Mikor elkezdtem bringázni, az interneten még nem fórumokon, hanem levelező listákon csoportosultak egy-egy téma rajongói. Akkor még teljesen elfogadott volt, ha valaki ékezetek nélkül írt. Voltak kétértelmű szavak.
Megkérdeztem, hogy hol van a Csobánkai-nyereg közelében forrás. Azt a választ kaptam, hogy a közelben van egy temető és ott egy csap. Elképzeltem a csápot. A fához lapuló anakonda méretű, bringásokra vadászó, félelmetes óriáscsápot. Természetesen csak egy teljesen ártalmatlan csapról volt szó. A csobánkai temető legalább olyan népszerű a természetjárók körében, mint a dobogókői büfé. Életmentő temető.
Éveken át kényszerpihenőn voltam, így hosszú szünet után először tavaly nyáron gurultam le a temetőhöz. Nagy volt a jövés-menés, de mire sorra kerültem, a társaság tovább állt, egyedül maradtam. De nem teljesen. Előbukkant a fenti sírkövek mögül, köszönt és megállíthatatlanul jött. Látta a zsebemben lévő értékeket és igényt tartott rá. Próbáltam elmagyarázni, hogy nem adhatom oda, mert nekem ez a napi túléléshez kell. De nem tudtam szavakkal feltartóztatni. Becsúsztattam a teli kulacsot a helyére és nyeregbe pattantam. Találkoztam vele többször is tavaly, mindig ugyanabból az irányból érkezett.
Tegnap rutinosan körül néztem és a szemerkélő esőben kényelmesen töltöttem meg a kulacsomat. Felemeltem, hogy indulás előtt még kortyolok egyet a hűvös vízből. Tekintetem a felhős éget pásztázta, mikor a hátam mögül valaki ráérősen rám köszönt. Előbukkant a lenti sírkövek között a Csobánkai Csoki Zombi. Lassan, de határozottan közelített. Beléptem a pedálba és elindultam elbújni a felhőbe.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.