Pedálfordulat

 Már a múlt hétvégi Underworld Kupa előtt is keveset tekertem, s utána sem vittem túlzásba az edzést. Szó sem volt tudatos formaidőzítésről, csak arról, hogy többnyire a Sziget fesztivál zajának köszönhetően hajnali 5 óra után tudtam csak elaludni. A hét közepén próbáltam bepótolni a kimaradt km-eket egy 100-as tekeréssel, aminek az lett a következménye, hogy a következő napokban bármely napszakban el tudtam aludni 30-60 percre. Amint ledőltem, már aludtam is. A takaróit sem tudtam magamra húzni, mert addigra már nem voltam ébren.

 A borsodi versenyekre viszont mindig hajnalban kell indulni, mert U9-ben is érdekeltek vagyunk. Tehát korábban kellett kelnem, mint amikor az előző napokban elaludtam. Ez már majdnem olyan, mint a Monty Python jelenetben: "Este 10-kor keltem, azaz fél órával azelőtt, hogy lefeküdtem..." 
https://youtu.be/iEIApUNVBKg?t=2m49s
Mégis sikerült időben megérkezni pontosan oda, ahová a rendezvény honlapja is javasolta a parkolást. Persze a javaslat nélkül is oda mentem volna, de így legalább előző nap elutaztam fél órára a 90-es évekbe. A honlapon ugyanis annyi szerepelt, hogy “Volt Egészségügyi Iskola parkolójában”. OK, ez a helyieknek biztosan mond valamit, de nekem a környék összes iskolájának a honlapját meg kellett néznem. Kevés fájdalmasabb dolgot tudok elképzelni a középiskolai honlapok nézegetésénél.

 Ha már szóba került az U9, mondok valami dicsérőt is: Sokkal jobb gyerek pályák vannak a BBMTB versenyeken, mint a Top Maraton sorozatban. Mindig akad olyan rész ezekben a pályákban, amiből tanulhat valamit a bringás palánta. És szerencsére vannak olyan hosszúak a pályák, hogy nem tudják végig követni a szülők a csemetéjüket.


 Lett volna még a verseny előtt lehetőségem kipróbálni az egyik legfőbb ellenfelemnek a bringáját, de örültem, ha evésre és pályabejárásra jut időm. Az utolsó gyerekverseny rajtja után elmentem megnézni a pályát. Egy hete néztem a pályarajzot és akkor gondolatban meg is nyertem a “Radnóti kupát”, de tartottam tőle, hogy az apró részleteken elcsúszhatnak a terveim. Kényelmesen (értsd: lassan) mentem egy kört és megállapítottam, hogy én itt a lejtőkön lépésben fogok haladni. Azaz mindenki el fog menni mellettem.

 A rajtomig hátra lévő egy órában gyorsan ettem valamit, majd szokásomtól - és lehetőségeimtől - eltérően elmentem bemelegíteni. A sorozat harmadik futamára már kezdjük megismerni egymást, egyre több ismerős arc biccent felém és én viszont. Láttam ki van itt és azt is, ki hiányzik a mezőnyömből. A két legfőbb esélyest nem láttam, de a legutóbbi harmadikkal találkoztam és persze a többek is feltűntek, akikkel meccseltem a legutóbb. Nem akartam lekésni a rajtomat és bíztam benne, hogy most talán nem a legvégén szólítanak be, ezért időben visszagurultam a rajtkapu közelébe. Az előző futamból még sokan nem értek be, ezért legalább 15 percet kellett várni beszólításokig. (A BBMTB sorozatban mindenkit beszólítanak.) Úgy tűnt a szervezők biztosra akartak menni, hogy most csak a helyiek nyerjenek: (Aki nem értené: Nem gondolom én ezt komolyan, csak mosolygok a szituáción.)  A mezőny jelentős részét elfelejtették beszólítani. A már beszólított versenyzők csoportjának közepén álló szervezőktől mindegyik mellőzött bringás egyesével megkérdezte, hogy szerepel-e a listán. Gyanítom, hogy nem a beszólítási sorrend szerint követték egymást a nevek a papíron és ebből eredt a kavarodás. Ha már be kellett mennem a mezőny közepébe, akkor valahol ott is maradtam. Kipróbáltam, milyen nem leghátulról indulni!

 Nagyszerű úgy kezdeni a versenyt, hogy mind a 3 ellenfelemet látom. Ha megelőznek, akkor tudok regálni. Ennél már csak az volt kellemesebb, hogy a rajtot követő hosszú, széles, sík úton könnyedén mentem a mezőny elejével. Az első hosszú emelkedőre azzal a reménnyel fordultam rá, hogy itt még előrébb fogok jutni. De úgy tűnik komolyabb bemelegítésre lenne szükségem, hogy az első emelkedőn is normálisan működjek. Sorra mentek el mellettem a megfigyeltjeim. Az első emelkedő után egy rövid lejtő törte meg a mászást, majd egy ideig ismét kapaszkodni kellett. Ennek a végére már előttem volt az előző futam dobogósa (Pásztor Péter) és az ott utánam befutó Libor Laci is. Szintén elment mellettem Koch Kristóf is, akivel pár hete többször megelőztük egymást. Hamar eljött számomra a verseny mélypontja. A legnyomasztóbb az volt, hogy többnyire felfelé mentek el! Annyira nem esett volna jól a ritmusváltás, hogy senkire sem tettem rá a kereket. A lejtőn el is tűntek előlem és a cél előtti, fák közötti kanyargós részen szintén megelőztek páran. (Küzdöttem a váltómmal.)

