a dolog, megrágott még egy kutya is. Ezek előtt amikor bringára szálltam, félistennek képzelhettem magam, de emlékszem arra, amikor a műtét után kimentem futni és egy 70 év feletti tata elcsoszogott mellettem. Nem tudtam az ő tempójában bicegni, tehát lecsoszogott az öreg! Na, ez a GOTO 10. Amikor bárhol is tart az ember az életében, majd egyik pillanatról a másikra visszakerül valamilyen szempontból az elejére. A járni tanulás pedig igazán az egyik első dolog, amit az ember megtanul. Anno úgy alakult, hogy egymás után háromszor kellett gyógytornára járnom, tehát háromszor tanultam meg újra járni. Akkor úgy voltam ezzel a térd műtéttel, mint a Harcosok klubjában a főszereplő a kanapéval: “...hajlamos azt gondolni, hogy egy életre van egy kanapéja és történjék bármi, a kanapé-gondot letudta.”

A kanapé sem tart örökké. Hiába volt a 2017-es év a magam szintjén nagyon sikeres és hiába volt a komolyabb sérüléseim ellenére egy-két igazán jól sikerült versenyem 2018-ban, nem tudok tovább építkezni. Pedig nyáron úgy éreztem, hogy végre sikerült ismét olyan szintre feljönnöm, hogy egy-két érdekesebb, határon túli versenyre is ellátogassak. Persze nem esélyesként, de kell egy szint, amikor már élvezni tudja az ember a keményebb mászásokat.

Október elején léptem egy rosszat. Megsérültem. Hogy ennek az-e az oka, hogy előtte táncoltam pár órát, ráadásul egy olyan cipőben, amit már egy éve nyugdíjaztam, de mégis felvettem, mert az volt kéznél, nem tudom. Számít? Most nem. Szeretek utána járni a dolgoknak, de ezzel az információval most nem tudok mit kezdeni.

Pár nap bicegés után elmentem az SZTK-ba (Így hívják még?) Készítettek két röntgen felvételt a térdemről, de mivel addigra egészen jól tudtam lépni, úgy éreztem, nem vesznek komolyan. Az a doki is tudta, hogy ezek a felvételek túl sokat nem fognak elárulni, de elvártam volna, hogy azonnal küldjön UH vagy MR vizsgálatra. Elmondtam, hogy volt már 2 műtétem úgy tíz éve, tehát gondolhatta volna, hogy nem vagyok hipochonder. Persze lehet, hogy csak akkor küldhet el további vizsgálatra, ha visszamegyek egy hét múlva, de nem sértődtem volna meg, ha mondjuk megvizsgál...

Tehát papíron meggyógyítottak a fájdalomcsillapítók, valójában pedig bejelentkeztem egy térd-tudorhoz. Avagy Nanni Moretti féle megfogalmazásban: a térdsebészet fejedelméhez. A különbség az, hogy ez a fejedelem már bizonyított nekem is a két térdemen. (Nanni Moretti: Kedves naplóm c. filmjére gondoltam, amit mindenkinek ajánlok, aki nem a szuperhős filmeket tartja a filmművészet csúcsának.)

Fejedelmi árakon azonnal készült néhány újabb kép a térdemről, majd egy rövid vizsgálat után egy diagnózis. Kb. 2 percnyi vizsgálat után született 12 sor az ambuláns lapomra. Tehát volt már egy erős gyanú, amit még igazolni - vagy cáfolni - kellett néhány MR felvétellel.

A hosszú hétvégék, azaz a rövid munkahetek miatt nem mentek ezek a vizsgálatok egyik napról a másikra. Így volt időm pihentetni a térdemet, de bringára is szálltam. Egy héttel a sérülés után felsiettem a Kevély-nyeregbe. Gyűjtöttem a PR-okat... aztán lefelé valami elmozdult, szenvedtem hazáig. Ezt néhány nap alig-járni-tudás követte, majd visszafogottan ment a tekerés és a járás is. Kollégáim azt hitték, hogy meggyógyultam, mert ismét bringával mentem egy-két nap, de felvilágosítottam őket, hogy látszat csal, nem tudok elmenni gyalog a villamosig.  Átéltem én ezt már korábban: Pihentettem a térdemet, majd elkezdtem terhelni. Végül a pihentetés egy-két hetes lett, a terhelés pedig lecsökkent 100 méterre. Tehát tudtam, hogy pihentetéstől nem fognak visszanőni a porcdarabok, de nem is pihenhetek hónapokig.

UH vizsgálaton voltam régebben - a régi térdműtéteim idejében - , viszont csak idén voltam annyit röntgenen, hogy ha egy rövidebb időre megállok, beégetem a csontjaim képét a környezetembe. Viszont az MR eddig kimaradt az életemből. Ideje ezt is kipróbálni!

Nem találtam meg egy régebbi, máshol megjelent írásomat, ezért most emlékezetből próbálom felidézni a legalább 7-8 évvel ezelőtt történt tekerésemet. Lehet, hogy néhány részlet nem felel meg a valóságnak, de ennyi év után ez természetes.  Arra emlékszem, hogy Kétbükkfa-nyeregből gurultam le az erdészeti aszfalton Pilismarótra. Akkoriban kezdtem felépülni az egymást követő két térdműtétemből, tehát már tekertem hosszabbakat, de még nem volt acélos a tempóm.

Tankolás - azaz vízvétel és minimális evés -  után Visegrád felé vettem az irányt, mert így volt időm eldönteni, hogy bevállalom visszafelé is a hegyet vagy gyáván (bölcsen) a Dunával együtt csordogálok be Budapestre. Dömösről kifelé hallottam meg, hogy utolért valaki és beállt mögém. Nem gondoltam, hogy montival kellene fognom a szelet egy outis előtt, meg amúgy is fáradt voltam, inkább pihentem volna egy kicsit mögötte, aztán ha úgy alakul, váltva mehetünk végig. Emlékszem, hogy még le is nyúltam a cipőmet igazgatni, hogy mutassam: Én most éppen nem sietek annyira nagyon, állj be elém!

Persze az a részlet is hozzátartozik a történethet, hogy csak besunnyogott mögém. Semmi köszönés vagy lendületből elmenés. Érezhető volt, hogy azért marad mögöttem, hogy kipihenje magát, majd ellépjen. Ez nem korrekt, ezért is próbáltam előre engedni. Végül sikerült elérni azt a kritikusan lassú tempót, amikor már nincs is értelme hátul maradni, de az is nyilvánvaló, hogy miért lassítottam le ennyire.

Emberünk megindult! De csak annyira, hogy be tudjak mögé állni. Vagyis azt hitte, hogy egy lazább utazós tempóval le fog szakítani. Gyenge voltam, de a rutinom nem kopott meg!  Gyorsított, de ezzel sem ért el semmit, ezért kicsivel később még nagyobb tempóra kapcsolt. Gondolatban már dörzsöltem a tenyeremet. Nyilvánvaló volt, hogy kilépett a komfort zónájából, tehát már nem nagyon tudja fokozni a tempót, nekem pedig szélárnyékban kevésbé volt megterhelő a nagyobb sebesség. Tudtam, hogy ha most, az igazi, végső támadásnál mögötte tudok maradni, akkor már nyert ügyem van. Oda kellett tennem magam, de sikerült közvetlenül a kereke mögött maradnom. Volt még néhány ritmusváltása, de szerintem már ő sem hitte el igazán, hogy meg tud lógni. Nem volt gyenge, mert sokáig 36-40 közötti tempó diktált, de Lepence előtt már kieresztett. Persze nem ez volt az utazósebessége, gurult volna mögöttem 26-tal a végtelenségig, de az már nem tetszett neki, ha én beállok hátulra.

Az itt következő részről már homályosak az emlékeim. De mintha kimentem volna mellé, ő pedig kanyarodni kezdett Pilisszentlászló felé. Talán már el is kezdtünk beszélgetni. A lényeg, hogy amint kanyarodni kezdett, már fordultam is utána. Erre ő közölte, hogy összekeverte a dolgokat, Visegrádnál akart felmenni, nem itt.

- Nekem jó az is, legalább megyek majd terepen is egy kicsit (Nagyvillámtól).

Így már lazábban gurultunk el Visegrádig. Megtudtam, hogy ő A Bajnok! Mivel idősebb volt nálam, ezért meg kellett kérdeznem, hogy melyik kategóriában. Nem értette a kérdést.

- Hát én nyertem a bajnokságot!

Azt sem tudtam meg, hogy mikor, melyik szakágban. A klubját említette, de elfelejtettem. Pedig az elnyúzott meze alapján még azt is el tudtam képzelni, hogy mondjuk 10 éve tényleg megnyerhetett egy versenyt. Mire Visegrádra értünk, azt is megtudtam, hogy még osztálytalálkozókra is az érmeivel megy, ott az elmúlt évei történéseiről nem fecseg feleslegesen, csak felmutatja a csillogó korongjait. De azt is elmondta, hogy Nagyvillámnál fényképezni szeretne. Hoppá! Akkor oda tényleg feltekerünk együtt! Azok alapján amiket és ahogyan mesélt magáról, már kezdtem sajnálni. Szinte biztosan nyert régebben versenyeket. Vagy legalább egyet, még ha nem is bajnokságot. Az is nyilvánvaló volt, hogy egyedül ebben ért el sikereket. De mégis akkora arca volt, hogy… meg kellett adni neki az esélyt, hogy igazolja ennek a létjogosultságát.

A lepencei emelkedőről való elfordulása nem volt véletlen. A síkon indított támadásai és az általa diktált folyamatosan magas tempóban kissé megfőzte magát. Biztos voltam benne, hogy van annyi rutinja, hogy az emelkedőn nem fog megkockáztatni egy támadást, hiszen ha nem sikerül az akciója, akkor biztosan visszakínálom. Itt nincs szélárnyék, ami miatt érdemes lenne hátul maradnom. Előre is álltam és az volt a tervem, hogy megyek egy kényelmetlen tempót, ahonnan még tudok reagálni egy esetleges támadásra is, de addig akartam fokozni az iramot, hogy leszakadjon. Ha ez nem jön össze, akkor egy ritmusváltással fogok próbálkozni. Még az sem ciki, ha én vérzek el, elvégre A Nagy Bajnok az ellenfelem.

Minden a terveim szerint alakult. Végig elől voltam. Hallottam, akkora szelet levegőket fal, hogy vákumban gurul utánam. A kritikus pillanat előtt viszont rutinosan szólt, hogy ő itt (a panoráma út parkolójánál) szintén készíteni akar néhány fényképet. Ezzel a húzással elodázta az igazság pillanatát, de egyben aláírta a beismerő vallomását is. Bizony meg volt fogva, csak egy apró mozdulat hiányzott, hogy lepadlózzon. De OK, akkor most megcsodáljuk a tájat.

Szerencsére túl sok pihenésre nem ad okot ez az 50 méteres parkoló, így hamarosan folytattuk az utunkat. Figyeltem, hogy ismét elől legyek. Határozottan bekezdtem, A Bajnok pedig megúszott! Pihenősebbre vettem, engedtem felérni - közben kipihentem magam -, s mikor már közvetlenül mögöttem volt, ismét felgyorsítottam annyira, hogy megnőjön közöttünk a távolság. Talán a harmadik ilyen gumiköteles játszma után megindultam, amire semmit sem reagált A Bajnok. Fent, a parkolóval szembeni kereszteződésnél bevártam, de ő ment tovább. Még utána is szóltam:

- Mutatok egy nagyon jó helyet fényképezéshez!

“Bíborvörös fény ereszkedik reám,
a torkom elszorul, és hófehér a szám.”

Így énekel Bornai Tibor a régi KFT slágerben és ha nem ismernénk a teljes dalszöveget, akkor még a flow élmény leírásának is tekinthetnénk. De nem erről szól, s ezt az állapotot sem mindig sikerül elérni és nekem ezen még az sem segít, hogy már olvastam Csíkszentmihályi Mihály művét. De sok apróság tud közelebb vinni a flow-ba kerüléshez. A rajtcsomagtól kezdve, minden versennyel kapcsolatos dolognak szerepe van abban, hogy élmény lesz-e az adott verseny.

Sőt, valójában még a verseny előtt elkezdődik ez, hiszen ha az ember célja és a felkészültsége nem egyezik, akkor eleve hitetlenül áll oda a rajtszalaghoz. A versenyt megelőző két hétben alig bringáztam, mert kitűztem magamnak egy határidőt, amire el akartam készülni egy saját fejlesztésű játékkal, pontosabban egy bizonyos állapotig akartam eljutni, (Itt a reklám helye: https://play.google.com/store/apps/details?id=com.merrycubes.ThreeD5inaRow  ) így csak ritkán engedtem meg magamnak, hogy kimenjek tekerni. Viszont ezen ritka alkalmakkor volt lehetőségem egy 29-es bringa pedálját terhelni. Tehát úgy is mondhatjuk, hogy nem edzettem túl magam, rápihentem a versenyre. Pár nappal a verseny előtt elhangzott a “Elviheted a Mátrára is” ajánlat, amire nem tudtam nemet mondani. Persze a bringával Murphy is jött, s estére szinte teljesen leeresztett a tubeless, így nem csak kulacstartót kellett felcsavaroznom, hanem egy hosszabb bütykölésnek is neki kellett állnom.

Nehezen volt hihető, hogy a parkolóhelyek száma miatt költözött át versenyközpont a Síparkba, de sikerült a legjobb helyszínt megtalálni egy maraton rajt-cél területéhez. Hangulatában is már-már alpesi, s van némi infrastruktúra is a helyszínen. A rajtcsomagot textil zacsiban kaptuk, a gélen és energiaszeleten kívül pedig - ahogy tavaly is - egy technikai póló volt található benne. Az idei Duna Maratonhoz képes ez kánaán.

Parkolás tekintetében biztosra mentem, inkább áttekertem Mátraszentimréről. Úgy gondoltam, hogy ezzel kevesebb idő megy el, mint a parolóhely keresésével, s a bemelegítést is letudtam. Hosszútávnál szerencsére nem kell fél órával a rajt előtt beállni, mert utolsóként érkezve is csak pár másodperc hátrányt jelent a rossz rajtpozíció.

Tapintható... a nyugalom. Igazi hosszútávos rajt-hangulat 

  A két felvonásból álló rajtolás kissé dadogóssá tette verseny elejét, de aztán pillanatokon belül azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Vagyis tudtam, benne a versenyben. Pedig tényleg figyelni akartam, hogy hosszútáv számára új szakasz merre megy, mégis alig emlékszem erre a részre. Csak az maradt meg bennem, hogy hiába mentek el mellettem páran a lejtőkön, nem léptek meg. Akit ismerek régebbről az vagy mögöttem volt, vagy 150 méteren, azaz látótávolságon belül. Meglepően együtt volt a mezőny körülöttem lévő része az első 25 km-en. A Kékestetőre vezető sípályára fordulva megláttam Hajtány Mikit és az egyik régi cimborámat, akivel pl. az első 24 órás versenyen (2001) egy csapatban indultunk. Mikivel kedélyesen elbeszélgettünk a sípálya aljában, de az áttételeimre vonatkozó kérdésére nem tudom válaszolni, ugyanis fogalmam sem volt, hogy milyen tartomány van fent a hátsó keréken. Csak bíztam benne, hogy ami ott van, az elég lesz minden mászáshoz. Az előbb említett comborám pedig ő maga oldotta meg a versenyfotózást: Elővette a zsebéből a telefonját és megörökítette a hangulatot. Én mindebből csak annyit vettem észre akkor, hogy egy kockázatos mozdulattal kiveszi a telefont azsebéből, majd a ránéz és füléhez emeli. Az ország tetején beértem és megkérdeztem, hogy ugye nem a 112-t hívta, hiszen nem volt ez annyira durva mászás… Azt hiszem, én voltam viccesebb kedvemben...

Még a Kékes előtt folyton csipogott az egyik srác órája. Megkérdeztem, hogy mi okból, talán jelvesztés miatt szól-e állandóan. De azt válaszolta, hogy folyton kimegy a megcélzott zónájából. Ő még mosollyal reagálta le, amikor próbáltam rábeszélni, hogy vigyázzon az egészségére.

A lejtőn viszont végre megmutathatta az előnyét a 29-es bringa! Végig ketten jöttünk le, senki nem ért utol és nem is volt olyan halálfélelmem, mint tavaly, tehát jól vizsgázott a bicikli. Utólag kiderült, hogy a kb. 30 perces szakaszon csak 30 másodperccel voltam gyorsabb a korábbi időmnél, de ezt sokkal nyugodtabban, magabiztosabban értem el. Még később pedig eszembe jutott, hogy megálltam az út szélén egyszer, tehát 1:30-cal lehettem gyorsabb, ami már túl van a mérési hiba kategórián.

Az elmúlt pár évben úgy éreztem, hogy Mátra Maratonon már több a terep a kelleténél. Minden pillanatban koncentrálni vagy erőlködni kellett. Most nem azt éreztem, hogy szivatnak, hanem iszonyatosan jól szórakozok. Az a kevés aszfalt pedig kell is, legalább arra, hogy a “29-es gyorsabban gurul” állítást le tudjam tesztelni. Én ott azt éreztem, hogy elfogytak az áttételeim, a 3x9-es rendszerrel (44-11) tovább tudtam gyorsulni korábban. A Strava részben igazolt, mert nem mentem PR-t, viszont a Strava érában 2016 volt a legerősebb évem, s az akkor futott időmet nem tudtam megdönteni. A 2017-es eredményemnél gyorsabb voltam.

A sok köves szakasz és a patakátkelések miatt ideális helyszín volt a Mátra (Maraton) egy újabb összehasonlításra. Szinte gondolkodás nélkül lehetett menni az árnyas részeken is, nem kellett attól tartanom, hogy megakadok egy láthatatlan kőben. A 60-dik km környékén valami elszállt az egyik zsebemből, de a kocsikulcs és a telefon megmaradt és több adag zselém is volt még, ezért nem aggódtam. Aztán 10 perccel később, amikor letoltam egy kis zselét és nyúltam le a vizes kulacsomért, akkor rájöttem, hogy mit vesztettem el. Innenről kicsit több időt töltöttem a frissítőpontokon és kevesebb gélt fogyasztottam.

