Pedálfordulat

Az igazán profik a szezon végén sérülnek meg. Ha az idei sok kisebb sérülésemet nem számítom, akkor majdnem igazán profi voltam Annyi hibát követtem el az időzítésnél, hogy belecsúsztam az influenza szezonba, ezért meg kellett várnom, hogy ettől a nyavajától megszabaduljak. Így aztán a  tervezettnél két héttel később telefonáltam időpontért, ami viszont az jelentette, hogy a szokásos menetrend szerint december második felére kaptam volna időpontot. Engem nem zavart volna, ha fenyő illat van a műtőben, de el kellett fogadnom az ünnepek miatt már csak új évben kerülök a műtőasztalra.

Az előzményekhez hozzátartozik a labor a vizsgálat és az aneszteziológussal való beszélgetés, valamint egy pre-torna. A labor - mint mindig - rövid és kellemetlen. Hiába iszok ott meg 1 liter folyadékot, alig akar jönni a minta… de amiint autóba ülök, már más a helyzet. A vérvétel- pedig kifejezetten kellemes emlékké válik az orrból és torokból történő mintavételezés után. A fekete-fehér selfie gyűjteményem a tüdő-röntgennel bővült és készült egy EKG is.

Az aneszteziológussal való beszélgetést már sokkal jobban vártam. Itt senki nem fog megszúrni, senki nem fog bennem turkálni. Elmondhatom, hogy semmire nem vagyok érzékeny, erre ő megdicséri a szívemet. Csodás! Teljes az egyetértés, hogy altatás legyen, s ne epidurális érzéstelenítés. Legutóbb -  kb. 10 éve - megtudtam, hogy az altatásnak nem sok köze van az alváshoz. Talán közelebb van a kómához ez az állapot, de egy tudattalan halál sokkal szimpatikusabb számomra, mint megélni, hogy deréktól lefelé lebénulok. Nem mintha hallottam volna bármelyik megoldásnál maradandó hibáról, de nagyon egyszerűen összefoglalva ezt a két kockázatot kell mérlegelni. (Persze csak akkor gondolkozhatok ezeken, ha az orvos szerint egyik sem zárható ki nálam.)
Eddig úgy gondoltam, hogy az aneszteziológus az altatásért felel. Ennél a beszélgetésnél realizálódott bennem, hogy sokkal inkább az altatás alatti életben tartás a feladata. Mivel a műtét január 2-ra lett kiírva, ezért meg kellett kérdeznem, hogy szilveszer éjszaka inkább pihenjek vagy az sem baj, ha félálomban érkezek a kórházba. Az a választ kaptam, hogy nyugodtan szórakozhatok, fent lehetek hajnalig. Alkoholt amúgy sem szoktam inni, vezetni is fogok, így attól nem kellett tartani, hogy másnaposan érkezek. De minek is innék, ha az altatás is lehet legalább olyan jó! Bizony, az első műtétem után mindannyian úgy ébredtünk abban a 3-4 fős kórteremeben, hogy: “De jó volt ez a cucc!”. Viszont azt is megemlítettem, hogy a második műtétemnél az utolsó éber pillanataimban rosszul éreztem magam, émelyegtem. Megtudtam, hogy ez nem ritka jelenség, de lehet tenni ellene, figyelni fog erre.

