Pedálfordulat

Amikor elkezdtem ezt írni, akkor az elmúlt évek Bükk Maratonjait, azaz a nem túl fényes Bükk Maraton statisztikámat kezdtem összegyűjteni, de rájöttem, hogy tavaly már megtettem ezt. El is engedtem ez a megközelítést, miért is írnám le újra?!

Érdekesebb kérdés, hogy folytatódik-e az a szokás, hogy Marci barátommal nagyon hasonló eredményt érünk el? 

2016-ban az utolsó előtti frissítőnél került látótóvolságba és onnantól szinte húzott maga után, nem engedhettem el. Így a verseny utolsó órája egy olyan meccsbe váltott, amitől 10 percnek tűnt az utolsó 15 km.

2017-ben ő segített a végén defektet javítani és egyszerre értünk be.

2018-ben pedig mindketten feladni kényszerültük a versenyt.

Tavasszal együtt voltunk többnapos versenyen, de utána egészen másként folytattuk az évet. Ő halmozta a versenyeket, hiszen a Salz A távja volt a célkeresztjében - amit teljesített is - , nekem pedig a bringázásban és a versenyzésben is szünetet kellett tartanom. Ezek alapján ezt a bükki meccset nem hozhatom ellene, de végül is hasonló távot és szintet teljesítettünk idén és lehet, hogy őt már kifacsarta ez a szezon, én pedig még harapok. Nem terveztem ezt a verseny, nem is készültem rá. Pár nappal a verseny előtt döntöttem el, hogy indulni fogok. Mondhatnám úgy is, hogy hagytam magam rábeszélni, hogy menjünk le együtt.



20 éve sátraztam utoljára, ideje volt újra kipróbálni. Ha nem lett volna ott a közelben a rétesfesztivál, akkor időben el tudtam volna aludni, de nagyon sokáig szólt a zene. Ennek ellenére kipihentem másztam ki sátorból a rétre. Más a logisztika amikor saját autómmal megyek, mint amikor utas vagyok. Ezért 15 perccel a rajt előtt kezdtem nem találni a dolgaimat. Általában mindenből (mez, nadrág, cipő, stb.) kettőt viszek, hogy legyen tartalék. Kesztyűből most csak egyet raktam el és azt az egyet nem találtam. Gyorsan kaptam egy hosszúujjút - hiszen nem csak én szoktam túlbiztosítani magam. Viszont a pulzusmérőm semmit nem mutatott, s ezt a gondot nem sikerült helyben megoldani. Ezekkel a problémákkal el is ment a bemelegítésre szánt idő.

Azzal taktikával indultam el, hogy nem előzöm meg a táv elején Ladányi Mikit, mert ő híresen lassan szokott kezdeni, s ha mögötte maradok, akkor nem fog felszaladni az elején a pulzusom. Tehát ő lesz a pulzusmérőm egy ideig. Ez annyira jól sikerült, hogy egy perc múlva már nem láttam hátát sem. 20 perc után kezdett kínos lenni, hogy már talán senki sincs mögöttem, ezért elkezdtem tempósabban haladni és levadászni a látótávolságba került srácokat. Könnyedén hoztam kb. 7 pozíciót az első frissítőig, minden rendben volt. Csak annyi problémám volt hogy lejtős szakaszokon fáztam, mert napon izzasztóan meleg volt, árnyákban viszon még hűvös. Igen, én a 30 fokot jobban kedvemel!

A frissítő után majdnem sikerült eldobnom a bringát egy árnyas részen, mert az árnyék egyben sarat is jelent egy hétnyi esőzés után. Sár a kanyarban, sár a lejtőn, sár az emelkedőn. Nem sok, csak éppen annyit, hogy csússzon a bringa és ne lehessen haladni felfelé. Ez zavart a leginkább. Sárban mindenki lassú felfelé. Én viszont a lejtőkön mindenkit elengedtem, arra játszva, hogy kényelmesen, biztonságosan legurulok, aztán az emelkedőn visszaelőzöm őket. Így lőttek a tervemnek, megint nem maradtak sokan mögöttem. Nem akartam túl sok energiát ellőni a sárban, de így a kedvem is elment a versenyzéstől.