 Érdekes, hogy általában folyamatosan, időre szoktam enni, így a táv felére már látni szoktam, hogy jól számoltam-e ki a mennyiséget. Most a Kékes után, tehát a táv felénél a zseléimnek csak a harmadát fogyasztottam el. Ennek ellenére a végére talán éppen  elfogyott volna a teljes tervezett mennyiség, ha nem veszítem el az egyik kulacsomat és tudom tartani magamat a tervemhez.

Végül fáradtan, de nem megviselve érkeztem a célba. Túlzás lenne azt állítani, hogy suhanó szárnyakon érkeztem meg, hiszen a legvégén meglettem volna a minden idők legaljasabb utolsó km-e nélkül, de biztosan látványos volt ez, amikor ketten vagy akár többen is meccseltek egy pozícióért. Hiányzott még egy-két állandó ellenfelem a pályáról, de így is élveztem a versenyt. Tartottam ettől a versenytől, mert amikor nem akadt technikai problémám, akkor sem esett jól a táv második fele. Nem mondom, hogy a legvége, mert korábban mindig azt éreztem, hogy az sosem akar eljönni. A cél helyett mindig csak egy újabb mászás és egy újabb ereszkedés jött. Most annyira jól éreztem magam, hogy mindenkinek ajánlom, hogy jövőre vágjon neki a hosszútávnak a Mátrában!

Fotók: saját illetve a Mátra Maraton által Google Drive-on megosztott

http://www.vuelta.hu/matra-maraton

https://www.facebook.com/pg/MatraMountainBikeMaraton/photos/ 

Minden versenyen jó kifogás a gyenge szereplésre, hogy csak 26”-os bringa van alattam. Ha valamelyik ismerősöm is kénytelen a kisebb kerékméretű paripájával indulni, akkor utána elpanaszolja, hogy mennyire lassú és irányíthatatlan volt a 29er-hez képest. Tehát mindenkitől azt hallom, hogy ideje lenne nekem is váltani. Viszont a jelenlegi versenymontim - a 11 éves KTM - egy majdnem full XTR-es karbongép, tehát kockázatos lenne csak úgy leemelni a polcról egy nagykerekűt, hogy azzal majd gyorsabb leszek. Persze az is állandóan elhangzik, hogy amatőr szinten nem is számítanak a grammok, még akkor sem ezresével vannak csomagolva.

Bő egy hete éreztem magamban erőt, amikor a hétköznapi (menőbben: edző-bringámmal) mentem be a Budai-hegységbe. Tudtam, hogy az előttem álló útvonalon kb. hol vannak a szegmensek, bár a megcélzott időket fejből nem tudtam. De a PR-ok ismerete amúgy sem segít a megdöntésükben, főleg hosszabb szakaszokon. Abban biztos voltam, hogy 10 kg-os KTM-mel futottam korábban a PR-t, de amikor most befejeztem a tekerést, hittem benne, hogy a kb. 13 kg-os, régi Crux most jobb időt ért el. A hosszabb szakaszon pontosan 20:00, a féltáv környékén végződő szegmensem pedig éppen 10:00 lett az eredményem, ami egyben két PR-t is jelentett. Ezeket a számokat könnyű megjegyezni és számolni is könnyű a százalékos eltéréseket a későbbiekben. Amikor egy-egy szegmensen a Crux-szal PR-t megyek, akkor általában néhány nappal később rápróbálok a KTM-mel is, s gyakorlatilag minden alkalommal megdöntöm ezeket az időket. Megnyugtat, hogy van értelme a drágább bringának! Persze ilyenkor oda is teszem magam, hogy igazoljam drága bringa létjogosultságát!

Most is így tettem, az időeredmények pedig a következők lettek: 9:12, 19:08. Hétvége miatt a második szakaszon több gyalogos és kutyás is volt, ezért 19:00 is elérhető lett volna, de az így kapott 12 másodperc is meglehetősen szerény különbség. Igaz, itt nincsenek igazán komoly mászások, csak a végén két rövid kaptató, egymás után. (Crux: 52s, 1:12s és KTM: 56s 1:16) Mint látható, éppen ezeken a mászásokon volt lassabb a könnyebb, merevebb gép. Valószínűleg elfáradtam a végére. A két hosszabb szegmensen azt az eredményt kaptam, amire számítottam, győzőtt a jobbik gép!
Pár nappal később pedig kiderült, hogy lehetőségem lesz kipróbálni egy jobb féle (~9 kg) 29-es bringát. Ugyanazt a kört tettem meg vele… de mivel az órát a zsebembe dobtam, a telefonom mellé, így a mérés meglehetősen pontatlan, tehát kiértékelhetetlen lett. Másnap ismét futottam egy teszt kört, igaz fizikailag is fáradt voltam és keveset is aludtam. A sok felesleges szöveg helyett álljanak itt a számok a 2+2 megfigyelt szegmensről.

Tehát a régi aluvázas, “kőnehéz” bringa csak egy szegmensen tudott nyerni. Éppen egy emelkedőn… Majdnem pontosan egy éve mentem itt PR-t (1:06) szintén a Cruxszal, amit két nappal később a KTM-mel csak megközelíteni (1:07) tudtam, de a hosszabb szegmenseken természetesen akkor is átírta a PR-okat a versenygépem.
A 29er leszereplését itt az magyarázza, hogy néztem az órát és láttam, hogy már a zsebemben van a 20 perces szegmensen a PR, ráadásul a közvetlen előtte lévő szegmens elején szinte meg kellett állnom a szemből érkező montisok miatt, tehát az nem tudtam lendületből támadni, mégis PR lett. Magyarán ott előttem a maradék puskaport is, feltoltam a pulzusomat bőven az anaerob tartomány tetejébe. Ha a megtámadott, tehát most fontosnak tekinthető szegmenseket nézzük, akkor 0 - 4% közötti a különbség egy top 26-os és egy top 29-es bringa között.

Mármint ezen a pályán!

Ugyanis itt alig akadt köves szakasz! A hosszabb szegmens második felében éppen a rövid, de meglehetősen köves mászásokon volt sokkal gyorsabb a 29-as gép, hiszen lendületvesztés nélkül lehetett átjutni ezeken a rázós részeken.

Teleportálás helyett inkább kerültem egyet, nehogy túl hamar visszavigyem a bringát. Vagyis semmi kedvem nem volt visszavinni. Sőt, még aszfaltra menni sem akartam! Élveztem, hogy nincs akadály, csak menni kell, a romboló majd megoldja. Így aztán az egyik nagyon köves mászáson 12%-kal gyorsabban mentem fel, mint korább bármikor és volt olyan lejtő, ahol 313%!!! volt a különbség. Persze terepen a körülmények is számítanak, de az biztos, hogy sokkal bátrabban lehet lefelé menni a nagyobb kerekű bringával. Felfelé pedig, a legkönnyebb áttételben sem lehet hibázni egy köves emelkedőn, mert úgyis átmegy mindenen a bringa, csak egy kicsit oda kell neki lépni.

Azt is meg kell említeni, hogy ehhez a bringához nem voltam még hozzászokva. Az első métereken egészen félelmetes volt. Ahhoz hasonlítható, amikor egy közepes autó után egy nagyot kezdtem el vezetni. Más ívkel kell fordulni, s egy ideig ezt tudatosan kell tenni. Aztán az új, nagy méretű jármű is ösztönből vezethetővé válik.  A különbség annyi, hogy a bringához hamarabb hozzászoktam. Az áttételeket, a váltót sem szoktam meg. (A három bringán 3 különböző fajta váltókar volt.) De legalább ennyire félelmetes volt az első egy-két km a saját bringámra visszaülve.

Még egy kis Strava statisztika: 39 szegmenst érintettem, abból 26 lett serleges, s ebből 13 volt PR. Volt ahol megálltam, ettem, ittam, tehát nem mentem full-on mindenhol, de ahol megtoltam, ott magamhoz képest szinte mindenhol top3-as időt mentem. Tehát ha nem is sokkal, de egyértelműen gyorsabb a 29-es monti a régi szabványnál. Valószínűleg egy versenyen is PR hullást produkálnék, ha átülnék a nagyobb kerekű gépre.

Tehát aki csak maratonozik vagy nagyon könnyű terepen megy, annak gyakorlatilag tökéletes a 26-os méret. Csak az szól a 29-es mellett, hogy azzal nem lehet hibázni és lejtőkön valamivel gyorsabb lesz. Talán ez az a célcsoport, ahol a 27.5-es méret a legjobb választás.

Aki viszont köves vagy technikásabb terepen szokott tekeni vagy minden másodpercre szüksége van a lejtőkön, annak a 29-es ajánlott.
Maratonon vagy túrázásnál nem lesz egyértelműen gyorsabb a 29-es, de amikor izgalmasabbá kezdenek válni a körülmények, a nagyobb kerekűvel sokkal élvezetesebb lesz haladás. 

Egyszer megkérdezte a volt feleségem, hogy miért szeretem annyira a Bükk Maratont. Mondtam pár dolgot, amelyekre már nem emlékszem, de felelőtlenül elmondtam azt is, hogy itt vannak a legszebb lányok a frissítőpontokon. Már tudom, hogy ezt jobb lett volna magamban tartani. (Mostanában csak kulacsot szoktam tölteni a frissítőkön, tehát nem tudok ebben a témában véleményt formálni.) De a kérdés azért merült fel, mert az egyik évben a végére teljesen eléheztem, a másik évben pedig egy rossz döntés miatt sokkal gyengébben szerepeltem, mint amire képes lettem volna, mégis lelkesen mentem a versenyre. Aztán később egyik bordatörésemet is a Bükk Maratonon szereztem, de mivel abban az évben a célbaérkezők között kisorsoltak egy össztelós bringát, ezért törötten is befejeztem a versenyt. Hiába értem be így is szintidőn belül, a bringát már kisorsolták.

Mégis miért szeretem? Csak az lehet a magyarázat, hogy ez volt az első hosszútávos maratonom és viszonylag könnyedén és elfogadható időn belül teljesítettem, ezért egy olyan pozitív emlék társul hozzá, amit a szerencsétlenül végződő versenyek sem tudtak megváltoztatni. Pedig az utóbbi években sem úgy alakultak a Bükk Maratonjaim, mint terveztem. 2015-ben Istállós-kő közelében kaptam javíthatatlan defektet, ezért Felsőtárkányig kellett tolnom hátsó keréken a bringát. 2016-ban szinte pontosan az egy évvel korábbi eldefektelés helyszínén szakadt ki a bowden a hátsó váltómból és akkor derült ki, hogy a szerszámot elfelejtettem zsebre vágni. De kb. a 20-dik mellettem elhaladó versenyző nem tagadta le, hogy van nála szerszámkészlet, így végül egészen jól alakult a vége, de időt vesztettem. Tavaly pedig Nagy-Egednél kaptam egy defektet, aminek a javításához szükséges belső nem volt nálam, hiszen tubeless-hez ugye nem kell. Itt is kaptam segítséget, de mégis kiesett 20 perc.

Tehét ideje volt végre egy jó Bükk Maratont mennem. A Dunán sikerült a magam versenytempóját végig hoznom a 115 km-en. A bordatörésem is már alig érezhető, egy hete mentem egy-két komolyabb tekerést és jól esett a terhelés. Az időjárás is éppen olyan, amit igazán szeretek. Igaz, hogy volt egy éjszakám a héten, amikor csak 3 órát tudtam aludni (a szokásos 4-5 mellett), de utána volt egy 9 órás szundításom, s a szálláson pedig volt légkondi, tehát garantált volt a legfontosabb éjszakán a pihentető alvás. De nem rohanjunk ennyire előre!

A Top Maraton sorozat gyerekversenyei nem egységesek, hiszen a Duna Maratonon kifejezetten technikás, sőt technikai verseny volt az U-soknak, a többi helyszínen viszont szánalmasan unalmas pályákat jelölnek ki a kicsiknek. Dobna a hangulaton, hogy legalább ide egy kellően infantilis bemondó bácsit invitálnának a szervezők… Nevek nélkül is tudjuk, hogy ki az, aki elég hülye egy gyerekversenyhez. Így viszont jól lehetett hallani a szülők, edzők szakmai tanácsait, ami jellemzően két dologról szólt:

- Válts le!
- Válts fel!

De a győztes beszólás:

- Jobb hüvelykujj! (Vagy bal, tudja a halál.)

Nem, nem azt jelenti, hogy jól nyomod öreg, maradjá’ ilyen! Ez egy flow-ban lévő, beszűkült tudatállapotú versenyzőnek szóló pontos utasítás.

Persze a rocker nem érti és más ujj-kombinációt vízionál.

A vérbeli bringás pedig a bal középső ujjra gondol, amivel kifejezi az őt szándékosan elgázolni próbáló autósnak, hogy szállj, szállj, szállj fel magasra, vezess helikoptert, ha az autóvezetés ennyire nem megy neked.

Persze az igazán rutinos szülő, miután látja, hogy hiába mond bármit is, csak bekiabál valami buzdítót, mert azt megérti az anaerob zónában lebegő gyermek is.

Végül eljött a vasárnap, a verseny napja. Hiába a légkondi, ha túl sok lekapcsolhatatlan gondolat járkál a fejemben: Sikerült összesen 2-3 órát aludnom. Nem baj - gondoltam - ez a egy könnyű pálya. Megoldom így is! Bemelegíteni természetesen most sem volt időm, de ez sem gond, hiszen erre való a lassú rajt! Aztán elindultunk és az enyhe emelkedőn 28-30 km/h-s tempóval már szakadtam le. Gyorsabban menni nem volt értelme, ha lassítok, akkor pedig teljesen utolsó leszek. Van új pulzusmérőm, tehát láttam, hogy előbb-utóbb vissza kell majd vennem. De műszer nélkül is éreztem, hogy ez a verseny az első pillanattól kezdve nem esik jól nekem.

Az első frissítőnél megálltam, mert a tavalyi hőségben is fontos volt, hogy innen teli kulacsokkal menjek tovább. Viszont mivel egy éve kb. a táv második felében görcsökkel küzdöttem, ezért most kipróbáltam, hogy a második kulacsomba már indulásnál kivételesen izotóniás italt töltök a jól bevált víz helyett. Már az első frissítőnél gondolkoztam, hogy ki kellene önteni, s nem csak rátölteni a vizet, de maradtam a tervemnél. Ennek köszönhetően nem tudtam eleget inni, mert az ízes-édes folyadék ilyen mennyiségben nem esett jól, és a zseléimet sem tudtam fogyasztani víz nélkül. Még azt a hibát is elkövettem, hogy nem figyeltem, kik mennek el mellettem a frissítőnél.

Tehát hiába tudtam a tervezett időt tekerni az első 15 km-en, utána már kezdtem is kiszáradni és eléhezni. Hiába emelkedett az út, a pulzusom nem akart felmenni. Bélapátfalva felett az aszfaltos emelkedőn sem daráltam be úgy a közvetlen ellenfeleimet, mint tavaly. A spártai frissítőnél (ahol csak víz volt) megkérdeztem a srácot, hogy járt-e már itt egy magas srác, narancs színű mezben…

- Oh, nem figyeltem! Csapattárs?
- Nem, csak meccselni szoktunk a maratonokon. Lehet, hogy ő is keresni fog. Ha felismered, akkor azt üzenem neki, hogy mögötte vagyok!

Legalább neki jobb kedve lesz, ha ezt meghallja.

Valójában szerettem volna azt hallani, hogy előttem van, mert az motivált volna. De az is jól jött volna, ha ott beér, mert az azt jelenti, hogy mégsem jöttem olyan lassan. Akkor még nem tudtam, hogy hiába várom az állandó ellenfelemet, már régen feladta technikai okok miatt versenyt. A 20. km környékén kiszállt egy másik referencia ellenfelem is, így nem tudtam kihez viszonyítani pozíciómat. Csak abban tudtam bízni, hogy vissza tudom hozni magamat a verseny második felére és Felsőtárkányból már lendületesen megyek ki bónusz körre. Ehelyett Felsőtárkányba egy órája tartó fejfájással és hányingerrel érkeztem. Csábító volt, hogy kimenjek és befejezzem a versenyt. A fejemre is öntöttem két pohár vizet, az egyik szervezőtől elfogadtam a Saridont. Már csak várni kell a hatást! Kezdtem jobban érezni magam! A pálya egyik legjobb része az Egedről levezető szakasz, nem szabad kihagyni! Igaz, hogy 25 perccel később értem ide vissza, mint tavaly, de félholtan is meg tudom csinálni az utolsó 27 km-t. Tavaly a defekt miatt elment 20 perc, tehát azt az időt elméletben még tudom is hozni!

Aztán megláttam az utánam érkezőt és felfogtam, hogy ezt el kell engedni. Ha olyan van közvetlen mögöttem, akire ilyen távon legalább fél órát szoktam verni, akkor be kell látni, hogy ez egy pocsékul sikerült verseny. Nincs értelme erőlködni. A teljesítés nem motivál. Ha ez lett volna az első hosszútávos versenyem, akkor kimegyek, de semmit sem bizonyítottam volna senkinek sem, ha most végigszenvedem. Persze bosszant, hogy a saját hibámból lett DNF, de legalább megtudtam, hogy nálam az működik, ha van egy vizes kulacsom az izo-s mellett. Ja, és persze aludni sem árt! Legalább 4 órát.

A célterületen nem voltam egyedül, így minden ismerősömnek el kellett mesélnem, hogy mekkora loser voltam ma. Viszont büszkén válaszoltam a feltételezést tartalmazó kérdésre:

- A finisher érmet te sem vetted át, ugye?
- Persze, hiszen nem fejeztem be a versenyt!

Másik cimborámat a mentőautóban találtam meg. Itt jól jött, hogy feltöltött kulacsokkal toltam arrafelé a bringámat. Megtudtam, hogy a 14 lódarázs-csípésével ő csak a középmezőnybe fért bele.

Próbáltam beszerezni egy cappuccinót, de megláttam a minden kávét kedvelő ember számára félelmet jelentő tejszínhabos palackot. Csehov óta tudjuk, hogy ha a színpadon egy pisztoly van, annak előbb-utóbb el kell sülnie. Igaz ez a tejszínhabos palackra is. Ha pedig egy cappuccinora tejszínhabot tesznek, az azt jelenti, hogy azt zaccból gyártott porból készítik. Megkíméltem magam ettől a borzalomtól.