 Jött a következő meglepetés: A második kör elején, a síkon nem engem előznek, hanem én veszek vissza egy-két pozíciót a fiataloktól (azaz nem ment el másik Master mellettem.). Aztán alig kezdtem meg az első emelkedőt, megláttam a Koch-Libor párost magam előtt.


 Ezek szerint mégsem annyival gyorsabbak felfelé, csak nekem nem ment most sem a verseny eleje! Viszont a lejtőkön sem lehetnek sokkal gyorsabbak, ha csak ennyi előnyt tudtak összehozni! Az én kényelmes, maratonosan ráérős tempómban közelítettem hozzájuk. Akkor még úgy gondoltam, hogy mindketten Master-ben indulnak, tehát az első helyezett messze jár, én pedig közelről követem a másik kettő dobogóst. Semmi kedvem nem volt így negyediknek lenni. Jó dolog feljönni a 4. helyre, de karnyújtásnyi távolságból végignézni, hogy nem tudom elérni a dobogót, az egészen más érzés. Biztos voltam benne, hogy hátulról nem fenyeget veszély, tehát csak előre kell figyelnem.

 Két és fél köröm maradt, hogy megelőzzem őket. Ha minden energiámat beleadtam volna, akkor talán még ebben a körben meg tudtam volna előzni őket, de biztosan visszaelőznek a lejtőn. Lehet, hogy ez a támadás belőlem vett volna ki a legtöbbet. Nem éreztem magam erősnek egy korai akcióhoz. Inkább azt találtam ki, hogy ebben a körben csak közelítek hozzájuk, a harmadikban felérek rájuk és csak az utolsóban fogok előzni. Innentől kezdve elmondhattam, hogy kontrolláltam ezt a 3 fős, dobogóért folytatott csatát. De nem mondtam, mert ezek csak tervek voltak. Sportriporterek szoktak ilyeneket mondani, pedig mindenkinek megvannak a nagyon jó tervei, aztán részben a szerencsén múlik, hogy ki lesz az erősebb, az okosabb.

 A lejtőkön természetes elhúzott tőlem a páros, de a következő körben, az emelkedőn hamarabb láttam meg őket, mint az előző alkalommal. Egészen hamar fel is értem rájuk! Minden a terv szerint alakult. Erre Libor Laci fogta magát, előzött és elment.


 Ennyit az én zseniális tervemről! Nekem úgy tűnt, hogy ez nem igazi előzés, hanem inkább előre menekülés előlem. Vártam és láttam, hogy ha még sokáig várok, akkor őt már nem tudom befogni az utolsó körben. Előztem és elindultam utána. A nagy menetelésem az első emelkedő tetejéig tartott, mert nem tudtam elöl kőzéptányérra váltani, így hamarosan ismét az utolsó tagja lettem a triónak.

 Az utolsó kör cél-utáni-egyenesében viszont láttam mindkettőjüket. Már nem együtt mentek, de a távolabbi ellenfelemet is láttam. Ez talán rosszabb volt, mint amikor látótávolságon kívül voltak. Most pontosan láttam, hogy mekkora hátrányt kell ledolgoznom. Az első - 1 km-es - emelkedőn kellett 100 métert közelíteni, majd előzni és pár méter előnnyel megkezdeni a következő lejtőt, ami után össze kellene szednem annyi előnyt, ami a végső lejtő aljáig és azt követő kanyargós szakasz végéig, azaz a célig kitart.

 Az első előzés könnyen ment. Szóltam, hogy mennék és mehettem is. Utána sietnem kellett, hogy még ezen az emelkedőn előzni tudjak. Bőven kívül voltam a komfortzónámon, de így sikerült befognom a másik célpontomat és előtte voltam az első emelkedő tetején. A rövid lejtőn kitartott az előnyöm és az utolsó meredeken olyan szép meglepetést láttam, amire nem is gondoltam korábban: A mezőny végét! Minden egyes versenyző, aki lejtőn köztem és Libor Laci között van, növeli az esélyemet, hogy nem ér utol! Hátra tekinteni nem volt időm, csak bíztam benne, hogy a kb. 5-6 lekörözött versenyzőből 2-3 maradt közöttünk.


 Legjobb saját idővel abszolváltam a lejtőt és próbáltam úgy eljutni a célvonal közelébe, hogy ha jönne is mögöttem valaki, ne higgye el, hogy lesz ideje megelőzni.

 Magányosan beértem a célba és nem várt senki, hogy levágja a rajtszámomat. Lassítottam, megálltam. És bután néztem körbe. Elszámoltam magam? Mennem kellene tovább? Ha most lendületből elmennek mellettem, akkor nehéz lesz utánuk erednem. Vagy azért nem szólítottak be az elején sem, mert nem regisztrálták a rajtszámomat? Az egész versenyem invalid? A bemondó is láthatta a tanácstalanságomat és meglepődve közölte, hogy célba értem, vége a versenyemnek, második lettem Master-ben.

 Rövid várakozás után megkezdődtek a “nagyok” eredményhirdetései. Fából volt a vaskarika, vagyis az érem. Talán ez a legötletesebb érem/emlékérem a gyűjteményemben. De talán a legkedvesebb is, mert most történt meg velem először, hogy végig tudtam hol helyezkedek el a mezőnyben és az utolsó pillanatokban is meg kellett dolgoznom a dobogóért. Természetesen jár a gratuláció a győztesnek és minden résztvevőnek, de külön köszönöm a versenyzést azoknak, akik előttem-mögöttem haladva igazán megizzasztottak!

 A fotókat Urr Szabolcs, József Móricz és a saját fényképeim közül válogattam.