Pedálfordulat

Amikor bejelentették, hogy az idei Duna Maraton szervezése más kezekbe került, akkor még nem tudtam, hogy ennek örüljek-e. Alapvetően jót tesz mindenféle rendezvénynek a megújulás, s mivel Harang is ott lesz valahol a háttérben, ezért attól sem kellett tartani, hogy a nagy újításban elfeledkeznek a szervezők a versenyről. A Duna Maraton Facebook aktivitása megugrott, láthatóvá vált a fiatalos lendület!

Aztán egyre inkább az is látható vált, hogy read-only módban üzemel a marketing gépezet, hiszen válaszolni szinte mindig elfelejtettek a kérdésekre, észrevételekre. Biztonsági játék ez, hiszen aki nem válaszol, az nem is hibázhat. De szerencsésebb lett volna, ha akad egy írástudó a csapatban, aki tudja is a válaszokat a feltett kérdésekre.

Az én nagy félelmem a copy-paste módszerrel készített versenykiírás volt elrejtve, mert a hosszútáv az előző évekhez képest 25-30 km-rel hosszabb lett, de a limitidő, s a mérési pont helyszíne nem változott. Részben ez is motivált, hogy induljak az előző napi 16 km-es időfutamon. A versenyközpont és az időfutam rajt-cél területe kb. 4 km-re volt egymástól és semmi információ nem volt megtalálható arról, hogy az időfutamra melyik helyszínen kell nevezni. A dunaparti fő versenyközpontnál kezdetem 8:40-kor és akkor már rendezgették a rajtszámokat… Elvben 8:00-tól lehetett átvenni a rajtcsomagokat! Átvettem a Prológra való rajtcsomagomat és felmentem Vaskapu felé autóval. Előtte még megkérdeztem, hogy mikorra van kiírva a rajtidőm, hiszen időfutamnál vagy eleve adnak egyet, vagy választhatok. Azonnal meg is kaptam a választ, hogy 2-es rajtszámhoz a második, tehát 11:01-es rajtidő tartozik. Hmmm… a kiírás szerint 10:00-kor kezdődik… Megerősítést is kaptam, hogy 10:00-kor, aztán arról is megerősítettek, hogy 11:00-kor. Úgy készültem, hogy 10:01-kor is elrajtolhassak…Biztosra kell menni, de a 11 órás időpont volt a helyes.

Apropó rajtcsomag! A Prológ és a Maraton rajtcsomagja megegyezett. Persze a majdnem semmiknek ez könnyű. Egy gél, plusz a szokásos High5 promó tabletták… bár ez utóbbi lehet, hogy csak az egyikben volt. Nylon szatyor, póló nélkül és persze néhány 10-20%-os kedvezményre jogosító papír. Nagyon meg sem néztem ezeket.

Prológ

Végül maga az időfutam a kevés induló ellenére komolyan lett véve. Persze látszott, hogy itt a többség csak montis maratonokhoz szokott: alig melegített valaki. Az 1-es rajtszám tulajdonosa nem tisztelte meg az eseményt, így én indulhattam elsőként. Ami a legrosszabb rajtidő, mert senkihez nem tudok viszonyítani. Persze úgyis a pulzusmérőt figyelem, de mindig jó érzés valakit hátba csapni. Régen látott értékeket mutatott a műszer, elégedett voltam magammal, majd az órám átváltott a soha nem látott tartományba. 207-es pulzusnál már a korábbi 180 feletti értékeket sem tudtam hitelesnek tekinteni. Maradt az érzésből tekerés. Ez a verseny valójában a jelölés főpróbája volt, ami nálam jól vizsgázott, hiszen a táv 90%-ig elöl voltam és így is mindig tudtam, hogy merre kell mennem. Aztán a végén utolértek éppen annyian, hogy ne kelljen megvárnom az eredményhirdetést. Nekem is főpróba volt, mert a CrossKovácsin elszenvedett bordazúzásom még a rajt előtti pillanatokban is fájt, de a versenyen már semmit sem éreztem belőle.

