Pedálfordulat

 Mivel több szubkultúrában ill. baráti körben is Gabrielként ismernek és 10 éve egy narancssárga KTM-et hajtok, ezért úgy tűnhet, hogy a cím engem takar. De miért emelném ki magam, ha az egész blog rólam szól?

 Elő kell vennem a táblázatomat, ha meg akarom nézni, hogy hány alkalommal indultam a Bükk Maratonon. Indultam Egerből a Tesco parkolójából, a Berva-völgyből és Felsőtárkány mellett is többször átszeltem már a célvonalat. Tehát az ismeretlentől nem kellett félnem… csak a hőségtől.

 Egyik országútis csoportban a szombati Kékes csúcstámadás kapcsán volt arról vita, hogy szabad-e ilyen hőségben versenyt rendezni. Éppen ezért még a hét legelején elmentem a 35 fokos melegben egy 120 km-es tesztre. Ahol megállapítottam a már ismert tényeket: bírom a hőséget, de nagyon sokat kell inni! Komolyabb tekerésre már csak csütörtökön mentem, nem kockáztattam, hogy esetleg 3 napra kiütöm magam. Ez a tekerés már kevésbé esett jól, de talán nem jó kezdés 35-37 fokban nekiugrani az Ürömi útnak. Tehát a verseny előtti felkészülés inkább pihenés volt.

 Utóbbi időben felvett rossz szokásomtól eltérően most jót, s eleget aludtam. Kedvesem ébresztett, az asztalon pedig már várt a reggeli és a kávé. Idén még nem kezdődött ilyen jól egyik versenyem sem!

 Fél óra autózás után érkeztünk a célterülethez, ahol csak tippelni tudtunk, hogy betelt-e a parkoló, de ilyenkor nem érdemes kockáztatni, gyorsan le kell parkolni. (Jó lenne, ha a szervezők tudnák és jeleznék, hogy érdemes-e behajtani a parkolóba.)

 Maradt 45 percem a rajtig. Ennyi idő alatt kellett 3 bringát kipakolni és összerakni, majd átöltözni és meglátogatni a toi-toit. Aki panaszkodik az időjárásra, annak csak be kell mennie 5 percre a műanyag fülkébe és a szabadulás után a korábban elviselhetetlennek tűnő kinti idő kellemes, friss és szinte már hűvös lesz. Egy-két percem maradt a beállásig, tehát a bemelegítés ismét a lassú rajtra maradt. Amikor elköszöntem a páromtól, akkor hasított belém a felismerés, hogy se belső, se pumpa, se semmilyen szerszám nincs nálam. Ami azért igazán kellemetlen, mert az utóbbi években a Bükk Maratonon mindig volt valami technikai problémám, de sosem volt mivel megoldanom. Továbbá a hét eleji tekerésemnél kaptam egy tüskét az első kerekembe, amit csak jobban benyomtam, mert a folyadék nem akarta időben eltömíteni.

 Ezzel a sötét felleggel vágnam neki a távnak. A lassú rajt persze 30 km/h körüli tempót jelentett, ami nagyon jó arra, hogy néhány PR megjelenjen a Straván, de a verseny egészére nem biztos, hogy jó. Rendeződtek a sorok, már láttam, hogy kikkel kell meccselnem majd a végén. Aztán az egyik jobbra nyílnál elmentem balra. Talán láttam még az előttem haladót, aki szintén a rossz irányba ment. Hamarosan jöttek is le páran a helyről (Kerek-hegy), így mire megfordultam az engem követők is legurultak, és a visszatértek is már messze előttem jártak.

 Hamarosan elértem az első, kiemelt fontosságú frissítőhöz: 14 km-nél jártunk és a következő terülj-terülj asztalkám az 50. km-nél volt várható. A meleg miatt fel sem merült, hogy a kulacsok feltöltését most kihagyom. Inkább elbukok 2 percet, de közel 2 órát nem lehet kibírni (félig) üres kulacsokkal. Itt esett be mellém Márton kolléga, aki valamivel később az egyik lejtőn el is gurult mellettem. Legalább találkoztam ismerőssel és tudom, hogy hol van hozzám képest a mezőnyben. Tavaly az utolsó előtti frissítőnél került látótávolságon belülre és onnantól nagyon meccseltünk. Bíztam benne, hogy idén is legkésőbb majd valahol ott találkozunk.