Más borzalmaktól viszont nem tudtam. Nagy hangerővel kezdett szólni Joan Jett I Love Rock N Roll című rockhimnusza… disco ritmusban, rap betéttel. Mire gondolhatott a művész, amikor nekiállt a feldolgozásnak? (Több pocsék feldolgozása van ennek a dalnak.) A zene következménye azt lett, hogy akkor beérkező versenyzők nem lettek megemlítve. Végül is, aki számít, az már beért, lehet bratyizni, sika, kasza, léc. Szerintem meg nem. Persze a zene oka más volt, ez segítette a színpadon lévő táncosokat, akik szórakoztatták az unatkozó, már befutott versenyzőket. Valójában pedig nem. Mert inkább beszélgettek volna. Szerintem. Persze szórakoztató volt a partra vetett hal koreográfia, de nem tudtam megállni, hogy nem mondjam egy táncra perdülő lány ismerősömnek, hogy menjen már fel a színpadra, hogy legyen ott valami élet is. A színpadra visszatekintve bennem már az szólalt meg, hogy bálnák ki a partra…

Így ért véget a vasárnap. Aztán másnap a megmaradt zseléimet elhasználtam a pótláson, azaz letekertem a kihagyott 27 km-es kört. Itt mindig csak a Bükk Maraton végén tekerek, ezért szokatlan volt a nehezen kitekerhető emelkedőket középtányéron teljesíteni. Annak ellenére sikerült egy-két PR-t mennem, hogy sokszor megálltam térképet nézni. Egy idő után rájöttem, hogy felesleges az aggodalmam, mert pálya jelölései még mindenhol kint voltak. Lefelé viszont nem tudtam olyan tempóban menni, mint versenyen szoktam. Nekem ehhez kell, hogy legyen valaki előttem, aki be akarok érni, vagy legalább az óra miatt legyen kedvem gyorsan lejtőzni. Volt egy olyan térképem is, amin a darázsfészek volt bejelölve. Próbáltam úgy megérkezni oda, hogy fel legyek készülve a támadásra. Nem mintha bármit is tehettem volna. De szerencsére az a szakasz - ha szűken is - de el volt kerítve. Nem kockáztattam ott a fényképezést, inkább mentem tovább. Idén nekem két nap kellett a 91 km-es táv teljesítéséhez. Fogok még ennél jobb átlagot menni!

Amit nem értettem: Miért az e-bike-osokat indították a középtáv mezőnye után egy olyan pályán, ahol az első 15 km emelkedik?

akció fotó: Juhász Zsolt
A szöveg sok idézetet tartalmaz. 

Direkt marketingen keresztül jutott el hozzám a újraéledő Alpokalja Maraton híre, ugyanis Facebookon ajánlotta figyelmembe ezt a versenyt a Marcali XCU főszervezője. Mivel a múltkor is, azaz 2003-ban indultam ezen a megmérettetésen és úgy emlékeztem, hogy jól éreztem a versenyen magam, ezért elfogadtam az invitálást.

Állítólag ez is része volt a Pannon Maraton sorozatnak, de a saját dokumentációm alapján csak azt derítettem ki, hogy 2003-ban biztosan indultam itt, 2006-ban, amikor biztosan része volt a P.M. sorozatnak, akkor csak talán. Valójában csak arra emlékeztem, hogy a várnál volt rajt és befutó, azaz az árokba leguruló.

Jurisics tér (Nem a nem létező Ifjúság tér) 

Most néhány méterrel távolabb, de a Várkörön belül volt a versenyközpont. Ahová kissé későn érkeztem, így csak távolabb tudtam leparkolni. Ez azért volt probléma, mert a rajtszámátvételnél 15 alatt kb. 3 métert haladtam és ezt extrapolálva azt az eredményt kaptam, hogy a rajt előtt nem tudom megszerezni a rajtcsomagomat. Az sem nyugtatott meg, amikor bemondták, hogy megvárják a csomagok átvételét még néhány perces csúszás árán is, hiszen még vissza kellett sétálnom, átöltöznöm, összerakni a bringát, a luxusnak számító bemelegítésről nem is beszélve. Tehát segítők hiányában nekem 40 perccel a rajt előtt elkezdőtött a taktikai verseny. Pozíciómat feladva visszamentem összeszerelni a gépet.

A kétszeri hosszas sorbanállás alatt volt időm hallgatni a helyi szpíkert. Ha montis verseny, akkor sokan Bíró Ádámot várják... és sokan hallani sem akarják. Úgy gondolom, hogy egy showman-nek az a legnagyobb hibája, ha sótlan, ha nincs egyedi hangja. Valakinél én is úgy érzem, hogy próbál olyan lenni, mint az elődje. Itt viszont már a jellegzetes hang, fővárosi fülemnek a tájszólás megkülönböztette a srácot a többi bemondótól. Olyan volt, mint egy együttes első albuma, amelyik nem szól még igazán jól, kissé nyers, de őszinte minden dal, minden hang a lemezen. Külön örültem, amikor megemlítette, hogy amikor elvéti az előttünk lévő a jelölést, akkor a fair play szellemében szóljunk utána. Ez persze természetes lenne, de idén én is jártam úgy kis versenyen, hogy a local hero-k 5 méterrel mögöttem csendben nézték, hogyan szedek össze 2 perc hátrányt egy jelöletlen kanyarban. Igaz, itt nem tartottam ettől, mert Írottkő megtekerésére csak azok vállalkoztak, akik rutinos versenyzők, sportemberek. Szintén fontos közlendő volt, hogy ne szemeteljük, de bármelyik szervezőnél eldobhatjuk a szemetünket! Külön öröm volt, hogy nem Fire-re rajtoltunk, hiszen az szintén valaki védjegye. A Highway to Hell a Salz rajtzenéje és az én ötletemet (Welcome to the Jungle) is mintha hallottam volna már valahol. Kellene választani az itteni hangembernek is egy jó rajtzenét!

Azért is kellene, mert szegény hangját elnyomta a gyenge háttérzene is, így végül “akkor induljuk” alapon kezdődött a verseny lassú rajtja. Majd a várost elhagyva kellemes középtányéros emelkedőkön lehetett bemelegíteni a sok kistányéros mászásra.

50 km-re 1500 méter mászást ígértek a szervezők

Az első lejtőkön kiderült, hogy nem csak kincstári ijesztgetésből mondták, hogy itt figyelni kell a lefeléknél is. Meg voltam győződve, hogy pl. Karácsonyi Ildikó is el fog húzni mellettem lefelé, mert itt tényleg számít a helyismeret. Láttam őt egy-két kanyarban, de végül mégsem került elém. Viszont megelőztek felfelé 10-11 éves gyerekek! Nyugtatgattam magamat, hogy a 30-40 kg-jukat alig húzza a gravitáció… viszont arányaiban annál nehezebb nekik a bringa.

Aztán egy újabb pörgetős emelkedőn elkaptam a fonalat és haladni kezdtem. Felnőttek, gyerekek kerültek a látómezőmbe, majd mögém. Lelkesebb voltam a meredek emelkedőkön is, tehát kezdtem bemelegedni! Az örömöm addig tartott, amíg el nem értünk az Íróttkőre vezető köves mászásig. Itt fél perc alatt kiderült, hogy még versenyzésre nem alkalmas a zúzott bordám. Csak a fájdalomra tudtam koncentrálni. Alig haladva felszenvedtem magam a határhoz, majd óvatosan legurultam Bozsok széléig.

Írottkő felé az egyik kényelmesebb emelkedőn (fotó: Csonka Milán)

Akik a lejtőn lehagytak, azokat még a második Írottkő felé tartó mászáson megfogtam és aki rámtette a kereket, azzal fárasztottuk egymást, ha már úgyis állóképességi sport az MTB maraton. De valójában csak előre menekültem az utolsó, kb. 10 km lejtő előtt. De hiába volt szenvedés a táv fele és hiába volt nekem nem fekvően technikás a pálya, mégis az egyik kedvencem lett. Néhány megnyugtató szalag nem ártott volna, mert gyakran olyan szűk ösvényeken mentünk, amilyenekre ritkán vezetnek maratonokon. A pálya egészen ellentéte a gyors és könnyű Kondenzgyíknak, de mindkettőt nagyon kedvelem. A miskolci versenyen egy technikásnak mondható lejtőről és kb. 6-7 rövid kemény emelkedőről tudok. Itt szinte minden lejtő nehezebb, a kemény emelkedők pedig sokkal hosszabbak. Ennek tudatában érdemes elgondolkozni a jövő évi nevezésről! A pálya végére a jelölők is elfáradhattak, mert volt egy-két fura és veszélyes megoldás, de pozitív elményekkel távoztam. A frissítésről most sem tudok nyilatkozni, mert csak egy pohárnyi meleg vizet kaptam fel, de enélkül is végig lehetett vinni két kulaccsal a leghosszabb, azaz az 50 km-es távot.

Amikor bejelentették, hogy az idei Duna Maraton szervezése más kezekbe került, akkor még nem tudtam, hogy ennek örüljek-e. Alapvetően jót tesz mindenféle rendezvénynek a megújulás, s mivel Harang is ott lesz valahol a háttérben, ezért attól sem kellett tartani, hogy a nagy újításban elfeledkeznek a szervezők a versenyről. A Duna Maraton Facebook aktivitása megugrott, láthatóvá vált a fiatalos lendület!

Aztán egyre inkább az is látható vált, hogy read-only módban üzemel a marketing gépezet, hiszen válaszolni szinte mindig elfelejtettek a kérdésekre, észrevételekre. Biztonsági játék ez, hiszen aki nem válaszol, az nem is hibázhat. De szerencsésebb lett volna, ha akad egy írástudó a csapatban, aki tudja is a válaszokat a feltett kérdésekre.

Az én nagy félelmem a copy-paste módszerrel készített versenykiírás volt elrejtve, mert a hosszútáv az előző évekhez képest 25-30 km-rel hosszabb lett, de a limitidő, s a mérési pont helyszíne nem változott. Részben ez is motivált, hogy induljak az előző napi 16 km-es időfutamon. A versenyközpont és az időfutam rajt-cél területe kb. 4 km-re volt egymástól és semmi információ nem volt megtalálható arról, hogy az időfutamra melyik helyszínen kell nevezni. A dunaparti fő versenyközpontnál kezdetem 8:40-kor és akkor már rendezgették a rajtszámokat… Elvben 8:00-tól lehetett átvenni a rajtcsomagokat! Átvettem a Prológra való rajtcsomagomat és felmentem Vaskapu felé autóval. Előtte még megkérdeztem, hogy mikorra van kiírva a rajtidőm, hiszen időfutamnál vagy eleve adnak egyet, vagy választhatok. Azonnal meg is kaptam a választ, hogy 2-es rajtszámhoz a második, tehát 11:01-es rajtidő tartozik. Hmmm… a kiírás szerint 10:00-kor kezdődik… Megerősítést is kaptam, hogy 10:00-kor, aztán arról is megerősítettek, hogy 11:00-kor. Úgy készültem, hogy 10:01-kor is elrajtolhassak…Biztosra kell menni, de a 11 órás időpont volt a helyes.

Apropó rajtcsomag! A Prológ és a Maraton rajtcsomagja megegyezett. Persze a majdnem semmiknek ez könnyű. Egy gél, plusz a szokásos High5 promó tabletták… bár ez utóbbi lehet, hogy csak az egyikben volt. Nylon szatyor, póló nélkül és persze néhány 10-20%-os kedvezményre jogosító papír. Nagyon meg sem néztem ezeket.

Prológ

Végül maga az időfutam a kevés induló ellenére komolyan lett véve. Persze látszott, hogy itt a többség csak montis maratonokhoz szokott: alig melegített valaki. Az 1-es rajtszám tulajdonosa nem tisztelte meg az eseményt, így én indulhattam elsőként. Ami a legrosszabb rajtidő, mert senkihez nem tudok viszonyítani. Persze úgyis a pulzusmérőt figyelem, de mindig jó érzés valakit hátba csapni. Régen látott értékeket mutatott a műszer, elégedett voltam magammal, majd az órám átváltott a soha nem látott tartományba. 207-es pulzusnál már a korábbi 180 feletti értékeket sem tudtam hitelesnek tekinteni. Maradt az érzésből tekerés. Ez a verseny valójában a jelölés főpróbája volt, ami nálam jól vizsgázott, hiszen a táv 90%-ig elöl voltam és így is mindig tudtam, hogy merre kell mennem. Aztán a végén utolértek éppen annyian, hogy ne kelljen megvárnom az eredményhirdetést. Nekem is főpróba volt, mert a CrossKovácsin elszenvedett bordazúzásom még a rajt előtti pillanatokban is fájt, de a versenyen már semmit sem éreztem belőle.

Esélytelenlatolgatás

Sikerült 50 km / 1500 m szinttel rápihennem a másnapi 115 km-es megmérettetésre. Már a parkolásnál elhatároztam, hogy jövőre nem indulok, mert a korábban érkezők büntetése (távolabbi helyekre irányítása) nálam megegyezik azzal, amikor valakit beengednek szemből vagy oldalról a rajtdepóba. Aztán persze találkoztam ismerősökkel és oldódott a bosszús hangulatom. Hajtány Mikivel kismamásan elbeszélgettünk: Neki 1 hetes, nekem már 4 hetes a bordatörésem. (Bordánál nehéz megállapítani, hogy zúzódás, repedés vagy törés történt.) A rajthoz való beállásnál megjelent Marci is, aki fontos viszonyítási pont, mert az elmúlt két évben 1-3 percen belül értünk be egymáshoz képest a Dunán és több versenyen is egymás után szoktunk beérni. Viszont idén a Kondezgyíkon kb. 22 perccel maradtam le tőle, amit fájó bordáimnak tulajdonítottam. Ha most is 15-20 percet kapok, akkor nem a bordáimmal van baj, hanem velem, én estem vissza ennyire idén. A rajtban még megnyugtattuk egymást, hogy az utolsó pillanatban módosított limitidő és limitpont elérésére esélyünk sincs, hiszen az térben és időben ugyanannyit változott. Majd a valóban lassú rajt alatt megtudtam, hogy nem megyünk le Pilisszentkeresztre, tehát mégsem teljesen lehetetlenség elérni a limitet. Idén végre átment a mezőny a Bazilikánál, készülhettek a szép képek! Aztán valahol a panoráma út közepén elindulhatott mindenki a saját tempójában.

Itt vettem észre, hogy a mezem szétnyílt, csak a szegycsontomnál tartja össze a zippzár kocsija. Nagyon szexi, de félő, hogy a frissítőkön a fiatal lányok rám vetik magukat, aztán semmi esélyem sem lesz a limitidőt elérnem, ezért inkább megálltam 1-2 percre, hogy megigazítsam a gúnyámat. Ha jól láttam, akkor ezzel az utolsó előtti helyre sikerült visszacsúsznom, de egy 53 fős mezőnyben nem probléma előrébb jutni. (53!!! Én örülök, hogy nem rövidebb, hanem hosszabb lett a hosszútáv, de valami nem sikerült, ha már csak 20-25%-a maradt a régen még 200 fő feletti mezőnynek..)

Meglepően hamar felértem “Mérőszalag” Marcira, majd ő még ennél is gyorsabban elment, ahogy laposabbá volt a pálya. A sípályán szándékoztam visszaelőzni, s ott meg is közelítettem, de radnótisan “hogy ne feleljek aznap, egy kõre léptem én”, azaz nem vettem észre egy követ a kerekem alatt, így a sípálya melletti szerpentin első kanyarját nem tudtam megtekerni. Itt már biztos voltam benne, hogy ezt a frissítőt is kihagyom, ahogy az eddigi 3-ból kettőnél tettem. Menni kell, mert aki éppen előttem megy, az sem fog megállni. Menni kell, mert minimális esélyünk van a limitpont elérésére. Persze a dobogósok bőven elérték, de az egy másik liga ezen a versenyen. Mivel a mászásoknál ismét éreztem, hogy még fájnak a bordáim, lefelé is nagyon biztonságosan, azaz szánalmasan lassan jöttem le Dobogókőről. Pilisszentlászlón, a Kisrigó mellett szintén nem állhattam meg, hiszen tényleg minden perc számított. Még a természet hívó szavára is csak a limitpont után voltam hajlandó válaszolni. Feltekertem mindenhol, előztem is, de kiszemelt ellenfelemet nem láttam. Igazából abban sem voltam biztos, hogy az előző frissítőnél állt-e valaki, nem arra figyeltem. De az idő fontosabb volt. 13:02-kor, tehát mondjuk úgy, hogy mérési hibán belül értem fel másodszorra Dobogókőre. 5 percet még egy első randiról is lehet késni, tehát bíztam benne, hogy tovább fognak engedni. Engedtek is, de hallottam, hogy 13:30-ig mindenkinek szabad a pálya.

A második hosszútávos bónusz körben mertem lefelé menni, hiszen másfél órája megismertem minden követ, de éreztem, hogy ez kevés, hiszen most biztosan több a hátrányom, mint az előző kör elején. Egyetlen esélyem, hogy befogjam, ha a harmadik alkalommal előbb érek fel nála Dobogókőre. Nehéz úgy üldözni a zsákmányt, ha azt 45 km, ill. közel 3 órája nem láttam. Az utolsó pillanatban - az utosó dobogókői frissítőnél - megláttam és a kulacsom feltöltése után indultam is, mert tudtam, hogy lefelé utol fog érni. Azt is tudtam, hogy kockáztatok, mert egyetlen dolog maradt a zsebeimben, amit nem fogyasztottam még el: a slusszkulcsom.

Az utolérés és visszaelőzés hamar megtörtént, majd akivel már régóta jöttem szintén ellépett mellettem. A komolyabb lejtőkön már túl voltunk, néha felvillantak előttem ők ketten, majd egy esést követően már hárman mentünk tovább. Itt lett volna lehetőségem elmenni, csak helyem nem volt rá, Aztán visszaállt a rend, a lejtőkön elnyúltak tőlem, de már csak 15-20 másodpercre tudtak meglógni. A másik társunk (Pusztai László) csak turistáskodott, úgy tűnt, hogy ő bármikor tudna ritmust váltani. Az utolsó előtti frissítőhöz kis lemaradással és majdnem eléhezve érkeztem. Az előző napi Prológ alapján tudtam, hogy mennyi emelkedő vár még ránk, ezért csak annyit tömtem gyorsan magamba, amivel meg tudok tenni bő fél órát, az utolsó 20 percre alig kell energia. Mondtam, hogy “Induljunk!” és választ sem várva visszaültem a nyeregbe. Így kettel elléptünk, a kialakult fél perces hátrányból Marci már nem tudott felérni. Ha a Vaskapu előtti réteken nem az amúgy szemet gyönyörködtető tájat nézte, akkor láthatott minket… ahogy nagyon lassan eltávolodunk. Bringán ez az egyik legrosszabb érzés. De a beért, tehát még a tőlünk is 90-100 km-t kapott rövidtávosoknak még nyomasztóbb volt látni, ahogy eltekerünk mellettük.