Esélytelenlatolgatás

Sikerült 50 km / 1500 m szinttel rápihennem a másnapi 115 km-es megmérettetésre. Már a parkolásnál elhatároztam, hogy jövőre nem indulok, mert a korábban érkezők büntetése (távolabbi helyekre irányítása) nálam megegyezik azzal, amikor valakit beengednek szemből vagy oldalról a rajtdepóba. Aztán persze találkoztam ismerősökkel és oldódott a bosszús hangulatom. Hajtány Mikivel kismamásan elbeszélgettünk: Neki 1 hetes, nekem már 4 hetes a bordatörésem. (Bordánál nehéz megállapítani, hogy zúzódás, repedés vagy törés történt.) A rajthoz való beállásnál megjelent Marci is, aki fontos viszonyítási pont, mert az elmúlt két évben 1-3 percen belül értünk be egymáshoz képest a Dunán és több versenyen is egymás után szoktunk beérni. Viszont idén a Kondezgyíkon kb. 22 perccel maradtam le tőle, amit fájó bordáimnak tulajdonítottam. Ha most is 15-20 percet kapok, akkor nem a bordáimmal van baj, hanem velem, én estem vissza ennyire idén. A rajtban még megnyugtattuk egymást, hogy az utolsó pillanatban módosított limitidő és limitpont elérésére esélyünk sincs, hiszen az térben és időben ugyanannyit változott. Majd a valóban lassú rajt alatt megtudtam, hogy nem megyünk le Pilisszentkeresztre, tehát mégsem teljesen lehetetlenség elérni a limitet. Idén végre átment a mezőny a Bazilikánál, készülhettek a szép képek! Aztán valahol a panoráma út közepén elindulhatott mindenki a saját tempójában.

Itt vettem észre, hogy a mezem szétnyílt, csak a szegycsontomnál tartja össze a zippzár kocsija. Nagyon szexi, de félő, hogy a frissítőkön a fiatal lányok rám vetik magukat, aztán semmi esélyem sem lesz a limitidőt elérnem, ezért inkább megálltam 1-2 percre, hogy megigazítsam a gúnyámat. Ha jól láttam, akkor ezzel az utolsó előtti helyre sikerült visszacsúsznom, de egy 53 fős mezőnyben nem probléma előrébb jutni. (53!!! Én örülök, hogy nem rövidebb, hanem hosszabb lett a hosszútáv, de valami nem sikerült, ha már csak 20-25%-a maradt a régen még 200 fő feletti mezőnynek..)

Meglepően hamar felértem “Mérőszalag” Marcira, majd ő még ennél is gyorsabban elment, ahogy laposabbá volt a pálya. A sípályán szándékoztam visszaelőzni, s ott meg is közelítettem, de radnótisan “hogy ne feleljek aznap, egy kõre léptem én”, azaz nem vettem észre egy követ a kerekem alatt, így a sípálya melletti szerpentin első kanyarját nem tudtam megtekerni. Itt már biztos voltam benne, hogy ezt a frissítőt is kihagyom, ahogy az eddigi 3-ból kettőnél tettem. Menni kell, mert aki éppen előttem megy, az sem fog megállni. Menni kell, mert minimális esélyünk van a limitpont elérésére. Persze a dobogósok bőven elérték, de az egy másik liga ezen a versenyen. Mivel a mászásoknál ismét éreztem, hogy még fájnak a bordáim, lefelé is nagyon biztonságosan, azaz szánalmasan lassan jöttem le Dobogókőről. Pilisszentlászlón, a Kisrigó mellett szintén nem állhattam meg, hiszen tényleg minden perc számított. Még a természet hívó szavára is csak a limitpont után voltam hajlandó válaszolni. Feltekertem mindenhol, előztem is, de kiszemelt ellenfelemet nem láttam. Igazából abban sem voltam biztos, hogy az előző frissítőnél állt-e valaki, nem arra figyeltem. De az idő fontosabb volt. 13:02-kor, tehát mondjuk úgy, hogy mérési hibán belül értem fel másodszorra Dobogókőre. 5 percet még egy első randiról is lehet késni, tehát bíztam benne, hogy tovább fognak engedni. Engedtek is, de hallottam, hogy 13:30-ig mindenkinek szabad a pálya.