 A pálya új szakaszai kifejezetten tetszettek! Talán az idei volt a legizgalmasabb Bükk Maraton pálya. Viszont kevés volt a jelölés és néhány pl. már csak a kanyar után volt látható. Bélapátfalva környékén egy aszfalton kellett felkapaszkodnunk. Tudom, maratonon szidni szokás, ha aszfalt van a pályában, de nekem ez a szakasz az egyik kedvencem lett. Szép kilátás nyílt a tájra, gyönyörű idő volt és értem utol az ellenfeleimet. A korábban említett Márton kollégát is itt sikerült visszaelőzni. Volt aki olyan arcot vágott, mintha 70-80 km után járnánk már! Megkezdődött a főzőcske!



 A 36. km környékén szerencsére volt egy meglepetés frissítő. Ittam és töltöttem, de akkor úgy számoltam, hogy minimális szint választ el a következő frissítőtől, tehát kibírnám nélküle. Akik üres kulacsokkal érkeztek ide, azok számára a verseny végét jelentette volna, ha nincs ez a terven felüli töltőállomás.

 Az 50. km után el kellett fogadnom, hogy valamit elrontottam, mert a bal combom görcs közeli állapotba került. Hiába éreztem, hogy tudnék még gyorsabb lenni a mászásokon, kissé vissza kellett fognom magam. Aggódnom kellett még amiatt is, hogy végig megfelelően magas volt a pulzusom és ezzel arányosan valamivel nőtt a fogyasztásom is. Volt rá esély, hogy kieszem a zsebeimből az utolsó zselét a cél előtt 1-1.5 órával.

 De így visszafogva is előrébb tudtam araszolni. Sokszor még a lejtőn sem értek utol, amiből arra következtettem, hogy ellenfeleimet megviselte a meleg és fejben elfáradtak, nem mernek már nálam sokkal gyorsabban lejtőzni. Persze volt, aki kihasználta, hogy lefelé gyorsabb: valaki visszaelőzött, valaki pedig elmenekült előlem. Az egyik lejtő elején már a bal oldali dual control kar használatától is begörcsölt a kezem. Nem szoktam görcsölni, csak arra tudtam tippelni, hogy több izo, kevesebb víz kellett volna.

 A görcs-problémát leszámítva frissen érkeztem Felsőtárkányba. Érdekes látni a célterület kacskaringójában, hogy a régen látott, messze előttem tekerőtől csak 1 perccel vagyok lemaradva és a fél órája leszakított ellenfelem is szinte szélárnyékban követ.

 Jár a fekete pont a frissítő személyzetének: “Nem lesz már több frissítő.” Reménykedtem, hogy a tavalyi emlékeim és a kiírás pontosabb, mint ez az info. Nagy-orom felé hárman toltuk. Szó szerint, mert én nem akartam megpróbálni és ezzel kockáztatni egy görcsöt. Ez egy olyan emelkedő, amelyiknél ha leszállsz, szinte biztos, hogy nem betámadni fognak, hanem csatlakozni a sétához. Persze a már kevésbé meredek részen illik visszaülni, mert előbb-utóbb valaki nyeregbe pattan, majd a mögötte lévő is és akkor el kell engedni őket. Ezért inkább időben visszaléptem a pedálba.

 Az aszfalton és virágos mezőn messze ellátni előre és így könnyen lehet újabb célpontokat találni. Egyik kanyarban utol is értem a bringáját szemlélő versenyző társamat. Rutinból megkérdeztem:
- Van minden?
- Á. lassú defekt…
Van minden? De hát nálam nincs semmi! Megszoktam, hogy minimális szerszámozottság nélkül nem tekerek.

 Aztán láttam a kalapácsos ember áldozatát: 20 km-rel korábban még frissen visszaelőzött a lejtőn, most viszont ráhasalt a kormányra. Úgy tűnt, hogy neki csak pihenésre van szüksége, ilyen állapotban nincsen jó szó. Az utolsó két frissítőtől már a középtáv végét is beértem. Az emelkedőn is látni, hogy óriásit küzdenek akkor is, ha már csak tolják és lejtőzésükön is látható, hogy teljesen kimerültek. Ilyenkor egy-két bíztató szó kíséretében kerülöm őket.

 Elértem arra a pontra, ami után már egy-két jelképes emelkedőt leszámítva csak gurulni kell. És ezen a szakaszon megelőzni sem szoktak, tehát szinte már lehet gratulálni, hogy megcsináltam! Az egyik köves lefelén megcsúszott az első kerekem. Vagy inkább azt mondanám, hogy bizonytalan volt a bringa eleje. Megálltam. És abban a pillanatban leugrott a felniről a külső. Úgy döntött a tüske, hogy eddig élvezte a társaságomat, most távozik. Ez aztán az alkímiat! A karbon bringámból egy pillanat alatt ócskavas lett. Ami cipelni vagy tolni kell a hátsó kerekén. Küldtem a menyasszonyomnak egy sms-t, hogy később fogok beérni, technikai gondom akadt.

