Pedálfordulat

Nem találtam meg egy régebbi, máshol megjelent írásomat, ezért most emlékezetből próbálom felidézni a legalább 7-8 évvel ezelőtt történt tekerésemet. Lehet, hogy néhány részlet nem felel meg a valóságnak, de ennyi év után ez természetes.  Arra emlékszem, hogy Kétbükkfa-nyeregből gurultam le az erdészeti aszfalton Pilismarótra. Akkoriban kezdtem felépülni az egymást követő két térdműtétemből, tehát már tekertem hosszabbakat, de még nem volt acélos a tempóm.

Tankolás - azaz vízvétel és minimális evés -  után Visegrád felé vettem az irányt, mert így volt időm eldönteni, hogy bevállalom visszafelé is a hegyet vagy gyáván (bölcsen) a Dunával együtt csordogálok be Budapestre. Dömösről kifelé hallottam meg, hogy utolért valaki és beállt mögém. Nem gondoltam, hogy montival kellene fognom a szelet egy outis előtt, meg amúgy is fáradt voltam, inkább pihentem volna egy kicsit mögötte, aztán ha úgy alakul, váltva mehetünk végig. Emlékszem, hogy még le is nyúltam a cipőmet igazgatni, hogy mutassam: Én most éppen nem sietek annyira nagyon, állj be elém!

Persze az a részlet is hozzátartozik a történethet, hogy csak besunnyogott mögém. Semmi köszönés vagy lendületből elmenés. Érezhető volt, hogy azért marad mögöttem, hogy kipihenje magát, majd ellépjen. Ez nem korrekt, ezért is próbáltam előre engedni. Végül sikerült elérni azt a kritikusan lassú tempót, amikor már nincs is értelme hátul maradni, de az is nyilvánvaló, hogy miért lassítottam le ennyire.

Emberünk megindult! De csak annyira, hogy be tudjak mögé állni. Vagyis azt hitte, hogy egy lazább utazós tempóval le fog szakítani. Gyenge voltam, de a rutinom nem kopott meg!  Gyorsított, de ezzel sem ért el semmit, ezért kicsivel később még nagyobb tempóra kapcsolt. Gondolatban már dörzsöltem a tenyeremet. Nyilvánvaló volt, hogy kilépett a komfort zónájából, tehát már nem nagyon tudja fokozni a tempót, nekem pedig szélárnyékban kevésbé volt megterhelő a nagyobb sebesség. Tudtam, hogy ha most, az igazi, végső támadásnál mögötte tudok maradni, akkor már nyert ügyem van. Oda kellett tennem magam, de sikerült közvetlenül a kereke mögött maradnom. Volt még néhány ritmusváltása, de szerintem már ő sem hitte el igazán, hogy meg tud lógni. Nem volt gyenge, mert sokáig 36-40 közötti tempó diktált, de Lepence előtt már kieresztett. Persze nem ez volt az utazósebessége, gurult volna mögöttem 26-tal a végtelenségig, de az már nem tetszett neki, ha én beállok hátulra.

Az itt következő részről már homályosak az emlékeim. De mintha kimentem volna mellé, ő pedig kanyarodni kezdett Pilisszentlászló felé. Talán már el is kezdtünk beszélgetni. A lényeg, hogy amint kanyarodni kezdett, már fordultam is utána. Erre ő közölte, hogy összekeverte a dolgokat, Visegrádnál akart felmenni, nem itt.

- Nekem jó az is, legalább megyek majd terepen is egy kicsit (Nagyvillámtól).

Így már lazábban gurultunk el Visegrádig. Megtudtam, hogy ő A Bajnok! Mivel idősebb volt nálam, ezért meg kellett kérdeznem, hogy melyik kategóriában. Nem értette a kérdést.

- Hát én nyertem a bajnokságot!

Azt sem tudtam meg, hogy mikor, melyik szakágban. A klubját említette, de elfelejtettem. Pedig az elnyúzott meze alapján még azt is el tudtam képzelni, hogy mondjuk 10 éve tényleg megnyerhetett egy versenyt. Mire Visegrádra értünk, azt is megtudtam, hogy még osztálytalálkozókra is az érmeivel megy, ott az elmúlt évei történéseiről nem fecseg feleslegesen, csak felmutatja a csillogó korongjait. De azt is elmondta, hogy Nagyvillámnál fényképezni szeretne. Hoppá! Akkor oda tényleg feltekerünk együtt! Azok alapján amiket és ahogyan mesélt magáról, már kezdtem sajnálni. Szinte biztosan nyert régebben versenyeket. Vagy legalább egyet, még ha nem is bajnokságot. Az is nyilvánvaló volt, hogy egyedül ebben ért el sikereket. De mégis akkora arca volt, hogy… meg kellett adni neki az esélyt, hogy igazolja ennek a létjogosultságát.

A lepencei emelkedőről való elfordulása nem volt véletlen. A síkon indított támadásai és az általa diktált folyamatosan magas tempóban kissé megfőzte magát. Biztos voltam benne, hogy van annyi rutinja, hogy az emelkedőn nem fog megkockáztatni egy támadást, hiszen ha nem sikerül az akciója, akkor biztosan visszakínálom. Itt nincs szélárnyék, ami miatt érdemes lenne hátul maradnom. Előre is álltam és az volt a tervem, hogy megyek egy kényelmetlen tempót, ahonnan még tudok reagálni egy esetleges támadásra is, de addig akartam fokozni az iramot, hogy leszakadjon. Ha ez nem jön össze, akkor egy ritmusváltással fogok próbálkozni. Még az sem ciki, ha én vérzek el, elvégre A Nagy Bajnok az ellenfelem.

Minden a terveim szerint alakult. Végig elől voltam. Hallottam, akkora szelet levegőket fal, hogy vákumban gurul utánam. A kritikus pillanat előtt viszont rutinosan szólt, hogy ő itt (a panoráma út parkolójánál) szintén készíteni akar néhány fényképet. Ezzel a húzással elodázta az igazság pillanatát, de egyben aláírta a beismerő vallomását is. Bizony meg volt fogva, csak egy apró mozdulat hiányzott, hogy lepadlózzon. De OK, akkor most megcsodáljuk a tájat.

Szerencsére túl sok pihenésre nem ad okot ez az 50 méteres parkoló, így hamarosan folytattuk az utunkat. Figyeltem, hogy ismét elől legyek. Határozottan bekezdtem, A Bajnok pedig megúszott! Pihenősebbre vettem, engedtem felérni - közben kipihentem magam -, s mikor már közvetlenül mögöttem volt, ismét felgyorsítottam annyira, hogy megnőjön közöttünk a távolság. Talán a harmadik ilyen gumiköteles játszma után megindultam, amire semmit sem reagált A Bajnok. Fent, a parkolóval szembeni kereszteződésnél bevártam, de ő ment tovább. Még utána is szóltam:

- Mutatok egy nagyon jó helyet fényképezéshez!