Az utolsó frissítőnél mondtam, hogy:

• Köszönöm, de nem kérünk, mert így is nagyon frissek vagyunk!

Aztán magamra lettem hagyva. Lefelé már nem voltam versenyképes, viszont volt annyi előnyöm is, hogy nem kellett kockáztatnom.

Fárasztó volt. Az utóbbi 5 év legnehezebb Duna Maratonja volt. Már a táv felénél is kezdtem fáradni, de a hosszútáv éppen arról szól, hogy elfárad az ember, de akkor is menni kell tovább. Voltam már sokkal frissebb 107 és 117 km-es Szilvásvárad maraton után, de akkor még a 20-as éveimben jártam. De élveztem a versenyt, mert végre csak minimálisan hátráltattak a sérüléseim és ismét volt kivel versenyeznem. A frissítőkön már évek óta minimálisak az elvárásaim, így szinte csak a pályán és a jelöléses múlik, hogy jó móka lesz-e a küzdelem. Hibátlan volt a jelölés, volt lehetőség a versenyzésre. A szervezők, rendőrök nem mentek haza úgy, mint 2 éve, tehát végig biztosítva volt a pálya. Végre nem gulyásleves fogadott és nem is üres asztal, ami a hosszútávosokkal gyakran megesik. Lehet, hogy mégis megyek jövőre!

 Az elmúlt hetekben mire bármit is írtam volna a versenyeimről, már mindenki megírta az élményeit. De nem is lehet sokat írni egy olyan Szilvásvárad Maratonról, amelyik gyakorlatilag Bánkútnál ért véget. Pedig még egészen jól is viseltem azt a vihart, amelyikből csak a jégeső 40 percig tartott. Végül mégis okosan (gyáván) döntöttem és nem mentem tovább, így megkíméltem a technikát is a sártól és magamat sem törtem össze.

 Egy héttel később kiderült, hogy mégsem használt a megöntözés és jeges borogatás a villámnak. Furcsa hangokkal adta tudtomra, hogy nem hajlandó mozogni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szerviz nem készül el a következő verseny, azaz a CrossKovácsi előtt, ezért a már nyugdíjazott, hétköznapi bringának használt 2001-es Crux-ommal mentem Nagykovácsiba. Vagyis még elhoztam a verseny-montimból a hátsó kereket, mert Crux slick-re kopott hátsó kereke nem tűnt megfelelőnek a nagy sárba. Az első kereket is cseréltem kellett volna, hiszen az már száraz talajon is csúszkált, de az nem volt kompatibilis.

Sokan mentek arcfestésre :-)

 Nagyon nem zavart, hogy tartalék bringával kell indulnom, mert csak egy 5 km-es családi futamon, gyereket kísértem. Felhúztam a már szintén nyugdíjazott 20 éves mezemet és bíztam, hogy nem fog leszakadni az ég. Leszakadt. Mivel a kísérőknek egy rajtszám sem járt idén, tehát nem csak az időm nem számított, be sem kellett érnem. Csak a gyerekeknek volt rajtszámuk és csak rajtuk volt chip. Tehát a rajtcsomag egyetlen rajtszámból állt, még kábelkötegelőt sem kaptam az előző napi átvételnél. De a lényeg: Egyszerű taktikával vágtunk neki versenynek:

 - Ne nézz hátra! Csak menj előre!

 A pálya első felében nem is kellett hátra néznie, mert nekem volt nehéz a dagonyában a gyerekek tempóját felvenni. Küzdöttek rendesen, ekkora sárban mindenki csak a saját ritmusában tud haladni. Aztán jött a lejtő, ahol megmutatkozott, hogy sosem voltam jó sem lefelé, sem sárban, de mintázat is alig volt az első kerekemen. Talajfogás lett a vége, kifordulva a bordáim hátsó részével érkeztem le. Egy ideig nehezen vettem a levegőt, majd sétálósra vettem a figurát. Le tudtam menni a pálya másik ágán, ahol senkit sem zavarva értem vissza a versenyközpontba. Ahol a fontosságát hirdetendő pályabíró nagyon el akart zavarni. Érdekes módon én tudtam, hogy még nagyon sokáig senki sem fog ott jönni. Ő nem tudta, csak mondta, hogy a célon menjek át.

 - Miért, ha nincs rajtszámom sem?

 - Az a te hibád, ha nincs.

 - Ti nem adtatok...

 Tehát a hazai maratonok szent tehenével, a CrossKovácsival nem vagyok teljesen megelégedve. Gyakorlatilag nyerni kell, hogy kapjon is az ember valamit, a pályakijelölésen és a frissítőkön kívül. Az összes többi versenyen a célban kapunk valami energaipótlót (ennivalót), itt csak egy nagyon drága büfé várt. Ennyi pénzért egy normális étteremben is meg tudok ebédelni. 

 A napot a János Kórház traumatológiáján zártam, mert a mentős szerint is törés, repedés vagy zúzódás van a bordáimnál, ami nem olyan nagy baj, de ha vér vagy levegő is van bennem a nem megszokott helyen, akkor az már komolyabb. Szerencsére csak a törés, repedés, zúzódás közül válaszhattam a kórház után is, semmi komolyabb. 

 A Kondenzgyík maraton előtt két nappal már lassan feltekertem Normafa közelébe, másnap pedig megnéztem mit tudok terepen. A felfelé és a lefelé és egészen jól ment, ha figyelek. Ez a figyelés azt jelentette, hogy nem veszek levegőt és csak lazán tekerek. Ezt nem sikerült végig tartanom, így a teszt bringázás után fájt, ahol fájni kellett.

Ennek ellenére elmentem Miskolc mellé, hátha sokat gyógyulok egy éjszaka alatt. Most szerencsére a kevés alvás előnyt jelent, mert nyomom össze éjszaka a zúzott részeimet. A bringa összeszerelése is fájdalmas volt és tovább tartott a tervezettnél, így az utolsó sorokba sikerült csak beállnom. Elvben egy ilyen kis mezőnyben ez nem nagy hátrány, de most nem tudtam megtenni, hogy egy-egy gyors ritmusváltással megelőzöm az előttem lévőket. Annyira hátul voltam, hogy hozzám hasonló óvatossággal vettek a versenyző-társak körülöttem minden akadályt. Ez egy ideig jó volt, mert képtelen voltam egy útbordára is felemelni az első kerekemet. Az első óra minden szempontból szenvedés volt. Nem tudtam előzni és minden kő, minden útegyenlőtlenség fájt. A lefeléken teljesen kezdő módjára a kormányra támaszkodtam, mert a villa tompította az ütéseket. De a legrosszabb az volt, hogy ott volt velem a félelem. Minden apró akadálynál, minden apró mozdulatnál és minden pici megcsúszásnál attól tartottam, hogy most fogok eldőlni. Nem a fejemben volt a félelem, hanem a tesemben. Nem az járt a fejemben, hogy egy hete elestem és megint hibázni fogok. Egyszerűen csak utas voltam a bringán. Nem én irányítottam a bringát, hanem ment, amerre menni akart, mert csak krumpiszsákként ültem a nyeregben. 

 Aztán egy óra múlva működni kezdett az endorfin! Eltűnt a fájdalom és a félelem! A második kör elején elrobogtam felfelé egy-két középtávos mellettt. A lefeléket kezdtem élvezni és rájöttem, hogy ennek a maratonnak van a legjobb pályája. A második körben (28 km-es körök) már mindenhová fel tudtam tekerni. Persze nem csak a fájdalom szűnt meg, hanem megtanultam, hogyan kell ilyen állapotban tekernem. Érzésre nem lassultam, csak megálltam a frissítőknél, tehát volt remény, hogy beérem az előttem lévőket.

 A harmadik kör elején viszont éreztem, hogy kezdem fáradni. Nem vészesen, de már nem vártam olyan lelkesen az emelkedőket. Aztán elkezdett fájni a talpélem. Ebben a cipőben még nem mentem hosszabb versenyen. Tesztelésnél már tapasztaltam, hogy nem rugalmas, tehát amikor kezd megduzzadni a lábfejem, akkor lazítani kell rajta. Majd újra és újra lazítani. Egy hétvégi tekerésnél időben megállok emiatt, de egy versenyen próbálom ez menet közben megoldani, tehát kivárni a következő aszfaltot, ahol biztonságosan meg tudom tenni a fogasléc kiengedését. Tehát iszonyatosan fájni kezdett mindkét lábfejem. Hiába engedtem ki, újra lazítanom kellett. Végül már tekerni sem volt kedvem a fájdalom miatt. Közel 50 perccel maradtam el a 2 évvel korábbi időmtől, ami csapnivaló eredmény, de ahhoz képest, hogy a rajtnál még azt is valószínűnek tartottam, hogy csak 500 métert tudok megtenni, egészen elfogadható.

 A tavaszi két influenza és a lezúzott bordáim miatt idén már esélyem sincs, hogy a tavalyi szintemet hozzam, de talán a szezon végén lesz egy-két verseny, ahol ki fog jönni a lépés.

 Tavaly előtt, valamilyen megmagyarázhatatlan okból képes voltam 2x250 km-t utazni egy kb. 28 km-es időfutam miatt. Igazából csak most esett le, hogy anno a Békás Kupa időfutamjai mind rövidebbek voltak ennél. Pedig régen a sík egyenkéntire 1 hónapot készültem, a hegyire pedig gyakorlatilag ott volt az egész szezon. Két éve a Velence MTB Maraton helyett választottam a Serényfalváról induló és Aggteleken végződő versenyt. (Pontosabban tavaly választottam a maratont.) Akkor logikusnak tűnt, hogy a serényfalvi nevezés után autóval felmegyek a célhoz, majd onnan visszagurulok bringával. Logikus is lett volna, ha a lefelé és gurulás igaz lett volna. Valójában hullámvasút volt pálya (visszafelé is), így sikerült is lekésnem a rajtidőmet, de mivel más is elszámolta magát, kaptunk későbbi időpontot. Nem volt kellemes átázva várni a pillanatot, amikor ismét tekerhetek 1 órát a szakadó esőben.

 De ez 2 éve volt. Idén beneveztem a Gömör kupára és a velencei maratonra is, és mindkettőre szép, napsütéses időt jósoltak. Változott a pálya is, Aggtelekről kellett indulni, majd 14 km múlva, Zádorfalvánál fordulni. A versenyen külön - de korcsoporti bontás nélkül - értékelik a montival indulókat, de elvárják, hogy ne is legyen átalakítva a bringa.

 Gyakorlatilag semmit sem készületem a versenyre, csak kétnaponta közlekedtem egy keveset, hogy legyek levegőn. Kb. 2 hét után a verseny előtti nap volt az első, amikor nem mutatott hőemelkedést sem a lázmérő… mert nem mértem a lázamat. De pénteken tényleg úgy éreztem magam, mint aki túl van a betegségen.

 Arra számítottam, hogy még köhögni fogok néha a versenyen és attól is tartottam, hogy idő előtt el fog fogyni az erő a lábamból. De az váratlanul ért, hogy ez már az első komolyabb emelkedő előtt megtörtént. Nem eléheztem, gyomorban kivételesen jól voltam. Az izmokból fogyott el a szénhidrát. Nem esett jól a emelkedő, de mivel időfutamon nem lehet pihenni, ezért egyik sík vagy lejtő sem ízlett. Mentális tréning lett a versenyből, mert erős volt a csábítás, hogy feladjam. Szenvedősebbnek éreztem a befutó előtt szakaszt is, mint két éve, s biztos voltam benne, hogy akkor a hidegben nagyon fáztam volna, ha nem nyomom végig, tehát most biztosan lassabban megyek. Pedig valójában eggyel előrébb léptem és legtöbb szegmensen javítottam is.

 Ez egy kis verseny, nincsenek nagy díjak sem, de minden pontosan történt, a pálya jó volt, az érem nem tucat és jár némi ennivaló is. (A gulyás sosem volt a kedvencem, de kis versenynél nem reklamálok emiatt.) 

 Másnap Velencén már valóban volt értelme a terepguminak… csak a versenyzésnek nem sok. Már a rajtcsomag átvételénél elment a kedvem az egésztől. Ugyanis nem volt rajtcsomag. Csak egy rajtszám és egy L-es póló. A többi méret elfogyott, mint ahogy a használható kábelkötegelő is. Amit adtak, az a kormányt sem érte át. (Mármint a recés része.) Azonnal Dire Straits Maratonnak neveztem el. (Ugye nem kérdés, hogy melyik dal címe alapján?) 

 Az éjszakai köhögés miatt nem aludtam eleget és nem tudom, hogy egészségesen ki tudtam volna pihenni az előző napi tekerést, de hamar úgy döntöttem a három körös maratonon, hogy az első körben laza tempóban fogok menni. A lényeg, hogy bemelegedjek. Hamar eszembe jutott, hogy nem szeretem azt a pályát. Szegény srác, akiről már rajt után lehetett látni, hogy hamarosan szenvedni fog, az pedig szerintem meg is utálta, miután kétszer is eldőlt... az esése után.

 A második körben kezdtem jól érezni magam. Megszólalt bennem és régen hallott dal: “...elöl a félelem, hátul a fájdalom…” OK, nem hangzik túl vidáman, de bringán szinte mindig valami alt. rock szám szólal meg bennem, tehát ez csak jót jelenthet! A pálya nemszeretem részét is szeretni kezdtem. Mivel az első körben nem is próbáltam gyorsan menni (nem is ment volna, csak kicsinálom magam), ezért nem lassultam be, azonos időt mentem az első két körben. Elkezdtem beérni egy-két magát túlvállalót, és bár fogalmam sem volt, hogy hanyadik helyen járok, abban bízhattam, hogy néhányan még be fognak lassulni előttem. Három frissítő volt egy körben és abból kettő volt olyan helyen, ahol meg szoktak állni a versenyzők. Nekem elég volt egyszer pótolnom a folyadékot. Nekem. Egyedül. Mert nagyon jó ötlet, hogy Gatorade a frissítő. Fel is kaptam volna a palackot, ha valaki nyújtja felém. De ha már megálltam, akkor letekertem és betöltöttem a kulacsba. Lehet, hogy én választottam rossz helyet a tankolásra, de ott csak nézték a szervezők, mit is csinálok. Mentem tovább és volt, akit beértem és megkérdeztem, hogy eléhezett-e.

- Nem.

- A mozgásod alapján nekem úgy tűnt...

 Utólag persze látom, hogy rosszul is eshet az ilyen, de mivel akkor láttam utoljára, könnyen lehet, hogy igazam volt. Akiket beértem a verseny második felében, többnyire rövidebb távokon indultak vagy fiatalabb korcsoportba tartoztak. Így a jó eredmény elmaradt, de azzal vigasztalódhattam, hogy Master1-ben egészen jó lettem volna. Ez igazából azért fontos, mert jelzi, hogy nem totál utolsóként értem be, tehát voltak még kint a pályán mindhárom távból, sőt még kategória győztes is! De már előttem is bontani kezdték a befutót! Szedték le a szalagokat és a kordont, így bejött elém egy motoros, aki annyira élvezte, hogy egy verseny befutóján mehet át, hogy engem feltartott. Nem, nem múlt ezen semmi, csak elvárom, hogy ne engedjék be a pályára.

 A tavalyi fura tészta itt is gulyás levessé konvertálódott, de szerencsére volt korlátlan mennyiségben édes és sós péksütemény. Az az igazság, hogy nem pocsék a pálya. Nem egy igazi maratonos pálya, de pl. az I Love Balatonnál sokkal jobb. (Fogalmam sincs, hogy létezik-e még az a verseny.) Sok nagy versenyen is csak gulyás levest vagy még annyit sem adnak. Mégis túl sok az apró rossz élmény.

Utólag kiderült, hogy nem gyógyultam meg teljesen. Ma mondták először a munkahelyemen, hogy kezdek embernek kinézni. Majd meglátjuk, mint a mondanak a Szilvásvásat Maraton után!

fotók:
akció fotó: Vígh Attila
többi kép: saját

 Nem emlékszem, hogy mikor vártam már ennyire a tél végét. Lehet, hogy a statisztikák szerint enyhe, száraz telünk volt, de bennem úgy maradt meg az idei tél, hogy vagy hóban tekertem haza munka után, vagy riogattak hideggel és csapadékkal, ezért autóban punnyadtam. De hiába próbáltam vigyázni magamra, márciusban leterített az influenza. Amikor padlóra kerül az ember, akkor utána néhány nap alatt látványosan fejlődik és elhiszi, nem is vetette vissza a betegség. 

 Március végén már késznek éreztem magam egy kisebb versenyre. Ez az érzés az első 300 méteren el is múlt. Szerencsére az előző éjszakai esőzéseknek köszönhetően olyan saras lett a pálya, hogy minden kerékfordulatnak komoly költségvonzata volt, ezért a bölcs többséggel együtt én is hamar feladtam a versenyt. Tényleg nem volt értelme leamortizálni a bringát, de száraz pályán sem mentem volna úgy, ahogy elvártam volna magamtól. Persze, ha már ott voltam, felmentem aszfalton a hegyre, de a saras verseny nem hiányzott. Valójában egész télen csak gurulgattam, nem edzettem csak néhány napot és a verseny előtti éjszakán sem tudtam eleget aludni. De szigorúbban véve már a múlt nyáron is csak versenyekre jártam és közben gurulgattam. Semmi edzés, tudatos meg pláne nem. Nyertem egy kis időt a következő megmérettetésig.