A második hosszútávos bónusz körben mertem lefelé menni, hiszen másfél órája megismertem minden követ, de éreztem, hogy ez kevés, hiszen most biztosan több a hátrányom, mint az előző kör elején. Egyetlen esélyem, hogy befogjam, ha a harmadik alkalommal előbb érek fel nála Dobogókőre. Nehéz úgy üldözni a zsákmányt, ha azt 45 km, ill. közel 3 órája nem láttam. Az utolsó pillanatban - az utosó dobogókői frissítőnél - megláttam és a kulacsom feltöltése után indultam is, mert tudtam, hogy lefelé utol fog érni. Azt is tudtam, hogy kockáztatok, mert egyetlen dolog maradt a zsebeimben, amit nem fogyasztottam még el: a slusszkulcsom.

Az utolérés és visszaelőzés hamar megtörtént, majd akivel már régóta jöttem szintén ellépett mellettem. A komolyabb lejtőkön már túl voltunk, néha felvillantak előttem ők ketten, majd egy esést követően már hárman mentünk tovább. Itt lett volna lehetőségem elmenni, csak helyem nem volt rá, Aztán visszaállt a rend, a lejtőkön elnyúltak tőlem, de már csak 15-20 másodpercre tudtak meglógni. A másik társunk (Pusztai László) csak turistáskodott, úgy tűnt, hogy ő bármikor tudna ritmust váltani. Az utolsó előtti frissítőhöz kis lemaradással és majdnem eléhezve érkeztem. Az előző napi Prológ alapján tudtam, hogy mennyi emelkedő vár még ránk, ezért csak annyit tömtem gyorsan magamba, amivel meg tudok tenni bő fél órát, az utolsó 20 percre alig kell energia. Mondtam, hogy “Induljunk!” és választ sem várva visszaültem a nyeregbe. Így kettel elléptünk, a kialakult fél perces hátrányból Marci már nem tudott felérni. Ha a Vaskapu előtti réteken nem az amúgy szemet gyönyörködtető tájat nézte, akkor láthatott minket… ahogy nagyon lassan eltávolodunk. Bringán ez az egyik legrosszabb érzés. De a beért, tehát még a tőlünk is 90-100 km-t kapott rövidtávosoknak még nyomasztóbb volt látni, ahogy eltekerünk mellettük.

Az utolsó frissítőnél mondtam, hogy:

• Köszönöm, de nem kérünk, mert így is nagyon frissek vagyunk!

Aztán magamra lettem hagyva. Lefelé már nem voltam versenyképes, viszont volt annyi előnyöm is, hogy nem kellett kockáztatnom.

Fárasztó volt. Az utóbbi 5 év legnehezebb Duna Maratonja volt. Már a táv felénél is kezdtem fáradni, de a hosszútáv éppen arról szól, hogy elfárad az ember, de akkor is menni kell tovább. Voltam már sokkal frissebb 107 és 117 km-es Szilvásvárad maraton után, de akkor még a 20-as éveimben jártam. De élveztem a versenyt, mert végre csak minimálisan hátráltattak a sérüléseim és ismét volt kivel versenyeznem. A frissítőkön már évek óta minimálisak az elvárásaim, így szinte csak a pályán és a jelöléses múlik, hogy jó móka lesz-e a küzdelem. Hibátlan volt a jelölés, volt lehetőség a versenyzésre. A szervezők, rendőrök nem mentek haza úgy, mint 2 éve, tehát végig biztosítva volt a pálya. Végre nem gulyásleves fogadott és nem is üres asztal, ami a hosszútávosokkal gyakran megesik. Lehet, hogy mégis megyek jövőre!