Volt, aki már szilveszter éjszaka demonstrálta az én másfél nappal későbbi állapotomat.Szerintem egy átlagos napon is legalább annyian ütik ki magukat alkohollal, mint ahány embert betolnak a műtőbe, ezért még kevésbé aggódtam, hogy másnap pár óra ki fog esni. Január elsején, hajnalban 3-4 körül feküdtem le és délben ébredtem, ebből egyértelmű volt, hogy kissé álmos leszek a műtét reggelén. Alig érkeztem később, mint a szobatársam. Ilyenkor mindenki szívesen beszélget, hiszen van közös téma és legalább arra sem kell figyelni, hogy mennyire borzasztóan éhesek vagyunk. El is repült másfél óra, jött a nagy, kerekes ágy a szobatársamért. Nem sokkal később megkaptam a branült és a két kis bogyót. Határozottan nem kellemes élmény, ahogy hosszan betolják a kézfejbe a tűt. Más helyzetben, ha valaki ilyen fájdalmat okozna nekem, biztosan kapná azonnal az ezzel arányos választ. De ilyenkor rezzenéstelen arccal és rezzenéstelen karral tűröm a fájdalmat. Ez az utolsó pillanat, amikor még ihatok pár kortyot. Nagyon jól esett volna néhány falat és egy forró kávé, de 3 óra evés nélküli ébrenlét után megérti a szervezet, hogy hiába jelez, nem fog enni kapni. Szinte elmúlik az éhségérzet. Szerencsére a kevés alvás és talán a Xanax együttes hatására sikerült elaludnom.

Az ágy vége kísértetiesen hasonlít a Jégkorszak Sidjének fejére (van az az állapot)

Kinyitom a szemeimet az ágyamban fekve. Megemelem a takarót: rögzítőben van a lábam. Bal kezembe csöpög valamilyen infúzió. Nem emlékszem arra, amikor a műtét után felébresztettek és arra sem, hogyan tettek vissza az ágyamra. Nyújtózkodok az órámért: 12:15. Nagy a csend, már egy ideje visszahoztak, tehát nagy baj nem lehet. (A másik ágy irányából folyamatosan jött az ütemesen zaj, de ezek forrását szolgáltató műszereket azonnal behozták, ahogy megürült az az ágy. Tehát a műtét jellege miatt szükség volt ezekre a zajkeltőkre a beavatkozás utáni órákban.)  Ezek után kézbe vettem a telefonomat és írtam egy üzenetet. Viszont most látom, hogy az üzenetet 12:06-kor írtam, Tehát valójában 12:05-öt mutathatott az órám. (Vagy először 10 perc alatt írtam, s utána néztem meg az időt. Az üzenetet többször javítottam, mire sikerült hibák nélkül megírnom. Íme:

“Már zúl vahyoky dr kómázok sz ágyamban.”

Bár ez egy hibátlan és félreérthetetlen üzenet, még írtam és másik sort is:

“Alvás van.”

A következő néhány óra ilyenkor azzal telik, hogy néha felébred az ember, aztán visszaalszik. Ha éppen egyszerre vagyunk ébren a teremben, akkor beszélgetünk. El is meséltem, hogy milyen nehezen írtam meg egy rövid üzenetet… és már arra sem emlékszem, hogy mit írtam és kinek is. Ezen jót derült és ő is SMS írásába kezdett. Majd pár perc után közölte, hogy többszöri nekifutást követően végül biztosra ment és csak ennyit írt:

“OK”

Ő a műtét alatt álmodott is, álmában dolgozott, és ébredésekor az bosszantotta, hogy nem tudta, befejezte-e a munkát.

Megérkezett a párom. Megtudtam, hogy tényleg neki írtam.

- Hozzak valamit, szükséged van valamire?
- Egy gitárt! Ha már úgyis szól a másik ágynál a metronóm, akkor kihasználnám.

Nem kaptam gitárt. De legalább végre ihattam egy kevés gyümölcslevet. Nem sokkal később a szobatársam kapott ebédet is, de nem volt ereje megenni az egészet. Mire nekem is hozták, nem okozott gondot az evés… Egy-két percig nem. Aztán csak azért toltam be pár falatot, hogy minél előbb visszafekhessek. Nem sokkal később megtudtam, hogy mehetek haza, Jeleztem, hogy lehet jönni értem, majd értetlenül néztem, hogy miért kellene már öltözni kezdnem. Úgy telt el ébren 1 óra, hogy max. 5.10 percnek ézrékeltem.

Mankóra fel!