Van, amikor azért öröm befutni, mert akkor vége van a szenvedésnek

Ezt az időt azzal töltöttem, hogy naponta elkövettem egy amatőr hibát: Megpróbáltam bepótolni az elmaradt edzéseket. Jelentem: Sikerült! Meg is lett a következménye. Minden elindulásnál, minden minimális emelkedőn, minden apró gyorsításnál azonnal nehézzé váltak a lábaim. Elkezdtem lazábbakat menni. Egy ilyen laza, pontosan 100 km-es montizás közben említettem meg, hogy másnap lesz egy kis verseny. Naná, hogy elmentünk! A verseny emelkedővel kezdődött és alig mozogtak a lábaim. Egy idő után sikerült úgy-ahogy haladnom, hogy végül kb. 15 perccel később értem be, mint elképzeltem. Ez 36 km-en elképesztően nagy különbség! (Viszonyításként: Tavaly 2 perccel mentem rosszabbat a Balaton Maratonon, 50 km-en, mint terveztem. Tehát sokkal jobban szoktam megbecsülni a várható időmet.) Ha nem vagyok túledzett, ha nem tekerek előző nap 100 km-t… tehát kifogás, mentség mindig akad, de lássuk be: Ez a verseny sem sikerült.

Hosszabb az alagút és messzebb járok a fénytől

Be volt még tervezve Marcaliban a 10 órás verseny. (Az nem volt betervezve, hogy előző nap egy vastag faág elkapja a lábamat és lecsavar a bringáról. 2-3 hét után is érzem a térdemen a esetet.) Két lehetőségem volt: vegyes-páros vagy 4 fős csapat. Természetesen a kisebb csapatot, azaz a nagyobb kihívást preferáltam. De pár nappal a verseny előtt derült ki, hogy csak én terveztem ezt a felállást. Viszont így sikerült lekésnem a csapatversenyről (nem állt össze a csapat). A versenyt megelőző este írtam a főszervezőnek, hogy az előző két évi szokásnak megfelelően az utolsó pillanatban meg fogok érkezni és benevezek, a legrosszabb esetben egyéniben. Volt néhány sérülésem, ezért ezt a változatot nem igazán kívántam. Abban reménykedtem, hogy akad valaki, aki hasonló helyzetben van mint én, és összeállhatnánk. Éppen Zsiga, a főszervező is “kényszerszólózó” lett, de a javaslatomat már csak a verseny után olvasta... Próbáltam tanulni a két évvel ezelőtti szólózásomból: Akkor az első két órában nagyon megnyomtam, aztán a következő két órában az első helyről a negyedikre csúsztam vissza és mindenem fájt, de leginkább a derekam. Tehát elhatároztam, hogy kényelmesen fogok menni, csak semmi megfeszülés. Éreztem, hogy ez működik. Aztán az első kulacs-cserém a megszokott kb. 1 másodperc helyett úgy 30 másodpercig tartott. Mivel így ketten elmentek mellettem, ketten pedig feljöttek közvetlen mögém, úgy döntöttem egy kis idő múlva, hogy két kör alatt megpróbálok visszaszerezni egy pozíciót, így elveszem a kedvét az egyik engem megelőzőtől és az üldözőim is látni fogják, hogy tudok menni sokkal gyorsabban, csak nem siettem eddig. Sikerült is két, fél-fél perccel gyorsabb kört tekernem. Visszaálltam a nyugis tempóra. Viszont a rajt óta fájt az oldalam, beszorult a levegő. Ezért most nem a derekam, hanem minden belső szervem kezdett egyre elviselhetetlenebbül fájni. Próbáltam nyújtózkodni, még lassabban menni. Úgyis van még 7-8 óra hátra, belefér. A fájdalom nem enyhült, viszont egyik frissítés sem sikerült. Nem azt kaptam, amire gondoltam. Nem egy, hanem 2 körrel később kaptam. A kulacsot a bal kezembe kaptam, amivel nem tudom eltenni. A hideg izo helyett az eldobott kulacsom maradék, langyos izoját kaptam vissza, s minden egyes frissítés legalább 15 másodpercig tartott. Itt éreztem, hogy ez tényleg szóló versenyre sikeredett és nagyon nem ezt terveztem. Megöli a motivációt, ha minden harmadik körben 5-10%-ot eldobok a köridőmből. A fájdalom és az állandó, elvben elkerülhető időveszteség miatt kiszálltam valamivel 2 óra után. Érdekes, hogy a laza első óra ellenére jobb átlagot mentem, mint 2 éve, amikor tényleg nagyon megnyomtam az elejét.

Utolsó reményem a pár nappal későbbi Balaton MTB Maraton volt. Néhány nap (aktív) pihenés a Balatonnál és van remény egy jól sikerült versenyre! Ez a remény akkor foszlott szét, amikor megpróbáltam aludni. Néhány perc után eldöntöttem, hogy a hosszú hétvégémet nem virrasztással fogom tölteni, ezért autóba ültem és visszajöttem Budapestre. Vezetés közben már könnyen ment volna az elalvás. Egyszer küzdöttem eddig ennyire az álom ellen, de akkor 700 km-t vezettem le egy nap alatt…igaz most is kb. ennyit.

Tehát sikerült a Balaton Maratonra úgy érkezni, hogy aznap kellett átvennem a rajtcsomagot, ami mindig tervezhetetlen ideig tart, ezért az egész rajt előtti készülődés a káosz jegyében telt, magamra sem tudtam figyelni. Ennek megfelelően enyhe gyomorgörccsel indultam, ami szerencsére hamar elmúlt. A tömegrajtok mindig a legstresszesebb részei a versenyeknek, hiszen akkor még mindenki erős és egy többszáz fős mezőnyben bármikor mellém kerül olyan valaki, aki a tapasztalatlanságából adódóan balesetet okozhat. Most lazábban fogtam fel ezt a részt. Mivel tudtam, hogy ez sem az én versenyem lesz, próbáltam kiélvezni a rajt után városi helyezkedést. Fernando Alonsonak képzeltem magam, ami mindegy, hogy melyik ívet választja a rajt után, mindig előrébb kerül egy-két pozícióval. A trükk persze az, hogy gyorsan kell feldolgozni az adatokat és aszerint helyezkedni.

Az első emelkedőn elment az egyetlen referencia-sporttársam, akinek a közelében kellett volna maradnom. Éreztem, hogy esélyem sem lesz tartani, ezért rá sem mozdultam. Tavaly jól haladtam, csak a közepén kicsit kiengedtem. Most viszont az elejétől kezdve nem ment a bringa. Amikor már zavaróan lapos volt a hátsó kerekem, megálltam 2 percre pumpálni, majd tekertem tovább. Kezdtem felismerni, hogy már közel lehet a cél, ismét aszfalt váltotta fel az ösvényeket, ezért akit még megfoghatónak véltem, azt üldözőbe vettem. Vége. Ezt végigszenvedtem. Percre pontosan a tavalyi időmet futottam meg és a helyezésem sem változott. Érdekelt, hogy az érzetek, érzések hogyan viszonyulnak a valósághoz. Következett a Strava alapú elemzés: A pálya 99%-ban azonos volt a tavalyival, így össze lehetett hasonlítani, hogy adott időpillanatokban hol tartottam az egyik és a másik évben. Röviden: teljesen azonos módon haladtam a két évben. Tehát fontosak az érzések, de ami mérhető, azt mérni kell!

Ha optimistán akarom nézni ezt a néhány versenyt, akkor a körülményeket és az előzményeket figyelembe véve egészen jól sikerültek. Jobb körülmények között még lehet egy-két jól sikerült versenyem is idén. Írom mindezt úgy, hogy egy hete megint lázas vagy. A fenébe!

Engem most nem kell ledobni a padlóla!

fotók, képek:
Tarcal: Vígh Attila (nem eredeti, levágtam a tetjét) 
Monostori erőd: saját
Brian élete

 Kb. 4 éves lehettem, amikor a közvetlen mellettünk épült Sugár Üzletközpontot átadták. Mármint hivatalosan. Az alapjait az én alapjaimmal együtt rakták le, tehát úgy 3 évesen már bőven birtokba vettem a környék gyerekeivel együtt a még be nem fejezett épületet. Többek közt felmásztunk a vaslétrákon a tetejére. A nővéremmel engedtek le (+2.5 év), akinek voltak “nagy” barátnői (+1-2 év), tehát 3 évesen 6-8 éves nagy gyerekekkel lógtam…

Hogyan lettem DH-s

 Amikor a 3 kerekű orosz szovjet bringámmal voltam lent, tudták a szüleim, hogy nem fogunk a Sugár tetejére mászni, de úgy gondolták, jobb figyelni! Észre is vették, hogy a - mára már lebontott - rámpára toljuk a fel a bringákat, hogy aztán leszáguldjunk onnan. Egyik alkalommal éppen az én apám lett ránk uszítva, hogy megfékezzen minket ebben a veszélyes szórakozásban. Mivel nekem volt a legtöbb veszíteni valóm - én kaptam volna a pofonokat - ezért sikerült valamelyik gyerek vészjelzése után rendkívül gyorsan legurulnom, a kiskerekű, örökhajtós bringámmal. Ezúton is köszönöm a motivációt! (A rámpa éppen a másik irányba mutatott, így tudtunk kereket oldani.)


Hogyan lettem 2 keréken gördülő

 Kinőttem a háromkerekűt, de a pótkerekes bringa sosem tetszett. Igazából, már pici gyerekként sem értettem, hogy miért jó az, hiszen kanyarodni csak lépésben lehet vele. Így egy-két alkalom után szóltam apámnak, hogy vegye le a pótkerekeket. Ez a beszélgetés hiteles tanúk visszaemlékezései alapján így folytatódott:

- De nekem most nincs időm lemenni veled, hogy megtanítsalak…
- Azt kértem, hogy vedd le! Nem azt, hogy gyere le velem!

Úgy tűnik, sosem szerettem a mellébeszélést.
A pótkerekek lekerültek, így nap végére már meg tudtam tenni egy hinta-hossznyi távolságot. Lehet, hogy ha nem sóderen teszem meg az első próbálkozásaimat, akkor 100 méternél is messzebbre jutottam volna, de legalább előkészítettem a montis jövőmet!

 Ez a bicikli is hamar összement, de a nővérem Skolnyikjára nem tudtam se a lépcsőről, se annak a korlátjáról felmászni. Egyszer a Sugárnak támasztott kis bringámra felpattant a nővérem, én pedig utána eredtem a nagy Skolnyikkal. Hiába tudtam így egyszer felszállni, többször nem sikerült. Aztán néhányszor megismételtük ezt az ellopós - utána eredős technikát és természetessé vált, hogy fel tudok szállni arra a nagy biciklire is.
Mivel a pedált is alig értem el, a leszállásra nem volt biztonságos megoldásom. A betonra eséstől féltem, ezért a házunk végében lévő nagy bokrot szemeltem ki tataminak. Rutinosan, naponta többször is teljesen szándékosan dőltem be abba a bokorba. Velem tényleg megesett, hogy aggódva szóltak anyukámnak, aki csak annyit mondott:
- Ő így szokott leszállni.


Hogyan lettem grammániás

 7-8 éves voltam, amikor elköltöztünk, és szerencsémre, akkori legjobb barátom családja is velünk egy időben, ugyanabba a házba költözött. Természetesen bringával fedeztük fel a környéket. Rátaláltunk a Rákos-patakra, amiről anyukám elárulta, hogy az éppen onnan jön, ahol a régi lakásunk közelében bringáztam. Tomi barátommal azonnal tervezni kezdtük a nagy túrát. Heteken át néztük a térképet, aztán az egyik nyári napon lementünk biciklizni. A rákosrendezői felüljáróra még felcipeltük a bringákat, de Tomi nagyon küzdött a Csepel Tacskó alatt. Ezért az M3-as bevezető szakaszán inkább átfutottunk. Eljutottunk a célunkig, majd vissza is, de Tomi lefáradása egyértelművé tette, hogy mennyire fontos a bringa súlya. Persze semmi ennivaló nem volt nálunk, de gyerekeknél ez természetes. A sikeresen teljesített nagy túra után a dicsőség elmaradt, mert szüleinknek inkább nem meséltük. Nővérem kb. csak 20 évvel később hitte el, hogy tényleg megjártuk. Ma már végig bicikliút vezet ezen az útvonalon.

Földönfutó

 Kölcsönadtam a lakótelepen pár percre az egyik haveromnak a Skolnyikot. A középrésznél eltörve hozta vissza. Nem kaptam hihető választ a váztörésre és hiába kérdeztem rá 20 évvel később iwiw-en, máig sem tudom a törés okát és történetét. Később a szüleim néha megkérdezték, hogy mit kérek szülinapomra, de hiába feleltem, hogy biciklit, egy-két nappal később azt válaszolták, hogy utána néztek és túl drága.

Montis

 Középiskolás koromban egy számítógépes klubban ismerkedtem meg egy sráccal, akinek többek közt azt is köszönhetem, grafikus lettem, nem programozó. (Már közel vagyok hozzá, hogy mégis coder (is) legyek.) Mit csinál két kocka hétvégén? Elmegy gyalogos teljesítménytúrákra. Na, itt 6-8 órán keresztül azt kellett hallgatnom, hogy itt milyen jó tekerni és itt milyen jó legurulni... Első grafikusi munkámból bicikli lett.

Outis

 Másfél év után lecseréltem a full-merev acélszörnyet egy telós, SPD-s, alu gépre. Feliratkoztam az MTB levlistára és megismerkedtem egy-két olyan sráccal, akik versenyekre jártak, montisra és outisra egyaránt. Egyik tavasszal elmentem megnézni őket Tahitótfaluba, az időfutamra. Direkt nem vittem magammal pénzt, nehogy be tudjak nevezni. Új barátaimnak ért egy nevezésnyi pénzt az, hogy még egy név szerepeljen mögöttük az eredménylistában. Vártam legalább 2 órát a rajtomra, majd... szinte utolsó lettem. A következő alkalommal már újabb géppel és nem 2.1-es terepgumikkal indultam az időfutamon. Maradt a monti, de outis versenyekre keskeny slick-kel, keményre fújt telóval (lockout akkoriban még nem.volt) mentem, időfutamra pedig gondosan kiszámolt pedálfordulattal készültem. (Volt egy nagy Excel táblám az összes áttétel variációról és slick külsőimről.)

Maratonista

 Amikor montizni kezdtem, nagyon népszerű volt az XC (akkoriban CC) kb. annyira, mint mostanában a mararonok. Elit futamhoz gyenge voltam, a hobbiban pedig kérdéses volt, hogy az első kanyart túl fogjuk-e élni. Tehát nem igazán jött be a montis versenyzés. Persze voltam pár versenyen, de nem éreztem kényszert, hogy minden évben többször is rajthoz álljak. Aztán megjelentek a maratonok és egyik cimborám bevállalta az elit távot. (Akkoriban még nem nevezték egyszerűen hosszúnak.) Ha neki sikerült a 100 km-es Bükk Maraton, akkor én is indulhatok a hosszabb távon! Innentől kezdve szinte mindig a leghosszabb távon indultam.

Visszavonuló

 Nekem sikerült (majdnem) a csúcson abbahagyni. Két térdműtét után kényszerpihenő következett. Persze úgy terveztem, hogy felépülök és nyomom tovább, de vállalkozásba kezdtem és így se időm, se pénzem nem maradt a versenyzésre.

 
Visszatérő

 Miután bezártam a boltomat és túl voltam egy váláson, elkezdtem ismét egyre többet tekerni, de valójában ez a több is kevés volt. Nem is tettem oda magam rendesen. Egyik nyár elején egyik ismerősöm talán grillezésre hívott az akkori barátnőmmel. Egy igazi, kellemes 30+ fokos nyári időben nem akartam egy kertben bezárva lenni, amikor az erdőben is tekerhetnék! Kifogást kerestem! Saaaaajnos épp' aznap van CrossKovácsi... CrossKovácsit régen többször bejártam, de valamiért sosem indultam rajta. Most mennem kellett! Totál gyenge voltam a versenyzéshez és alig bírtam aznap reggel felkelni. Igazából semmi kedvem nem volt versenyezni. Utolsó pillanatban elindultam, kitekertem, elfáradtam, beneveztem. Itt szólt felém valaki később a célban:

- Újra a pályán?!

Bár a versenyzésből szinte semmit sem élveztem, ez a pillanat mégis azt jelentette, hogy ez az én természetes közegem. Elkezdtem újra versenyekre járni. De be kell vallanom, hogy nem versenyeztem. Csak végigszenvedtem magam a távon.

Hogyan lettem csúcsformában

 Kellett két évnyi szenvedés a mezőny hátsó részében. Olyan edzetlenül mentem a versenyekre, hogy korábban egyen sem indultam volna ilyen állapotban. De ez kellett ahhoz, hogy legyen kedvem többet és többet menni. Majd azon kaptam magam, hogy a 10 évvel korábbi saját rekordjaimat döntöm meg.

 Éppen indultam volna egy 4-5 órás pilisi montizásra, amikor öltözés közben olvastam az Országúti bringások Facebook csoportot. Reagáltam is, de érkezett egy cáfolat az általam jelzett bringázást tiltó szakaszra. Újratervezés: Megnézem azt a táblát - vagy a hiányát - a Börzsönyben! Sietnem kellett, mert a Pilisből könnyebb visszajutni Budapestre akkor is, ha utolér a naplemente, mert Pomáztól már van közvilágítás.

 Dunakesziig az a dilemma, hogy menjek-e fel a bringaútra, ami megóv a túlbuzgó rendőröktől vagy válasszam a szinte mindenhol jobb minőségű úttestet. Dunakeszin nincs választás, mert kb. 15 éve felfestettek az úttest széleire két sárga vonalakat és aki nem szokott tekerni, annak nehéz elmagyarázni, hogy a sávnak éppen az a része alkalmatlan a kerékpározásra. Gyakorlatilag megjelölték az úthiábákat, leválasztották az autósok elől. Ha gyér a fogalom, akkor vonal bal oldalán tekerek. Viszont, hogy legyen valami pozitív is: Láttam egy “szereld magad” táblát! Nem álltam meg lefotózni, de talán itt lehetett. (Majd rájönnek, hogy drága nekik ez jófejség.)


 Vác után szintén szabálytalanul a biztonságosabb, amikor a 12-es út mellé gurulunk le. A keskeny bringaút montival is pattogós. Később egyre jobb minőségű lesz, vissza lehet térni. Ha üres kulacsokkal indultunk neki Kismarosnál Királyrét felé, akkor a Morgó buszmegálló után kell balra kanyarodni, hogy a villanyoszlop mögé bújt kék kútnál tölthessünk.