Valaki szótlanul, valaki pedig egy “sajnálom”-ot felém dobva száguldott el mellettem. Nincs baj egyikkel sem, az én versenyem, az én hibám, hogy nem volt nálam semmi. Pontosabban: versenyen tényleg nem várom el, hogy segítsenek. Szótlanül tűrtem a sorsomat, mert mint tudjuk: “Egy igazi férfi nem rinyál!”
https://youtu.be/wxldhUpYLjM?t=3m53s

- Na ne ************** !
Megérkezett a kék sisakos HegyiBringás a narancs színű mezében! (OK, csak hátulról kék az a bukó, de versenyen csak onnan látjuk egymást.) Milyen jó, hogy visszaelőztem! Mire eldöntöttem a bringát, ő már ki is pakolt és megbeszéltük a lehetőségeket. Csinálunk egy matematikailag 27.5-ös kereket, azaz a 26-os tubeless külsőmbe betesszük a 29-es belsőjét! Nekem a szelep anyájának lecsavarásánál megállt a tudományom, mert begörcsölt a tenyerem. Sétálással, szereléssel buktam kb. 20 percet, de végre újra nyeregben voltam! Lassú rajttal indítottunk és azonnal elment mellettünk még egy hosszútávos. Egészen más fegyvertelenül tűrni az ilyet, mint a bringán ülve!

 Sebességet váltottam, azaz váltottunk. Ezt az egy pozíciót még vissza akartam szerezni. A középtávosok lehúzódtak, elengedtek. Próbáltam felérni a már  látótávolságon kívül került srácra. Két rövid emelkedőnyi esélyem volt. Száguldozás közben próbáltam hátra is figyelni, hogy a megmentőm is értse: Nem őt akarom leszakítani, azt szeretném, ha tudna jönni velem! Az első rövid mászás végére a srác mögé értem, de elmenni már nem tudtam mellette és a új társam is lemaradt. Hiába jött a kérdés elölről, hogy engedjen-e el. Nem mondhattam rá igent. Kicsivel később sikerült hátul összezárnunk és közelről követni a “vadat”. Az utolsó mászásnál mindketten tudtunk egy frissnek tűnő támadást indítani, mindketten javítottunk egy pozíciót.  A település útjainak keresztezésénél a sípolások közt eltelt szünetet figyeltem. 5-10 másodpercre tudtunk elhúzni. Szerettem volna legalább fél perc különbséget kialakítani és úgy tűnt a végére, hogy nem kell visszatámadástól tartanunk, elengedett minket.

 Befutó előtt - ha nem egyedül közelítek a célhoz - mindig próbálom megtervezni, hogy mit csináljak. Milyen íven vegyem az utolsó kanyart, elsőnek vagy másodiknak érkezzek-e oda, melyik nyomot válasszam. Tehát a sprintet próbálom felépíteni. Most is kitaláltam, hogy hogyan legyen a befutó. A célegyenesben kicsit lassítottam. Egymás mellett haladtunk a célkapu felé. És az utolsó fél méteren hirtelen.... megálltam. Rutinos társam szintén. Én nem akartam előtte beérni, hiszen ha nem segít rajtam, még mindig sétálnék valahol az erdőben. Ő pedig talán úgy gondolta, hogy defekt nélkül biztosan előtte végeztem volna be, tehát nem veszi el előlem a pozíciót. Végül átjutottunk a célvonalon, ahol egy régi bringás cimborám várt, akivel régen sokat tekertünk, idén pedig a maratonok után szoktunk találkozni.



 Tiszta bringával és kissé lezuhanyozva találkoztam újra a párommal és az U9-es győztessel. Mivel nekik nem volt elég az egész napos tekerés és úgy gondolták, hogy nekem sem, ezért együtt eltekertünk a Vöröskő-forráshoz.

 Futottam magamhoz képest egy egészen jó versenyt. A 20 perces veszteséggel együtt is az egyik legkisebb (százalékos) lemaradásom volt a kategória győzteséhez képest. Számomra tökéletes időjárás volt, a defekt utáni segítség miatt jó hangulatban (és tempóban) sikerült befejeznem a versenyt. Találkoztam régi barátommal és még egy családi bükki tekerésre is volt idő. Életemben először sikerült hozzájutnom a rétesfesztiválról egy réteshez (a célban várt rám.) Elkerültem a pocsék kávét is, tehát ez egy igazán jó napként kerül az emlékeim közé.