Pedálfordulat

Ebben az évben a Mátra Maraton volt az egyetlen hazai maraton, amelyiken terveztem elindulni. Az már egy hónapja, a Bükkön is bebizonyosodott, hogy hiába tekerek, edzek, versenyre versenyzéssel tudok a legjobban felkészülni. Így most az volt a kérdés, hogy fél év kihagyás után ez az egy verseny adott-e nekem annyit, hogy a Mátrában kihozzam magamból a maximumot.

A Bükk Maraton utolsó kb. 20 km-én fájt a térdem, tehát a felkészülés inkább pihenést jelentett az azt követő első héten. No, meg volt egy Sziget fesztivál is, ami miatt nem is tudtam aludni egy héten át. Nem én mentem az Óbudai szigetre, hanem a zaj jött be a bezárt ablakokon, ajtókon át. A következő héten már elkezdtem komolyabban tekerni, de visszatért az a szembetegségem, amiből legutóbb 2-3 hónap alatt gyógyultam ki. Szerencsére nem tűnt olyan súlyosnak, mint a korábbi, így szikrázó napsütésben egészen jól láttam. Tudtam menni hosszú, azaz 100 km körüli, tempós meneteket is némi szinttel (pl. Csóványos, Dobogókő) és egészen egyben éreztem magam. Sőt! Kifejezetten jó időket mentem… ahhoz képest, hogy van rajtam 8-9 kg felesleg. De sajnos csak ahhoz képest. A verseny előtt már vissza kellett fognom magam, mert így is 300 km volt a lábamban ezen a héten.

A verseny montimat nem is használtam ebben az egy hónapban, s mikor rá akartam ülni, akkor derült ki, hogy szerelést igényel. Az utolsó pillanatra összeállt a gép. Ismét elfogadtam a fuvart, a felállás hasonló volt, mint tavasszal Horvátországban, csak most egy autóval mentünk és Parádra. 

Úgy terveztük, hogy 9:00-ra érünk a versenyközponthoz és sikerült is… 8:45 után elindulni. A rajtcsomagokat szerencsére már előző nap átvettük. Ilyen késői (9:15) érkezéssel nem volt értelme közeli parkolóhelyet keresni, hatékonyabb volt az első alkalmas helyen letenni az autót. Ezzel viszont elbuktuk annak a lehetőségét, hogy átsétálhassunk a mosdóba, pedig a versenyzés alapja egy feltöltött, de nyugodt gyomor. Már ment beszólítás, mire a versenyközpontba értünk, tehát mondhatni tökéletesen időzítettünk.

Két dologban voltam biztos:

1. A látásom miatt a lejtőkön sokat fogok veszíteni
2. Végig fogom bírni erővel
   
   

Mátraházáig azt volt a taktikám, hogy próbálok magam előtt tartani valakit és amikor tudom, hogy lejtő következik, akkor felmegyek rá, hogy csak a kerekét kelljen követnem. Sajnos az első vakvezetőm lassabb volt lefelé, mint gondoltam. Mindenkit próbáltam megnyugtatni, hogy csak akkor megyek el mellette, ha van előttünk látótávolságban másik versenyző, mert szükségem van a felvezetőre  a DH szakaszokon. Már a verseny első felében változtatnom kellett ezen a taktikán, mert vagy feltartott az alkalmi segítőm, vagy leszakadtam róla, tehát szinte semmit sem nyertem velük. Más ritmusa pedig mindig fárasztó, és könnyű is beleragadni egy kényelmesebb tempóba. Ráadásul egyetlen referencia-ellenfelem maradt erre a maratonra. Tavaly a Kékes megmászását Mikivel kezdtem meg és az előző években 20-30 km-ig előtte voltam, de idén már az elején sem tudom tartani vele a tempót. Gábor, régi bringás cimborám ment előttem tavaly a sípályán, de nemrég lezúzta magát, tehát most itt sem volt. Maradt Marci, aki idén év közben taktikát váltott. Korábban mindig viszonylag sok időt töltött a frissítőkön, ezért frissítő-pontonként hoztam rajta 2 percet. Viszont a Bükk Maratonon a kényelmesebb frissítéseimmel már időt kaptam tőle. Tehát a továbbiakban nem bízhattam abban, hogy 10-15 percet kapok tőle ajándékba, vissza kellett térnem ahhoz, hogy csak annyi időre állok meg, amíg feltöltik a kulacsaimat. Nagy meglepetésemre a sípálya felső harmadán megláttam őt magam előtt. Itt ez a 2-300 méter távolság 4 perc különbséget is jelenthet. A csúcs utáni frissítőn csak elkaptam egy poharat. Felesleges itt megállni és tölteni, mert 13 km lejtő következik, ahol alig van lehetőség lenyúlni a kulacsért. Úgy számoltam, hogy lejtőn fogok kapni tovább 4 percet. A pálya második felében már nincs olyan lejtő, ahol sokat veszíthetek, de összességében újabb 4 perccel számoltam. Tehát 12 percet kellene hoznom 50 km alatt az emelkedőkön. 50 km és 1600 méter szintkülönbségnél ez reális lehetőség, de azt is tudtam, hogy nem vagyok képes most ennyivel gyorsabban mászni. Viszont szeptember elsejéhez képest szokatlanul meleg volt és én általában szeretem az ilyen időjárást, sokat mentem idén 30-35 fok felett. Tehát nincs más dolgom, mint folyamatosan inni és enni, hogy ne zuhanjon be a pulzusom. Úgy gondoltam, hogy állóképességből, erőből le tudom dolgozni a hátrányomat. (Akkor még szerencsére nem láttam, hogy 7 perccel lassabban jöttem le a Kékesről, mint tavaly!) Ezt nehezítette, hogy a decathlonos mini kulacsból nem jön ki a zselé, ezért menet közben kellett lecsavarnom a tetejét, nem magamra öntve innon belőle, majd visszazárni és zsebre tenni.