 A színek hamar elárulták, hogy már ősz van. Ha már a Börzsönyben vagyunk, akkor természetes, hogy a postás néni is ilyen színekben pompázik.


Miért is? Íme: 

börzsöny (főnév)

1. Piros fürtös virágzatú dísznövény. 2–3 méter magas kórószerű növény, bogyóterméssel; alkörmös. (Latin neve: Phytolacca americana.)A börzsöny ősszel terem bogyókat. Díszcserjeként nagyon mutatós a börzsöny.

2. Liláspiros ételfesték, amit ennek a növénynek (1) a bogyóiból készítenek. Korábban vörösborok színezésére használták a börzsönyt. A börzsöny termése hánytató és hashajtó hatású, ezért ma már tilos a használata.

3. Átvitt értelemben: Vörösbarna ételfesték. A vöröshagyma héjának kifőzött leve.

(forrás: https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/B%C3%B6rzs%C3%B6ny)

De íme egy másik:

berzsenyszín

Berzseny-, börzsöny-, vagy vörösfa, belseje vörös festékanyagot tartalmaz, mely áztatással kinyerhetô, és főleg textilfestésre használták. Dél-Amerikában nagy mennyiségben termett, az őslakók a testüket is festették vele. A berzsenyfa portugálul "pau brasil", ebből származik Brazilia neve. Mára nagyon kevés maradt belőle, inkább díszfa. Anyagából hegedűt is készítenek.

(forrás: http://www.szintan.hu/nev33.htm)

Tehát ez a szép őszi, vörösesbarna szín maga a börzsöny.

  Szokolya tetején még van még egy könnyen észrevehető kút, de vigyázat! Csapda!  Lendületből még tovább tudtam menni, de ha megállok, akkor a hamarosan következő, túloldali pékség illata biztosan megfog.


  A veszélyek ezzel még nem értek véget! A kerék elé is figyelni kell és az út melletti tevékenységünkre is. Bár mocsarat nem láttam a közelben…


  A kóspallagi elágazásnál úgy tűnik, hogy innentől mindkét irányban sima aszfalton lehet gurulni, de a látszat csal! Főleg visszafelé rázós az út Királyrétről.


 Márpedig aki nem tér be terepre, annak előtt-utóbb fordulnia kell. Több irányba is tovább lehet menni Királyrétről, de az egyetlen elvben végig szilárd burkolatú út Diósjenőre visz, de helyenként arra is egy összetelós monti javasolt. Mégis érdemes megtenni a kitérőt, akkor is, ha Kóspallag felé mennénk, mert ez a kút a dobogókőihez hasonlítható: Szinte biztosan találkozunk itt bringással és nagy eséllyel akad közöttük ismerős. Válthatunk is pár szót, mert hiába láttam a 2-esen (virtuális) ismerőst, csak biccentettünk egymásnak és haladtunk tovább. Nekem most egy percet kellett várnom a munkaidő kellős közepén, amikor meghallottam a bütykös gumik jellegzetes hangját és meg is jelent 2 bringás. A "csapat" felét ismertem.

 A Kóspallagra átvezető 4 km-es út nagy jóindulattal nevezhető másfél sávosnak. De én ezektől inkább autóval félek. Szerencsére a többi autós is retteghet attól, hogy szemből jön egy másik kocsi, ezért nem szoktak itt száguldozni.

 Kóspallagon több kút is található, némelyiken még a nyomókar is fent van. A faluban az utolsó 400 méter csak az út közepén tehető meg, de így legalább éles lesz a kontraszt a települést elhagyva.


 Az ország egyik legjobb aszfaltja kezdődik itt, ráadásul igazi hegyi út. Kanyarokkal, egy-két kisebb emelkedővel, de mivel ebből az irányból a Duna felé tartunk, ezért jellemzően lejteni fog.

  Akinek volt elég a szint vagy a megszokott mókusokon, vaddisznókon, őzeken kívül más állatokat is nézne, az letérhet Törökmező felé. A Kis-Állatparkhoz gyalogolni (terepezni) kell egy keveset. És persze kalandpark… akinek nem elég kalandos letekerni 50-100 km-t.


 A 12 útnál elértem a tekerésem célpontját és szerencsére az derült ki, hogy rosszul emlékeztem, már nincsenek kint a tiltótáblák.


 Innen már csak be kellett fejeznem a tekerésemet, azaz hátszélben, síkon letekerni kb. 50 km-t. Induláskor még megnéztem a széltérképet, hogy tudjam mire számítsak. Az is fogadott: oldal-szembeszél. Visszafelé szintén. Persze mindig így érzni az ember, de amint megérkeztem ismét megnéztem a széltérképet is valóban megfordult a széljárás! Így is sikerült bőven naplemete előtt befejeznem a körömet.

A pontos útvonal megnézhető itt: https://www.strava.com/activities/1225342014

 Gyorsan legyünk túl a gasztro részen: A legutóbbi beszámolómból kimaradt, hogy Kazincbarcikán végre tésztát kaptunk, választható és szabadon kombinálható feltéttel. Persze a Gundel főszakácsa nem fog könyörögni a mákos-lekváros tészta receptjéért, de én mindig tudok örülni a tésztának és a választás lehetőségének.
Mátra: A Sástó Kéttölgy Kisvendéglő sültkrumplijával a Balatont tengerré lehetett volna változtatni. A kávégépet pedig lekapcsolták még zárás előtt. A versenyközpont főépületének büféjében a capuccinot tejszínhabbal képzelik el. Az ágasvári retro turistaházban viszont meglepően finom kávét adnak. Damn good coffee!


 A verseny szervezői letértek a gulyás-tészta vonalról: szerény húsdarabokkal tarkított tarhonya, kovácsos uborkával volt a menü. A 3 éve itt kapott bolognainál ez is jobb, de az a műfaj - és gondolom a kondér - legalja volt.

 F1-ben jártasak talán emlékeznek a Verstappen-szabályra és annak rövid életére. Korábban csak annyi volt írásba foglalva az autósport királykategóriájában, hogy két kanyar között csak egyszer lehet védekezés miatt irányt váltani. Ha a támadó első szárnya elérte az elől haladó hátsó tengelyét, akkor helyet kellett biztosítani a támadó számára. Ezt szigorították azzal, hogy féktávon már nem engedélyezett az irányváltás. Aztán eltörölték ezt az egészet. Maratonon nincs ilyen probléma, mert értelmetlen feltartani a mögöttünk haladót (OK, egy sprint-befutónál számít a helyezkedés), hiszen, aki gyorsabb, annak számtalan lehetősége van előzni, előbb-utóbb úgyis el fog menni. Viszont a gyerekversenyeken néhány kör alatt kell eldönteni a sorrendet, tehát gyakori, hogy nem adnak helyet egymásnak a fiatalok. Ez természetes és elfogadható bizonyos határig. De hol a határ? Felnőttként is nehéz megtalálni azt a szűk tartományt, ahol még sportszerű a védekezés. Az U-versenyzők számára talán a sportszerűségnek ezt a szűk határmezsgyéjét a legnehezebb megtalálniuk.


 Már szombaton sikerült elrontanom a vasárnapi versenyemet. Elfelejtettem elrakni a kikészített készpénzt, ami nálam volt, az szinte teljesen elfogyott a szállás kifizetésénél. Tehát nem sikerült magam tartani ahhoz, hogy verseny előtti napokban nem éhezek, azonnal eszek valamit, ha éhes kezdek lenni. Mire vége lett a gyerekversenyek eredményhirdetésének és kiderült, hogy a legközelebbi ATM Gyöngyösön van, a délután már elindult az este irányába. Másnap reggel annyira könnyen reggeliztem, hogy ez csak az előző napi alultáplálást jelenthette.

 Autóval 5 perc alatt a versenyközpontnál voltam és gyorsan le is tudtam parkolni. Autós szempontból talán ez a legjobb helyszín. Mire összeraktam a gépet már rám is akadt egy régi cimborám. Így ketten kerestük kevés sikerrel a hosszútáv depó bejáratát. Nyomtatott információt sem láttam és a szpíker is csak olyanokat mondott, hogy “itt, ahol most vagyok”. Végül persze megtaláltuk a bejáratot a karámunkba és nem sokkal később el is indultunk a sípálya felé.

 Tavaly annyira könnyedén mentem közvetlenül a mezőnyt vezetők mögött, hogy miután felkanyarodtunk Mátraházánál a Kékes felé, sokáig azon gondolkoztam, hogy eljátszok egy támadást. Idén már ez a gondolat is úgy elmaradt, mint én a mezőny elejétől. Már Mátraházáig eltűnt előlem a sor eleje és sem az aszfaltos emelkedőn, sem a sípályán nem éreztem, hogy lenne esélyem előrébb kerülni. Inkább engem előztek meg páran. Éreztem, hogy ez ma nem megy és zombi módban tekertem fel az ország legmagasabb pontjára. Próbált lelkesíteni a fotós egy "Szinte magától megy fel a KTM!" szöveggel, de közöltem vele, hogy "Menne, ha én nem ülnék rajta".


 A csúcs után ment el mellettem Hajtány Miki. Ez jelezhette azt is, hogy mégsem vagyok annyira hátul, van még esélyem felérni a 10-15. hely környékére. De jelezhette azt is, hogy nagyon hátul vagyok, hiszen Miki minden versenyt nagyon lassan kezd. Mátrafüredig még elment mellettem egy-két magányos harcos és a salgótarjáni kommandó. Nem élveztem a kőzúzalékkal felszúrt utakon a lejtőzést.

 A következő 15 km eseménytelenül telt, nem volt a közelemben senki sem. Vártam azt a pontot, ahol tavaly eltévedtem, de különösebb koncentrálás nélkül is megtaláltam a jó irányt. Idén talán ez volt a legjobban jelzett pálya. A Szénégetők előtt csapott hátba a Középtáv Master 2-es mezőny éllovasa, Sass Józsi. Tavaly korábban találkoztunk, de ha leszámítom az akkori eltévedésemet, akkor hasonló tempót mehettem egy éve, mint most. Mégsem vagyok sokkal gyengébb, mint tavaly!

 Ez a felismerés adott egy kis lendületet és már volt is a látómezőmben befogható célpont! Kezdtem jól érezni magam! Utol is értem a kiszemelt ellenfelemet. Gyorsan megbeszéltük, hogy az első óra mennyire fárasztó volt, hiszen végig koncentrálni kellett, nem lehetett se inni, se enni. Szerinte még nyelni sem.

 Többször találkoztunk később. Néha meglepődtem, mennyire el lehet húzni egy emelkedőn, aztán ledöbbentem, hogy mégis vissza tud előzni. Voltak, akiket Mátraszentimre előtti emelkedőn láttam utoljára. Szerettem azt az emelkedőt is, amelyik korábban már kifogott rajtam. Biztos voltam benne, hogy kitekerem és előnyhöz juttat.

 A Kétkerék Vendégház előtt megláttam a jellegzetes salgótarjáni mezeket. A frissítőhöz 2-3 SHKE tagnál már előbb érkeztem. Mátraszentlászló után van talán a leggyilkosabb emelkedő. Nem elég, hogy meredek és hosszú, de helyenként annyira köves a szűk nyom, hogy tolásra csábít. Itt értem be egy futót, akinek szintén meredek volt az emelkedő, ezért gyakran inkább sétált. Amint a közelébe értem, futásra váltott. Nem értettem, hogy aki rendszeresen fut, versenyzik (futó maratonos pólóban volt), miért nem képes felfogni, hogy én éppen versenyzek és meg is állhatna 2-3 másodpercre, hogy elengedjen. Végül csak elengedett és Piszkés-tető után már gyorsabb volt a pálya. Akadt még egy-két emelkedő, ahol a turisták elismerően néztek. Persze a családok 10-en éves fiúitól hallottam: "Ez már nem fog feltekerni ott!"
- Öcsi! El kell, hogy keserítselek, ez fel szokott tekerni az ilyeneken - mondtam magamban és feltekertem.

Ez egy téli kép, de erre ment a verseny.

 A Galya-tető utáni lejtőzésben még visszaelőztek páran, de a Rudolftanyát követő gyors szakaszra már ismét előttük voltam. Féltávtól időnként ki volt táblázva a hátralévő táv. Itt a 15 km-es jelzést láttam. Számoltam és arra jutottam, hogy van kevés esélyem javítani a tavalyi időmön és helyezésemen. Tehát nyomtam, hogy ne ezen a sík részen érjenek utol és minél gyorsabban fogyjanak a km-ek. A száguldozás vége felé kezdett egyre rugalmasabbnak tűnni a bringa hátulja. Megálltam.

 Ismét utolért akit 40 km-rel korábban fogtam be először. Se nálam, se nála nem volt pumpa. Éljen a tubeless! Ma már senki nem hord magával pumpát! A második salgótarjáni srácnál volt pumpa. Odaadta és megbeszéltük, hogy a célban visszaadom, megkeresem a sátrukat. Persze én úgy gondoltam, hogy 10 perc múlva beérem és akkor adom vissza. De hiába fújtam, eresztett a szelepnél. Pár percet tekertem, pár percet pumpáltam. A pálya nehézségét jelzi, hogy még így is visszaelőztem a középtáv végéről egy-két versenyzőt. Úgy az ötödik pumpálásnál kiderült, hogy nem csak a szelep mellett, hanem az oldalfalnál és szökik a levegő. (Valójában a szelep tövében a pumpálás miatt engedett, de az oldalfalon lévő lyuk is pontosan a szelep mellett volt, azért a sziszegés azonos irányból jött.)

 Az egyik pumpálásom közben Hudák Szilvi is megelőzött, ami gyors számolásra késztetett. Tudom, hogy kb. mennyivel szokott mögöttem lenni, tudtam mekkora távon fogyott el ez az előnyöm és tudtam mennyi van még hátra. Azt adta ki a matek, hogy a következő frissítőnél kiszállok a versenyből és begurulok aszfalton. 3 pumpálással sikerült megtennem az utolsó 7 km-t. A célban megkerestem a pumpa gazdáját és visszadtam neki a tulajdonát. Majd a saját műhelypumpámmal felfújtam a kerekemet. Ez annyira jól sikerült, hogy a másnapi családi montizást végig bírta a kerekem. Majd ahogy teltek a napok, úgy csökkent a hatótáv, tehát nem fogta meg véglegesen a folyadék.

 Amikor úgy éreztem, hogy csak vánszorgok a pályán, akkor tényleg alig haladtam. A Strava szegmenseken elér időim igazolták az érzéseimet. Ahol pedig úgy éreztem, hogy haladok, ott megjelentek a PR-ok. Az biztos, hogy ez a legkeményebb hazai maraton. Sokat kell használni a legkönnyebb áttételeket és alig akad olyan szakasz, ahol pihenni lehet. Több energiát igényel a több versenynél, tehát több üzemanyagot kell vinni és nagyon könnyen el lehet éhezni.

 Lassan vége a szezonnak. Talán még ráakadok egy kisebb versenyre, de az már csak levezetés lesz. Lehet, hogy jövőre más versenyeket keresek, hiszen a Top Maraton oldalán az utolsó frissítés 2016.09.30-án került fel. Tavaly sem gondolták teljesen komolyan ezt a sorozatot a szervezők, de úgy tűnik, hogy mára szép lassan ki is múlt.

A versenyfotókat Zoboki Attila és a Mátra Maraton albumaiból vettem.

 Már a múlt hétvégi Underworld Kupa előtt is keveset tekertem, s utána sem vittem túlzásba az edzést. Szó sem volt tudatos formaidőzítésről, csak arról, hogy többnyire a Sziget fesztivál zajának köszönhetően hajnali 5 óra után tudtam csak elaludni. A hét közepén próbáltam bepótolni a kimaradt km-eket egy 100-as tekeréssel, aminek az lett a következménye, hogy a következő napokban bármely napszakban el tudtam aludni 30-60 percre. Amint ledőltem, már aludtam is. A takaróit sem tudtam magamra húzni, mert addigra már nem voltam ébren.

 A borsodi versenyekre viszont mindig hajnalban kell indulni, mert U9-ben is érdekeltek vagyunk. Tehát korábban kellett kelnem, mint amikor az előző napokban elaludtam. Ez már majdnem olyan, mint a Monty Python jelenetben: "Este 10-kor keltem, azaz fél órával azelőtt, hogy lefeküdtem..." 
https://youtu.be/iEIApUNVBKg?t=2m49s
Mégis sikerült időben megérkezni pontosan oda, ahová a rendezvény honlapja is javasolta a parkolást. Persze a javaslat nélkül is oda mentem volna, de így legalább előző nap elutaztam fél órára a 90-es évekbe. A honlapon ugyanis annyi szerepelt, hogy “Volt Egészségügyi Iskola parkolójában”. OK, ez a helyieknek biztosan mond valamit, de nekem a környék összes iskolájának a honlapját meg kellett néznem. Kevés fájdalmasabb dolgot tudok elképzelni a középiskolai honlapok nézegetésénél.

 Ha már szóba került az U9, mondok valami dicsérőt is: Sokkal jobb gyerek pályák vannak a BBMTB versenyeken, mint a Top Maraton sorozatban. Mindig akad olyan rész ezekben a pályákban, amiből tanulhat valamit a bringás palánta. És szerencsére vannak olyan hosszúak a pályák, hogy nem tudják végig követni a szülők a csemetéjüket.


 Lett volna még a verseny előtt lehetőségem kipróbálni az egyik legfőbb ellenfelemnek a bringáját, de örültem, ha evésre és pályabejárásra jut időm. Az utolsó gyerekverseny rajtja után elmentem megnézni a pályát. Egy hete néztem a pályarajzot és akkor gondolatban meg is nyertem a “Radnóti kupát”, de tartottam tőle, hogy az apró részleteken elcsúszhatnak a terveim. Kényelmesen (értsd: lassan) mentem egy kört és megállapítottam, hogy én itt a lejtőkön lépésben fogok haladni. Azaz mindenki el fog menni mellettem.

