Pedálfordulat

 Néha hirtelen, szinte még nyeregben kezdek írni egy bejegyzést. De többnyire sokáig érlelek egy-egy témát. Annyira, hogy már rothadásnak indul. Elveszti aktualitását és törölhetem a fejemből vagy a HD-ről a vázlatot. Tavasszal meg voltam győződve, hogy ezt is kukáznom kell. Pedig már évek óta bosszant a jelenség, a történet kezdete pedig szokás szerint a XX. század végéig nyúlik vissza.

 

 Mikor kezdtem bele jönni a bringázásba, egyre bátrabb voltam terepen és sorban gyűjtöttem a sérüléseket. Minden alkalommal egy újabb részemet törtem el vagy nyársaltam fel. A sorból csak a fejem hiányzott, ezért felkészültem a bajra és vettem egy bukósisakot. A logikám helyesnek bizonyult, valóban a fejem következett.

 

 Észre sem vettem, hogy klubtag lettem. Haverom csodálkozott rá, hogy mennyien ismernek, milyen sok bringás köszön rám. Addig fel sem tűnt, hiszen nem szoktam ehhez. Donorból kerékpáros lettem. Hamar rutinommá vált, hogy a szemből érkező bringást egy mozdulattal üdvözlöm, a megelőzöttre pedig ráköszönök.

 

 Múltak az évek, belőlem pedig négy évszakos kerekes vált. De egyik ősszel edzőtárs nélkül maradtam. Általában egyedül szeretek edzeni, de hidegben kell a társaság motivációja is, hogy kimozduljak a fűtött szobából. Kerestem egy önmagát barátságosnak, nyíltnak nevező egyesületet és csatlakoztam hozzájuk tavaszig. Egy országútis csapatba beállni montival olyan, mint "Utálom a niggereket" feliratú pólót viselni Harlemben. Én voltam közöttük a nigger bárány. 

 

 Tavasszal elkezdtem a saját programomat és sokáig nem láttam őket. Egyszer csak a Pilis lábánál azt látom, hogy a kis utcákon jön velem szembe a csapat. Lelkesen köszöntem, de semmi reakció. Újra rájuk köszöntem, de hiába. Utána évekig nem találkoztam velük, de most télen heti rendszerességgel jött velem szembe a csapat vezetője, a végtelenszeres magyar bajnoknő. Ha meglátok szemből érkezni egy bukót hordó bringást, már intek is neki. Ha pedig ismerős, akkor hangosan üdvözlöm. Tőle egyszer sem kaptam választ.

Volt bennem indulat és írási vágy, de nem akartam a jelenséget személyeskedés felé terelni.

 

 Tavasszal sorra értek a kellemes meglepetések. Idény eleji edzését végző országútis csoport ért utol és a bolyban ismerős arcokat találtam. Másnap Dobogókő felé tekerve találkoztam ebből a csapatból néhány sráccal. Megállapítottam, hogy ez már egy másik generáció. Ők is járnak terepre, de van egy vékony kerekű gépük is, mert aszfaltra az való. Nincsenek felsőbbrendűségi komplexusaik, nem ők az egyenlőbbek. A következő hetekben fokozottabban figyeltem, hogy visszaintenek-e az outisok. Szinte mindenki jelzett valahogyan, a kevés kivételt pedig mérési hibának minősítettem, hiszen sokszor 90 km/h a két bringás közötti sebesség különbség. Boldog voltam, hogy ebből a szempontból már a lehető legjobb világban élek, de sajnáltam, hogy dobni kell a témámat. 

 

 De megmentették!  Az utóbbi hetekben gyakran előfordult, hogy az elindulásomat követő első km-eken, a bemelegítés szakaszában vagy Dobogókőről lefelé előznek meg a bevarrt szájúak. 90%-ban országútis, a maradék 10% pedig vitrin montis. Szinte mindig ugyanaz történik. Két perc után kifárad, felérek rá és azon gondolkodom, hogy miért nem vágott hozzám egy szevaszt. A bukóját látom, de a klubtagságiját nem.