Aztán mégiscsak akadt olyan lejtő, ahol a félig zöld mezemben Yodának képzeltem magam és eszembe jutottak Dooku gróf örökérvényű szavai:

“Látom már, a párviadalunkat nem az dönti el, mennyire ismerjük az erőt. Hanem hogy milyen ügyesen bánunk a mountainbike-kal.”

Egy emelkedő történő elakadás és megborulás után észbe kaptam, hogy ráérek ilyen gondolatokkal elszórakoztatni magam később is, most még koncentráltnak kell maradnom. A táv második felében már visszaütött a reggeli kapkodás: gyomorfájdalom miatt a tekerés sem ment 100%-osan. Viszont így legalább nem csábítottak annyira a szederbokrok! Az egész versenyen nehézséget jelentett, hogy az órámnak csak a legnagyobb számait (pulzus) tudtam leolvasni, így most nem tudtam időre enni, ezt is érzésből kellett megoldanom. A kezdődő fejfájásokat folyadékpótlással mindig meg tudtam szüntetni.

Motiválttá tud tenni a láthatatlan ellenfél üldözése is, megszoktam, hogy amióta csak nagyon kevesen merik bevállalni a hosszútávot, a verseny legalább 50%-ban egyedül megyek. Viszont a pocsék jelzés nagyon meg tudja ölni a motivációt. Márpedig egy verseny jelölését csak 1 biten tudom kezelni: Vagy tökéletes, vagy pocsék. Nagyon sok kereszteződésben nem volt semmilyen jelölés. Ilyenkor nem az a veszély, hogy lekanyarodok egy másik útra, hanem fogalmam nincs, hogy a pályán vagyok-e még! Menjek vissza az előző kereszteződésig? Ez minimum 5 perc veszteség jelentene és nem csak egy ilyen volt. Ha pedig megszokom, hogy a szélesebb úton kell menni ameddig nem terelnek le róla, könnyen tovább mehetek rajta és sok-sok kereszteződés után sem jövök rá, hogy már régen rossz irányba mentem. Eltévedni nem nagyon lehetett, de nagyon sokszor nem voltam biztos benne, hogy a pályán vagyok-e még. Ha egyszer is visszamegyek a megerősítés miatt, akkor már biztosan nem érem utol a mozgó célpontomat, tehát csak azt tehettem, hogy próbáltam kizárni a bizonytalanságot és elhittem, hogy jó irányba haladok.

Mátraszentimre előtt, a frissítőn meg is lett az eredmény. Elcsíptem Marcit, aki egy eléhezés után próbálta magát visszaenni az élők sorába. Hallgatólagosan kiegyeztünk egy döntetlenben. A mai napra jellemző 1 perces frissítések helyett itt eltöltöttem 5 percet és együtt indultunk tovább. Mátraszentimre végén el is mentem volna rossz irányba, ha nem szól rám. Egyik lejtőzés után még bevárt, aztán túl lassúnak bizonyultam. Egy-két perc után meggyőztem magam, hogy fél órát tudok még tempósan tekerni gyomorfájdalommal is, a napfényes lejtőkön pedig lehet engedni a bringát. Nem esett jól a helyenként 20%-nál is meredekebb célterületen való kanyargás, de csak másfél perc hiányzott ahhoz, hogy egy látványos befutót produkáljunk. 

Sokkal jobban sikerült ez a verseny, mint a Bükk Maraton. A pálya középső részén voltak változások, de sodrós ill. unalmas dózerút, valamint rövidebb keréknyomos szakaszok kerültek a nyomvonalba. Nem lett tőle jobb a pálya. A versenyközpont viszont továbbra is legjobb a hazai maratonok közül, még annak ellenére is, hogy verseny utolsó km-eit nem lehet megszeretni.

Igaza volt-e Dooku grófnak? Nem, mert végül 35 km alatt sikerült erőből ledolgoznom a hátrányomat. De igaza is volt, mert később egy lejtőn szakadtam le. Ha leszámítom, hogy idén valamivel hosszabb volt a verseny, akkor pontosan egy órával mentem gyengébb időt, mint tavaly. Ez rendkívül sok. Viszont a 8-10 kg súlyfelesleg pontosan ennyi hátrányt jelent a tapasztalataim szerint. Ezt a problémát kell megoldanom 2020-ra.