 A rajtomig hátra lévő egy órában gyorsan ettem valamit, majd szokásomtól - és lehetőségeimtől - eltérően elmentem bemelegíteni. A sorozat harmadik futamára már kezdjük megismerni egymást, egyre több ismerős arc biccent felém és én viszont. Láttam ki van itt és azt is, ki hiányzik a mezőnyömből. A két legfőbb esélyest nem láttam, de a legutóbbi harmadikkal találkoztam és persze a többek is feltűntek, akikkel meccseltem a legutóbb. Nem akartam lekésni a rajtomat és bíztam benne, hogy most talán nem a legvégén szólítanak be, ezért időben visszagurultam a rajtkapu közelébe. Az előző futamból még sokan nem értek be, ezért legalább 15 percet kellett várni beszólításokig. (A BBMTB sorozatban mindenkit beszólítanak.) Úgy tűnt a szervezők biztosra akartak menni, hogy most csak a helyiek nyerjenek: (Aki nem értené: Nem gondolom én ezt komolyan, csak mosolygok a szituáción.)  A mezőny jelentős részét elfelejtették beszólítani. A már beszólított versenyzők csoportjának közepén álló szervezőktől mindegyik mellőzött bringás egyesével megkérdezte, hogy szerepel-e a listán. Gyanítom, hogy nem a beszólítási sorrend szerint követték egymást a nevek a papíron és ebből eredt a kavarodás. Ha már be kellett mennem a mezőny közepébe, akkor valahol ott is maradtam. Kipróbáltam, milyen nem leghátulról indulni!

 Nagyszerű úgy kezdeni a versenyt, hogy mind a 3 ellenfelemet látom. Ha megelőznek, akkor tudok regálni. Ennél már csak az volt kellemesebb, hogy a rajtot követő hosszú, széles, sík úton könnyedén mentem a mezőny elejével. Az első hosszú emelkedőre azzal a reménnyel fordultam rá, hogy itt még előrébb fogok jutni. De úgy tűnik komolyabb bemelegítésre lenne szükségem, hogy az első emelkedőn is normálisan működjek. Sorra mentek el mellettem a megfigyeltjeim. Az első emelkedő után egy rövid lejtő törte meg a mászást, majd egy ideig ismét kapaszkodni kellett. Ennek a végére már előttem volt az előző futam dobogósa (Pásztor Péter) és az ott utánam befutó Libor Laci is. Szintén elment mellettem Koch Kristóf is, akivel pár hete többször megelőztük egymást. Hamar eljött számomra a verseny mélypontja. A legnyomasztóbb az volt, hogy többnyire felfelé mentek el! Annyira nem esett volna jól a ritmusváltás, hogy senkire sem tettem rá a kereket. A lejtőn el is tűntek előlem és a cél előtti, fák közötti kanyargós részen szintén megelőztek páran. (Küzdöttem a váltómmal.)

 Jött a következő meglepetés: A második kör elején, a síkon nem engem előznek, hanem én veszek vissza egy-két pozíciót a fiataloktól (azaz nem ment el másik Master mellettem.). Aztán alig kezdtem meg az első emelkedőt, megláttam a Koch-Libor párost magam előtt.


 Ezek szerint mégsem annyival gyorsabbak felfelé, csak nekem nem ment most sem a verseny eleje! Viszont a lejtőkön sem lehetnek sokkal gyorsabbak, ha csak ennyi előnyt tudtak összehozni! Az én kényelmes, maratonosan ráérős tempómban közelítettem hozzájuk. Akkor még úgy gondoltam, hogy mindketten Master-ben indulnak, tehát az első helyezett messze jár, én pedig közelről követem a másik kettő dobogóst. Semmi kedvem nem volt így negyediknek lenni. Jó dolog feljönni a 4. helyre, de karnyújtásnyi távolságból végignézni, hogy nem tudom elérni a dobogót, az egészen más érzés. Biztos voltam benne, hogy hátulról nem fenyeget veszély, tehát csak előre kell figyelnem.

 Két és fél köröm maradt, hogy megelőzzem őket. Ha minden energiámat beleadtam volna, akkor talán még ebben a körben meg tudtam volna előzni őket, de biztosan visszaelőznek a lejtőn. Lehet, hogy ez a támadás belőlem vett volna ki a legtöbbet. Nem éreztem magam erősnek egy korai akcióhoz. Inkább azt találtam ki, hogy ebben a körben csak közelítek hozzájuk, a harmadikban felérek rájuk és csak az utolsóban fogok előzni. Innentől kezdve elmondhattam, hogy kontrolláltam ezt a 3 fős, dobogóért folytatott csatát. De nem mondtam, mert ezek csak tervek voltak. Sportriporterek szoktak ilyeneket mondani, pedig mindenkinek megvannak a nagyon jó tervei, aztán részben a szerencsén múlik, hogy ki lesz az erősebb, az okosabb.

 A lejtőkön természetes elhúzott tőlem a páros, de a következő körben, az emelkedőn hamarabb láttam meg őket, mint az előző alkalommal. Egészen hamar fel is értem rájuk! Minden a terv szerint alakult. Erre Libor Laci fogta magát, előzött és elment.


 Ennyit az én zseniális tervemről! Nekem úgy tűnt, hogy ez nem igazi előzés, hanem inkább előre menekülés előlem. Vártam és láttam, hogy ha még sokáig várok, akkor őt már nem tudom befogni az utolsó körben. Előztem és elindultam utána. A nagy menetelésem az első emelkedő tetejéig tartott, mert nem tudtam elöl kőzéptányérra váltani, így hamarosan ismét az utolsó tagja lettem a triónak.

 Az utolsó kör cél-utáni-egyenesében viszont láttam mindkettőjüket. Már nem együtt mentek, de a távolabbi ellenfelemet is láttam. Ez talán rosszabb volt, mint amikor látótávolságon kívül voltak. Most pontosan láttam, hogy mekkora hátrányt kell ledolgoznom. Az első - 1 km-es - emelkedőn kellett 100 métert közelíteni, majd előzni és pár méter előnnyel megkezdeni a következő lejtőt, ami után össze kellene szednem annyi előnyt, ami a végső lejtő aljáig és azt követő kanyargós szakasz végéig, azaz a célig kitart.

 Az első előzés könnyen ment. Szóltam, hogy mennék és mehettem is. Utána sietnem kellett, hogy még ezen az emelkedőn előzni tudjak. Bőven kívül voltam a komfortzónámon, de így sikerült befognom a másik célpontomat és előtte voltam az első emelkedő tetején. A rövid lejtőn kitartott az előnyöm és az utolsó meredeken olyan szép meglepetést láttam, amire nem is gondoltam korábban: A mezőny végét! Minden egyes versenyző, aki lejtőn köztem és Libor Laci között van, növeli az esélyemet, hogy nem ér utol! Hátra tekinteni nem volt időm, csak bíztam benne, hogy a kb. 5-6 lekörözött versenyzőből 2-3 maradt közöttünk.


 Legjobb saját idővel abszolváltam a lejtőt és próbáltam úgy eljutni a célvonal közelébe, hogy ha jönne is mögöttem valaki, ne higgye el, hogy lesz ideje megelőzni.

 Magányosan beértem a célba és nem várt senki, hogy levágja a rajtszámomat. Lassítottam, megálltam. És bután néztem körbe. Elszámoltam magam? Mennem kellene tovább? Ha most lendületből elmennek mellettem, akkor nehéz lesz utánuk erednem. Vagy azért nem szólítottak be az elején sem, mert nem regisztrálták a rajtszámomat? Az egész versenyem invalid? A bemondó is láthatta a tanácstalanságomat és meglepődve közölte, hogy célba értem, vége a versenyemnek, második lettem Master-ben.

 Rövid várakozás után megkezdődtek a “nagyok” eredményhirdetései. Fából volt a vaskarika, vagyis az érem. Talán ez a legötletesebb érem/emlékérem a gyűjteményemben. De talán a legkedvesebb is, mert most történt meg velem először, hogy végig tudtam hol helyezkedek el a mezőnyben és az utolsó pillanatokban is meg kellett dolgoznom a dobogóért. Természetesen jár a gratuláció a győztesnek és minden résztvevőnek, de külön köszönöm a versenyzést azoknak, akik előttem-mögöttem haladva igazán megizzasztottak!

 A fotókat Urr Szabolcs, József Móricz és a saját fényképeim közül válogattam.

 Ez a verseny éppen ott kezdődött nekem, ahol az előző véget ért. Vagyis a Bükkben elszenvedett defekttel. Vissza kellett alakítani az első kerekemet tubeless-esre. Hétfőn pihentem, kedden eltekertem a másik bringámmal, kezemben a kerekemmel a ProBike-ba. Otthagytam a kereket, hogy majd másnap megyek érte. Tehát szerdán elhoztam, csütörtök reggel pedig láttam, hogy totál le van eresztve. Ismét kapott egy nagy adag levegőt a kerék és meg is járattam, hogy jusson mindenhová a folyadékból.

 Este pedig nekiálltam a középtányérom kicserélésének, mert annyira el volt már kopva, hogy ha nem egyenes volt a láncvonal, akkor leesett róla a lánc a kistányérra. Ehhez a művelethez ki kellett szednem a hajtóművet, majd az összes lánctányért leszedni. Olyan torx kulcsom nem volt, ami passzol volna ezekhez a csavarokhoz. Segítséget kértem régi bringás cimboráimtól és jött is a válasz, hogy másnap Budapest közepén kaphatok egy készletet.

 Pénteken jeleztem, hogy indulok a szerszámokért és…
- Otthon felejtettem, de nem gond, gyere ide, aztán áttekerünk! 15-20 perc az út.
No igen, egy tuningolt ebike-kal. Budán felfelé, 37 °C fokban. Tehát a verseny előtti napon versenyzős pulzus-zónában tekertem. A szerszámokat megkaptam, de végül csak 21 óra után tudtam használatba venni őket. Versenyt megelőző napokban normális ember semmit nem szerel a bringáján… Késő este nem úgy nézett ki, hogy lesz mivel indulnom. A Sziget fesztivál zajaimak köszönhetően most is kevesebbet aludtam, mint illet volna. Végül reggelre csak annyi maradt, hogy feltegyem a láncot.


 A  versenyen a zoknik száma alapján már 3x indultam, az eredménylisták szerint csak 2x. (Valójában zokniból is eggyel kevesebb van, mert két éve már csak XS-est kaptam, amit jelnek véltem és megkerestem vele az én Hamupipőkémet. Első próbálkozásra megtaláltam!) Egy újdonság volt várható a pályában, de erről kitettek képet a szervezők, így nem volt gond, hogy kihagytam a pályabejárást. 


 Az Underworld-nek az az egyik különlegessége, hogy a WC-ből is lehet követni a versenyt. No, nem ez az ideális hely, de majdnem a saját futamomat is onnan néztem. 6-7 perccel a rajt előtt megkerültem a focipályát és beálltam a mezőny végére. Szintem már minden induló felsorakozott, így a nem túl előkelő, kb. 53. helyről kezdtem meg a versenyt. A saját kategóriámban ez csak nagyjából a 39. pozíciót jelentette.
(Master 2: 42 fő, Master 3: 14 fő)

 A salakos futópályán egy felvezető kör után vágtunk neki az igazi pályának. Ami a futókör kanyarja előtt letért a fűre, s egy olyan emelkedővel kezdődött, amihez hit és lendület kellett. A felvezető körben nem volt nagy a tempó, ezért nem húzódott szét a mezőny. Borítékolható volt, hogy valaki meg fog akadni ezen az emelkedőn. Így is történt, éppen előttem állt meg egy bringa, majd mindenki, aki őt követte.

 A pálya ezt követő részén éppen annyi kanyar van, hogy sehol sem lehet elférni, ha az elől lévő nem segít, azaz csak lekörözni lehet, előzni nem. Később egy rámpával megszelidített, két fokos lépcsőn felhajtva a kerítésen kívülre kerülünk, majd egy rövid és széles egyenes után egy újabb bal kanyarral visszatérünk a kavicsos terepre. Itt is folyamatosan kanyarog és csúszik az út. Egy nagyon rövid, kanyargós, meredek, “erdei” szakasz után a nagy rámpán lejutunk a pince bejáratához.


 A pincében két helyet találtam, ahol lehet előzni, de az egyetlen igazi előzési lehetőség a pince után adódik: Itt van a pálya egyetlen hosszabb emelkedője, de ez egy folyamatosan kanyarodó, rossz állapotú, poros keramit burkolatú út. Tehát nem lehet rángatni a kormányt, mert alig van tapadás. Később egy épületen belüli betonos szakaszt követően, néhány kanyar után legurulunk a futópályara, ahol egyenesen végig kell száguldani és jobbra letérve, lendületből leküzdeni egy újabb rövid emelkedőt. Az erős hátszél miatt szinte mindenki elegendő tempóval tudott nekiugrani ennek a dombnak. Igazi egynyomos fel-le, jobbra-balra ösvényen jutunk el a mindenki számára bevállalható ugratóhoz, ami után a futókör túloldalán találjuk magunkat, ami egyben a célegyenes is. Itt értelemszerűen szemből fújt a szél. Annyira erősen, hogy az első emelkedőt nem lehetett könnyedén, lendületből megoldani.

 Tehát a mezőny legvégéről indultam, így a titkon remélt top10-es helyezéstől azonnal el is búcsúztam. A fényképeket visszanézve 1-2 kör után a 25 helyig kapaszkodtam fel, majd rátaláltam egy olyan versenyzőre, aki még nálam is gyámoltalanabbul közlekedett a sötétben, de az összes kanyarban is tudtam volna gyorsabban menni, ha nincs előttem. Annyival viszont nem volt lassabb, hogy bárhol kikerüljem. Két kör után találtam egy előzési lehetőséget, de nem figyeltem rá, hogy a célegyenesben megbújt a szélárnyékomban és visszaelőzött. Nem vártam újabb két kört, határozottabban kezdtem el haladni.

Az ugrató előtt hallottam Hidvégi Ariel nevét és a bemondó bácsi valamit az ugratóról is motyogott. Ebből azt gondoltam, hogy ő van előttem, ami nagyon jó, hiszen tavaly ő a 10. hely környéként ért célba! A célvonal után pedig hallottam, hogy Specziár Viktor mögöttem teker! Így volt okom megpróbálni egy újabb előzést és az is jól hangzott volna, Viktort magam mögött tudom tartani. (A Strava Flyby alapján valami gondja lehetett a verseny elején.)

Hiába előztem mindegyik körben legalább egyet, Ariel továbbra is előttem volt. Valószínűleg ő is hátulról indulhatott és hasonló ritmusban hámoztuk át magunkat a mezőnyön. A táv (versenyidő) felénél hátba csapott Kefe, akit tavaly megtréfáltam azzal, hogy egy ideig mentem vele, amikor lekörözött. De ez a felzárkózás, áthámozás sok energiámba került, most nem tettem rá a kereket, de figyeltem, hogy más így tesz-e és lekörözésnek álcáz-e egy sima előzést. A sok alteregó után a pincében - ahol csak egy szalag választja el a két irányban haladókat - láttam az igazi Arielt! Így motivációban nem volt hiány, de végig az az érzésem volt, hogy neki mindig a legjobb helyekre jön ki a lekörözés, nekem pedig sokat kell cammognom a lassabbak mögött. Persze könnyen lehet, hogy csak gyorsabb volt, de meg voltam győződve, hogy kis szerencsével beérhetem. Egyre többet használtam a montis szótár két legismertebb kifejezését: jobbról, balról! Hiába voltak partnerek a körökkel lassabb versenyzők, nem sikerült az az előzés, amit úgy 40 percen keresztül vártam. 10 másodperccel maradtam el a 10. Helytől.

Mi lett volna, ha megfelelően bemelegítek, ha jobb helyről rajtolok… Értelmetlen a kérdés. Mi lett? Nagyon élveztem, hogy a hátulról indulásnak köszönhetően folyamatosan jöttem fel! Azt hiszem, most sem cserélném be ezt az élményt és unalmas 9. helyért.


 A 2014-es első próbálkozásomról semmilyen nyom nincs az eredménylisták között, a saját dokumentációm is hiányos. Később 19., 14. és most 11. lettem. A tendencia megfelelő!

 Maradt egy kritikai észrevételem a végére. A Master 1-et egy külföldi srác nyerte. A bemondó bácsi az eredményhirdetésnél is nehezen mondta ki a nevét. Nem úgy tűnt, hogy megkérdezte volna őt a helyes kiejtésről, pedig volt erre kb. fél órája.

A versenyfotókat Farkas Milán – ​www.milanphoto.hu​ készítette.

 Mivel több szubkultúrában ill. baráti körben is Gabrielként ismernek és 10 éve egy narancssárga KTM-et hajtok, ezért úgy tűnhet, hogy a cím engem takar. De miért emelném ki magam, ha az egész blog rólam szól?

 Elő kell vennem a táblázatomat, ha meg akarom nézni, hogy hány alkalommal indultam a Bükk Maratonon. Indultam Egerből a Tesco parkolójából, a Berva-völgyből és Felsőtárkány mellett is többször átszeltem már a célvonalat. Tehát az ismeretlentől nem kellett félnem… csak a hőségtől.

 Egyik országútis csoportban a szombati Kékes csúcstámadás kapcsán volt arról vita, hogy szabad-e ilyen hőségben versenyt rendezni. Éppen ezért még a hét legelején elmentem a 35 fokos melegben egy 120 km-es tesztre. Ahol megállapítottam a már ismert tényeket: bírom a hőséget, de nagyon sokat kell inni! Komolyabb tekerésre már csak csütörtökön mentem, nem kockáztattam, hogy esetleg 3 napra kiütöm magam. Ez a tekerés már kevésbé esett jól, de talán nem jó kezdés 35-37 fokban nekiugrani az Ürömi útnak. Tehát a verseny előtti felkészülés inkább pihenés volt.

 Utóbbi időben felvett rossz szokásomtól eltérően most jót, s eleget aludtam. Kedvesem ébresztett, az asztalon pedig már várt a reggeli és a kávé. Idén még nem kezdődött ilyen jól egyik versenyem sem!

 Fél óra autózás után érkeztünk a célterülethez, ahol csak tippelni tudtunk, hogy betelt-e a parkoló, de ilyenkor nem érdemes kockáztatni, gyorsan le kell parkolni. (Jó lenne, ha a szervezők tudnák és jeleznék, hogy érdemes-e behajtani a parkolóba.)

