Pedálfordulat

Direkt marketingen keresztül jutott el hozzám a újraéledő Alpokalja Maraton híre, ugyanis Facebookon ajánlotta figyelmembe ezt a versenyt a Marcali XCU főszervezője. Mivel a múltkor is, azaz 2003-ban indultam ezen a megmérettetésen és úgy emlékeztem, hogy jól éreztem a versenyen magam, ezért elfogadtam az invitálást.

Állítólag ez is része volt a Pannon Maraton sorozatnak, de a saját dokumentációm alapján csak azt derítettem ki, hogy 2003-ban biztosan indultam itt, 2006-ban, amikor biztosan része volt a P.M. sorozatnak, akkor csak talán. Valójában csak arra emlékeztem, hogy a várnál volt rajt és befutó, azaz az árokba leguruló.

Jurisics tér (Nem a nem létező Ifjúság tér) 

Most néhány méterrel távolabb, de a Várkörön belül volt a versenyközpont. Ahová kissé későn érkeztem, így csak távolabb tudtam leparkolni. Ez azért volt probléma, mert a rajtszámátvételnél 15 alatt kb. 3 métert haladtam és ezt extrapolálva azt az eredményt kaptam, hogy a rajt előtt nem tudom megszerezni a rajtcsomagomat. Az sem nyugtatott meg, amikor bemondták, hogy megvárják a csomagok átvételét még néhány perces csúszás árán is, hiszen még vissza kellett sétálnom, átöltöznöm, összerakni a bringát, a luxusnak számító bemelegítésről nem is beszélve. Tehát segítők hiányában nekem 40 perccel a rajt előtt elkezdőtött a taktikai verseny. Pozíciómat feladva visszamentem összeszerelni a gépet.

A kétszeri hosszas sorbanállás alatt volt időm hallgatni a helyi szpíkert. Ha montis verseny, akkor sokan Bíró Ádámot várják... és sokan hallani sem akarják. Úgy gondolom, hogy egy showman-nek az a legnagyobb hibája, ha sótlan, ha nincs egyedi hangja. Valakinél én is úgy érzem, hogy próbál olyan lenni, mint az elődje. Itt viszont már a jellegzetes hang, fővárosi fülemnek a tájszólás megkülönböztette a srácot a többi bemondótól. Olyan volt, mint egy együttes első albuma, amelyik nem szól még igazán jól, kissé nyers, de őszinte minden dal, minden hang a lemezen. Külön örültem, amikor megemlítette, hogy amikor elvéti az előttünk lévő a jelölést, akkor a fair play szellemében szóljunk utána. Ez persze természetes lenne, de idén én is jártam úgy kis versenyen, hogy a local hero-k 5 méterrel mögöttem csendben nézték, hogyan szedek össze 2 perc hátrányt egy jelöletlen kanyarban. Igaz, itt nem tartottam ettől, mert Írottkő megtekerésére csak azok vállalkoztak, akik rutinos versenyzők, sportemberek. Szintén fontos közlendő volt, hogy ne szemeteljük, de bármelyik szervezőnél eldobhatjuk a szemetünket! Külön öröm volt, hogy nem Fire-re rajtoltunk, hiszen az szintén valaki védjegye. A Highway to Hell a Salz rajtzenéje és az én ötletemet (Welcome to the Jungle) is mintha hallottam volna már valahol. Kellene választani az itteni hangembernek is egy jó rajtzenét!

Azért is kellene, mert szegény hangját elnyomta a gyenge háttérzene is, így végül “akkor induljuk” alapon kezdődött a verseny lassú rajtja. Majd a várost elhagyva kellemes középtányéros emelkedőkön lehetett bemelegíteni a sok kistányéros mászásra.

50 km-re 1500 méter mászást ígértek a szervezők

Az első lejtőkön kiderült, hogy nem csak kincstári ijesztgetésből mondták, hogy itt figyelni kell a lefeléknél is. Meg voltam győződve, hogy pl. Karácsonyi Ildikó is el fog húzni mellettem lefelé, mert itt tényleg számít a helyismeret. Láttam őt egy-két kanyarban, de végül mégsem került elém. Viszont megelőztek felfelé 10-11 éves gyerekek! Nyugtatgattam magamat, hogy a 30-40 kg-jukat alig húzza a gravitáció… viszont arányaiban annál nehezebb nekik a bringa.

Aztán egy újabb pörgetős emelkedőn elkaptam a fonalat és haladni kezdtem. Felnőttek, gyerekek kerültek a látómezőmbe, majd mögém. Lelkesebb voltam a meredek emelkedőkön is, tehát kezdtem bemelegedni! Az örömöm addig tartott, amíg el nem értünk az Íróttkőre vezető köves mászásig. Itt fél perc alatt kiderült, hogy még versenyzésre nem alkalmas a zúzott bordám. Csak a fájdalomra tudtam koncentrálni. Alig haladva felszenvedtem magam a határhoz, majd óvatosan legurultam Bozsok széléig.

Írottkő felé az egyik kényelmesebb emelkedőn (fotó: Csonka Milán)

Akik a lejtőn lehagytak, azokat még a második Írottkő felé tartó mászáson megfogtam és aki rámtette a kereket, azzal fárasztottuk egymást, ha már úgyis állóképességi sport az MTB maraton. De valójában csak előre menekültem az utolsó, kb. 10 km lejtő előtt. De hiába volt szenvedés a táv fele és hiába volt nekem nem fekvően technikás a pálya, mégis az egyik kedvencem lett. Néhány megnyugtató szalag nem ártott volna, mert gyakran olyan szűk ösvényeken mentünk, amilyenekre ritkán vezetnek maratonokon. A pálya egészen ellentéte a gyors és könnyű Kondenzgyíknak, de mindkettőt nagyon kedvelem. A miskolci versenyen egy technikásnak mondható lejtőről és kb. 6-7 rövid kemény emelkedőről tudok. Itt szinte minden lejtő nehezebb, a kemény emelkedők pedig sokkal hosszabbak. Ennek tudatában érdemes elgondolkozni a jövő évi nevezésről! A pálya végére a jelölők is elfáradhattak, mert volt egy-két fura és veszélyes megoldás, de pozitív elményekkel távoztam. A frissítésről most sem tudok nyilatkozni, mert csak egy pohárnyi meleg vizet kaptam fel, de enélkül is végig lehetett vinni két kulaccsal a leghosszabb, azaz az 50 km-es távot.