A következő ötletem az volt, hogy befejezem az első szakaszt ilyen nyugodt tempóban, ha végig sár van, akkor kiszállok a központban, mert nem élvezem ezt. Viszont ha számomra is versenyzésre alkalmas lesz a terep, akkor elkezdem felpörgetni magam. Egy csodaszép, enyhén lejtő, kavicsos úthoz értem. Nem is rossz ez az új pálya! (Amúgy a 3 éve megváltoztatott útvonal jót tett a versenynek.)  Jelölést nem láttam, de eddig sem vitték túlzásba. A rajt előtt még mondták is, hogy ne rutinból menjünk, mert a hosszútáv pályája változott. Több helyen rutinból mentem, mert jelölést nem láttam. Itt sem láttam, pedig volt. Megnéztem Bélapátfalvát…

Eldobtam legalább 10 percet, majd 7 perc mászás után beértem a záró bringást. Sikerült 2 óra versenyzéssel elérnem, hogy totál utolsó legyek. Nem voltam túl motivált. Az egyik tócsa kerülését is elrontottam, rádőltem a farakásra. Itt már tényleg csak arra tudtam gondolni, hogy legurulok Felsőtárkányba és leszállok a bringáról. Persze bosszantott, hogy utolsó vagyok és feladni sem volt kedvem, hiszen tavaly sem fejeztem be, de az esés miatt fájt a combom is. Mégis, még a fájdalom mellett bekerültem a flow-ba, megszólalt bennem egy dalszöveg:

“Ha gyomrod fáj, a lábad zsibbad és a kezed reszket.
A lelked élni akarna, de nem találja a testet...”

Annyira jó kedvem lett az ide passzoló daltól, hogy észre sem vettem, ahogy elmúlt a fájdalom. Nem akartam már kiszállni! És nagyon nem akartam utolsó lenni! Üzemmódváltás. Rock&Roll! Célkeresztbe is került előttem egy bringás! Csak valamelyik rövidebb táv versenyzője volt, de előzni öröm. Halmoztam az élvezeteket!

A második etap elején megkaptam a szükséges információkat: Az emelkedő végén,, a kereszteződésnél  balra!

Valami hasonló hallottam már:

https://youtu.be/URNrnwYrakk?t=58

Kételkedtem az info helyességében, de az emelkedő tetején álló másik szervező is balra akart terelni. Fogalmam sem volt, hogy 3 körből áll a pálya, (Írtam az elején, hogy nem készültem erre a versenyre!) de az ott lévő táblából arra következtettem, hogy nekem most jobbra kellene mennem. A bosszantóan hosszúra nyúlt kérdezz-feleleket a szervező oldotta meg:

- Először jöttél fel ezen a szaron?
- Igen!
- Akkor tényleg jobbra.

Néha a legegyszerűbb kommunkáció a leghatékonyabb. Volt még egy-két “nem túltáblázott” kereszteződés. Egyiknél vissza is fordultam, de semmit nem leltem, ezért úgy döntöttem, hogy ezt a szakaszt viszonylag ismerem, megyek megszokásból. Szinte mindig volt előttem valaki. Mindig beértem őket és mindig kiderült, hogy rövidebb távon indultak. Aztán egyik frissítőnél ismét rákérdeztem, hogy van-e előttem lőtávolban hosszútávos.

- Persze, ketten is csak 2 perce mentek el innen.
- Köszi, szia, szervusz, hello… mennem kell - gondoltam és indultam is.

Voltam már kisebb versenyen dobogós. Keményen meg kellett dolgozni azért is. De most, amikor megláttam az egyik, és 50 méterrel távolabb a másik srácot is, akkor úgy éreztem: megmenekültem! Ilyen érzés lehet, amikor márcuisban még bukásra áll a diák, aztán villant valamit és meglesz a kettes! Az előttem tekerő kettesnek az egyik tagját ismerem is a versenyekről, még beszélgettünk is a rajban. Ő most az újbóli találkozásunk alatt elmondta, hogy hová lett a kulacsa, én elmeséltem, milyen ravasz húzással kerültem mögé, majd begyűjtöttem a kettesemet.

Nem sokkal később a bal térdem kezdett fájni, ezért az utolsó etap már kínlódás volt, de 15 km-t féllábbal is letekerek! Majdnem szó szerintem így történt. Nagyon nem úgy alakult ez a verseny, ahogy a rajtban elképzeltem, de amikor 30 km után annyira utolsó vagyok, hogy még a záró ember is előttem van, akkor újra kell tervezni a célokat. Látszik, hogy hónapok óta nem versenyeztem. Fejben dolgoztam fel nehezen, hogy nem ideálisak a körülmények. Pedig montiban sosincs ideális körülmény. Talán inkább úgy kellene hozzáállnom, hogy ha nem ideális, akkor is tökéletes.