 Maradt 45 percem a rajtig. Ennyi idő alatt kellett 3 bringát kipakolni és összerakni, majd átöltözni és meglátogatni a toi-toit. Aki panaszkodik az időjárásra, annak csak be kell mennie 5 percre a műanyag fülkébe és a szabadulás után a korábban elviselhetetlennek tűnő kinti idő kellemes, friss és szinte már hűvös lesz. Egy-két percem maradt a beállásig, tehát a bemelegítés ismét a lassú rajtra maradt. Amikor elköszöntem a páromtól, akkor hasított belém a felismerés, hogy se belső, se pumpa, se semmilyen szerszám nincs nálam. Ami azért igazán kellemetlen, mert az utóbbi években a Bükk Maratonon mindig volt valami technikai problémám, de sosem volt mivel megoldanom. Továbbá a hét eleji tekerésemnél kaptam egy tüskét az első kerekembe, amit csak jobban benyomtam, mert a folyadék nem akarta időben eltömíteni.

 Ezzel a sötét felleggel vágnam neki a távnak. A lassú rajt persze 30 km/h körüli tempót jelentett, ami nagyon jó arra, hogy néhány PR megjelenjen a Straván, de a verseny egészére nem biztos, hogy jó. Rendeződtek a sorok, már láttam, hogy kikkel kell meccselnem majd a végén. Aztán az egyik jobbra nyílnál elmentem balra. Talán láttam még az előttem haladót, aki szintén a rossz irányba ment. Hamarosan jöttek is le páran a helyről (Kerek-hegy), így mire megfordultam az engem követők is legurultak, és a visszatértek is már messze előttem jártak.

 Hamarosan elértem az első, kiemelt fontosságú frissítőhöz: 14 km-nél jártunk és a következő terülj-terülj asztalkám az 50. km-nél volt várható. A meleg miatt fel sem merült, hogy a kulacsok feltöltését most kihagyom. Inkább elbukok 2 percet, de közel 2 órát nem lehet kibírni (félig) üres kulacsokkal. Itt esett be mellém Márton kolléga, aki valamivel később az egyik lejtőn el is gurult mellettem. Legalább találkoztam ismerőssel és tudom, hogy hol van hozzám képest a mezőnyben. Tavaly az utolsó előtti frissítőnél került látótávolságon belülre és onnantól nagyon meccseltünk. Bíztam benne, hogy idén is legkésőbb majd valahol ott találkozunk.

 A pálya új szakaszai kifejezetten tetszettek! Talán az idei volt a legizgalmasabb Bükk Maraton pálya. Viszont kevés volt a jelölés és néhány pl. már csak a kanyar után volt látható. Bélapátfalva környékén egy aszfalton kellett felkapaszkodnunk. Tudom, maratonon szidni szokás, ha aszfalt van a pályában, de nekem ez a szakasz az egyik kedvencem lett. Szép kilátás nyílt a tájra, gyönyörű idő volt és értem utol az ellenfeleimet. A korábban említett Márton kollégát is itt sikerült visszaelőzni. Volt aki olyan arcot vágott, mintha 70-80 km után járnánk már! Megkezdődött a főzőcske!



 A 36. km környékén szerencsére volt egy meglepetés frissítő. Ittam és töltöttem, de akkor úgy számoltam, hogy minimális szint választ el a következő frissítőtől, tehát kibírnám nélküle. Akik üres kulacsokkal érkeztek ide, azok számára a verseny végét jelentette volna, ha nincs ez a terven felüli töltőállomás.

 Az 50. km után el kellett fogadnom, hogy valamit elrontottam, mert a bal combom görcs közeli állapotba került. Hiába éreztem, hogy tudnék még gyorsabb lenni a mászásokon, kissé vissza kellett fognom magam. Aggódnom kellett még amiatt is, hogy végig megfelelően magas volt a pulzusom és ezzel arányosan valamivel nőtt a fogyasztásom is. Volt rá esély, hogy kieszem a zsebeimből az utolsó zselét a cél előtt 1-1.5 órával.

 De így visszafogva is előrébb tudtam araszolni. Sokszor még a lejtőn sem értek utol, amiből arra következtettem, hogy ellenfeleimet megviselte a meleg és fejben elfáradtak, nem mernek már nálam sokkal gyorsabban lejtőzni. Persze volt, aki kihasználta, hogy lefelé gyorsabb: valaki visszaelőzött, valaki pedig elmenekült előlem. Az egyik lejtő elején már a bal oldali dual control kar használatától is begörcsölt a kezem. Nem szoktam görcsölni, csak arra tudtam tippelni, hogy több izo, kevesebb víz kellett volna.

 A görcs-problémát leszámítva frissen érkeztem Felsőtárkányba. Érdekes látni a célterület kacskaringójában, hogy a régen látott, messze előttem tekerőtől csak 1 perccel vagyok lemaradva és a fél órája leszakított ellenfelem is szinte szélárnyékban követ.

 Jár a fekete pont a frissítő személyzetének: “Nem lesz már több frissítő.” Reménykedtem, hogy a tavalyi emlékeim és a kiírás pontosabb, mint ez az info. Nagy-orom felé hárman toltuk. Szó szerint, mert én nem akartam megpróbálni és ezzel kockáztatni egy görcsöt. Ez egy olyan emelkedő, amelyiknél ha leszállsz, szinte biztos, hogy nem betámadni fognak, hanem csatlakozni a sétához. Persze a már kevésbé meredek részen illik visszaülni, mert előbb-utóbb valaki nyeregbe pattan, majd a mögötte lévő is és akkor el kell engedni őket. Ezért inkább időben visszaléptem a pedálba.

 Az aszfalton és virágos mezőn messze ellátni előre és így könnyen lehet újabb célpontokat találni. Egyik kanyarban utol is értem a bringáját szemlélő versenyző társamat. Rutinból megkérdeztem:
- Van minden?
- Á. lassú defekt…
Van minden? De hát nálam nincs semmi! Megszoktam, hogy minimális szerszámozottság nélkül nem tekerek.

 Aztán láttam a kalapácsos ember áldozatát: 20 km-rel korábban még frissen visszaelőzött a lejtőn, most viszont ráhasalt a kormányra. Úgy tűnt, hogy neki csak pihenésre van szüksége, ilyen állapotban nincsen jó szó. Az utolsó két frissítőtől már a középtáv végét is beértem. Az emelkedőn is látni, hogy óriásit küzdenek akkor is, ha már csak tolják és lejtőzésükön is látható, hogy teljesen kimerültek. Ilyenkor egy-két bíztató szó kíséretében kerülöm őket.

 Elértem arra a pontra, ami után már egy-két jelképes emelkedőt leszámítva csak gurulni kell. És ezen a szakaszon megelőzni sem szoktak, tehát szinte már lehet gratulálni, hogy megcsináltam! Az egyik köves lefelén megcsúszott az első kerekem. Vagy inkább azt mondanám, hogy bizonytalan volt a bringa eleje. Megálltam. És abban a pillanatban leugrott a felniről a külső. Úgy döntött a tüske, hogy eddig élvezte a társaságomat, most távozik. Ez aztán az alkímiat! A karbon bringámból egy pillanat alatt ócskavas lett. Ami cipelni vagy tolni kell a hátsó kerekén. Küldtem a menyasszonyomnak egy sms-t, hogy később fogok beérni, technikai gondom akadt.

Valaki szótlanul, valaki pedig egy “sajnálom”-ot felém dobva száguldott el mellettem. Nincs baj egyikkel sem, az én versenyem, az én hibám, hogy nem volt nálam semmi. Pontosabban: versenyen tényleg nem várom el, hogy segítsenek. Szótlanül tűrtem a sorsomat, mert mint tudjuk: “Egy igazi férfi nem rinyál!”
https://youtu.be/wxldhUpYLjM?t=3m53s

- Na ne ************** !
Megérkezett a kék sisakos HegyiBringás a narancs színű mezében! (OK, csak hátulról kék az a bukó, de versenyen csak onnan látjuk egymást.) Milyen jó, hogy visszaelőztem! Mire eldöntöttem a bringát, ő már ki is pakolt és megbeszéltük a lehetőségeket. Csinálunk egy matematikailag 27.5-ös kereket, azaz a 26-os tubeless külsőmbe betesszük a 29-es belsőjét! Nekem a szelep anyájának lecsavarásánál megállt a tudományom, mert begörcsölt a tenyerem. Sétálással, szereléssel buktam kb. 20 percet, de végre újra nyeregben voltam! Lassú rajttal indítottunk és azonnal elment mellettünk még egy hosszútávos. Egészen más fegyvertelenül tűrni az ilyet, mint a bringán ülve!

 Sebességet váltottam, azaz váltottunk. Ezt az egy pozíciót még vissza akartam szerezni. A középtávosok lehúzódtak, elengedtek. Próbáltam felérni a már  látótávolságon kívül került srácra. Két rövid emelkedőnyi esélyem volt. Száguldozás közben próbáltam hátra is figyelni, hogy a megmentőm is értse: Nem őt akarom leszakítani, azt szeretném, ha tudna jönni velem! Az első rövid mászás végére a srác mögé értem, de elmenni már nem tudtam mellette és a új társam is lemaradt. Hiába jött a kérdés elölről, hogy engedjen-e el. Nem mondhattam rá igent. Kicsivel később sikerült hátul összezárnunk és közelről követni a “vadat”. Az utolsó mászásnál mindketten tudtunk egy frissnek tűnő támadást indítani, mindketten javítottunk egy pozíciót.  A település útjainak keresztezésénél a sípolások közt eltelt szünetet figyeltem. 5-10 másodpercre tudtunk elhúzni. Szerettem volna legalább fél perc különbséget kialakítani és úgy tűnt a végére, hogy nem kell visszatámadástól tartanunk, elengedett minket.

 Befutó előtt - ha nem egyedül közelítek a célhoz - mindig próbálom megtervezni, hogy mit csináljak. Milyen íven vegyem az utolsó kanyart, elsőnek vagy másodiknak érkezzek-e oda, melyik nyomot válasszam. Tehát a sprintet próbálom felépíteni. Most is kitaláltam, hogy hogyan legyen a befutó. A célegyenesben kicsit lassítottam. Egymás mellett haladtunk a célkapu felé. És az utolsó fél méteren hirtelen.... megálltam. Rutinos társam szintén. Én nem akartam előtte beérni, hiszen ha nem segít rajtam, még mindig sétálnék valahol az erdőben. Ő pedig talán úgy gondolta, hogy defekt nélkül biztosan előtte végeztem volna be, tehát nem veszi el előlem a pozíciót. Végül átjutottunk a célvonalon, ahol egy régi bringás cimborám várt, akivel régen sokat tekertünk, idén pedig a maratonok után szoktunk találkozni.



 Tiszta bringával és kissé lezuhanyozva találkoztam újra a párommal és az U9-es győztessel. Mivel nekik nem volt elég az egész napos tekerés és úgy gondolták, hogy nekem sem, ezért együtt eltekertünk a Vöröskő-forráshoz.

 Futottam magamhoz képest egy egészen jó versenyt. A 20 perces veszteséggel együtt is az egyik legkisebb (százalékos) lemaradásom volt a kategória győzteséhez képest. Számomra tökéletes időjárás volt, a defekt utáni segítség miatt jó hangulatban (és tempóban) sikerült befejeznem a versenyt. Találkoztam régi barátommal és még egy családi bükki tekerésre is volt idő. Életemben először sikerült hozzájutnom a rétesfesztiválról egy réteshez (a célban várt rám.) Elkerültem a pocsék kávét is, tehát ez egy igazán jó napként kerül az emlékeim közé.

 Szokás szerint mindent kiszámoltam mindent, pontosan tudtam, hogyan kell beosztanom a péntek délutánomat, hogy szombat hajnalban frissen ébredjek. Péntek estére beesett még egy nem tervezett szerelés, de még így is maradt 6 órám alvásra. Pillanatok alatt elaludtam, majd néhány pillanattal később valamire felébredtem. Néhány óra forgolódás után felkeltem fél órára olvasni, hátha utána el tudok aludni. Segített az olvasás, sikerült valamikor 2-3 óra között elaludnom.

 Hajnali 5 óra környékére volt beállítva a telefonomon az ébresztés. 6:45-kor ébresztett a telefonom, de egy hívással. Valószínűleg fel sem ébredve mentem el a telefonhoz, leállítottam az ébresztés, lehúztam a töltőről, majd visszadőltem az ágyra és a telefont magam mellé helyeztem. Így a reggelimből csak egy bögre tejeskávé lett, az U9-es családtag indulása pedig a szervezők jóindulatán múlt, mert csak nem sokkal a gyerekverseny rajtja előtt előtt tudtunk megérkezni. Útközben felhívtuk a szervezőt, aki megnyugtatott: átvehetjük a rajtszámot fél órával a rajt előtt.

 De ki az a Stephen L Williams? Ugyanis ezt a nevet írta ki a telefonom a beszélgetés végén és a hívásinfóban is így szerepelt. Ilyen név nincs a telefonkönyvemben, mégis megjelenik a hívások előzményeinél!
Az U9-es pályát már nem tudtuk bejárni, de utólag úgy látom, hogy az első helyre nem volt esély és csak annyit tudtam volna hozzátenni a bejárással, hogy a második hely kényelmesen legyen meg.

 Éppen volt időm még reggelizni az átöltözés alatt, s így tudtam menni egy lassú kört a pályán. Nem is ment volna gyorsan. Még visszamentem a kocsihoz enni, mert egy 40-50 perces versenyen mégsem illene eléhezni. Itt sikerült az autó melletti, földből kiálló vasat eltalálnom a térdem alatt. Hurrá, nem a térdemmel! De így is fájt minden tekerés.

 Az előző fordulóhoz hasonlóan itt is mindenkit beszólítottak. Éppen ezért nagyon hamar regisztráltunk, mert állítólag eszerint volt ott a beszólítás. Bár bíztam abban, hogy itt már a bükkszentkereszti eredmények alapján fogják hívni a versenyzőket. Az utolsó (vagy utolsó előtti?) sorba kerültem. Itt már fel is adtam a korábban becélzott 3-4. Helyet. Az első kanyarig lassú felvezetés volt. Ez érthető is, hiszen az apró kavicsok csapágygolyóként gördültek ki a kerekek alól, s ilyen talajon volt egy kb. 145 fokos, meredeken lejtő kanyar. Nem volt olyan ív, ahol ne kellett volna szinte teljesen állóra fékezni a bringát. Ezt követte egy lekaszált dombos mászás, majd rövid pihenő után egy egyenes, de sajnos egynyomos meredek fölfelé. Itt elkövettem azt a hibát, hogy beálltam a sorba, nem próbáltam a nyom mellett előzni, így megragadtam egy 5-6 társaságban. Bár az első egy-két kör nekem mindig a túlélésról szól, lehet, hogy nem is tudtam volna akkor elegendőt előre jutni. A fenti sík szakaszon volt hely előzni, de egyet adtam, egyet kaptam, tehát csak a társaság változott, a pozíció nem. A gyors lejtőn pedig kaptam 5-6 másodpercet, de mivel jellemzően az is egynyomos volt, ritkán vesztettem ott helyezést.
Az erdőből kiérve a szokásos csapágygolyós utcák következtek, és a cél előtt még volt egy emelkedő, majd ezt követte a padlógázos célegyenes.

 A második kör közepére már nyilvánvaló vált, hogy a csoportomból a füves részen még meg tudnak támadni, mert előtte kipihenték magukat és a másik mászást előttem akarják megkezdeni. Nekem pedig az volt a célom, hogy az egynyomos meredeken mégis támadjak és próbáljak pár embert (vissza)előzni, s így a lejtő tetejét - és alját - előttük érem el.

 Arra már semmi esélyem nem volt, hogy a csoport előtt lévőket utolérjem. Ezért mentem a kényelmesnek nem nevezhető anaerob tempómban és bíztam abban, hogy szépen lassan előrébb lépegetek és az utolsó körben még lesz erőm megindulni. Persze fogalmam sem volt, hogy kivel vagyok egy kategóriában.

 A negyedik körben a füves mászás tetején az előttem tekerő váltott néhány szót egy pálya mellett álló emberrel. Őt gyorsan megkérdeztem, hogy az előttem lévő miben indult.
- Nem ismerem, de biztos master 2-es.
 A meredek aljában az illetőnek leesett a lánca, így őt megelőztem, de pár méterrel korábban ketten is elmentek mellettem. Az egyik ismerős volt - már többször kikerültük egymást -, gyorsan utána mentem és megkérdeztem, hogy aki elment, az ugye lekörözött minket.
- Igen.
- Akkor ez az utolsó körünk!
És mentem is tovább, mert így már csak ez az emelkedő maradt nekem támadásra. Megláttam a már régóta üldözött piros Saeco mezt! Ha már utolértem, akkor megkérdeztem, hogy melyik kategóriában érdekelt.
- Biztos valami master.
- De melyik?
- Mit tudom…
- Hány éves vagy?
- 43.
- Akkor Master 2.
Nos, ezen a versenyen nincs Master 1, nincs Master 2, csak Master és egy másik futamban Senior. Alaposan felkészültünk, komolyan vesszük a versenyt... de az biztos volt, hogy egy kategóriában indultunk! Hiába sikerült a mászás, az előzés, mert vagy a lejtőn vagy az azt követő sordrós kanyarokban elém került az a Seaco mez. Fogadni mertem volna, hogy az utolsó kis emelkedő nem lesz elég semmire, de mivel utolsó esélyem volt javítani a helyezésemen, ezért megpróbáltam ott gyors lenni. Talán nem is gyors voltam, csak váratlan, így sikerült az előzés, és ellentámadás nélkül érhettem a célba.

 Az előzetes tervemet nem tudtam valóra váltani. Messze voltam 4. helyezéstől is, csak 6. lettem. Viszont az utolsó előzésmet egy MTB Hungary-s ismerős ellen hajtottam végre. Hiába a profil kép, nem ismertem fel. Csak az eredmények között láttam, hogy ismerős a neve. Talán az utolsó futamra már ismerni fogjuk a mezőnyünket. De remélem, jövőre katagóriánként színes rajtszámot kapunk, mert így láthatjuk, hogy az előttünk haladóval mennyire kell komolyan venni a küzdelmet, a családtagok pedig be tudnák mondani, hogy hanyadik helyen haladunk.