Pedálfordulat

 Gyorsan legyünk túl a gasztro részen: A legutóbbi beszámolómból kimaradt, hogy Kazincbarcikán végre tésztát kaptunk, választható és szabadon kombinálható feltéttel. Persze a Gundel főszakácsa nem fog könyörögni a mákos-lekváros tészta receptjéért, de én mindig tudok örülni a tésztának és a választás lehetőségének.
Mátra: A Sástó Kéttölgy Kisvendéglő sültkrumplijával a Balatont tengerré lehetett volna változtatni. A kávégépet pedig lekapcsolták még zárás előtt. A versenyközpont főépületének büféjében a capuccinot tejszínhabbal képzelik el. Az ágasvári retro turistaházban viszont meglepően finom kávét adnak. Damn good coffee!


 A verseny szervezői letértek a gulyás-tészta vonalról: szerény húsdarabokkal tarkított tarhonya, kovácsos uborkával volt a menü. A 3 éve itt kapott bolognainál ez is jobb, de az a műfaj - és gondolom a kondér - legalja volt.

 F1-ben jártasak talán emlékeznek a Verstappen-szabályra és annak rövid életére. Korábban csak annyi volt írásba foglalva az autósport királykategóriájában, hogy két kanyar között csak egyszer lehet védekezés miatt irányt váltani. Ha a támadó első szárnya elérte az elől haladó hátsó tengelyét, akkor helyet kellett biztosítani a támadó számára. Ezt szigorították azzal, hogy féktávon már nem engedélyezett az irányváltás. Aztán eltörölték ezt az egészet. Maratonon nincs ilyen probléma, mert értelmetlen feltartani a mögöttünk haladót (OK, egy sprint-befutónál számít a helyezkedés), hiszen, aki gyorsabb, annak számtalan lehetősége van előzni, előbb-utóbb úgyis el fog menni. Viszont a gyerekversenyeken néhány kör alatt kell eldönteni a sorrendet, tehát gyakori, hogy nem adnak helyet egymásnak a fiatalok. Ez természetes és elfogadható bizonyos határig. De hol a határ? Felnőttként is nehéz megtalálni azt a szűk tartományt, ahol még sportszerű a védekezés. Az U-versenyzők számára talán a sportszerűségnek ezt a szűk határmezsgyéjét a legnehezebb megtalálniuk.


 Már szombaton sikerült elrontanom a vasárnapi versenyemet. Elfelejtettem elrakni a kikészített készpénzt, ami nálam volt, az szinte teljesen elfogyott a szállás kifizetésénél. Tehát nem sikerült magam tartani ahhoz, hogy verseny előtti napokban nem éhezek, azonnal eszek valamit, ha éhes kezdek lenni. Mire vége lett a gyerekversenyek eredményhirdetésének és kiderült, hogy a legközelebbi ATM Gyöngyösön van, a délután már elindult az este irányába. Másnap reggel annyira könnyen reggeliztem, hogy ez csak az előző napi alultáplálást jelenthette.

 Autóval 5 perc alatt a versenyközpontnál voltam és gyorsan le is tudtam parkolni. Autós szempontból talán ez a legjobb helyszín. Mire összeraktam a gépet már rám is akadt egy régi cimborám. Így ketten kerestük kevés sikerrel a hosszútáv depó bejáratát. Nyomtatott információt sem láttam és a szpíker is csak olyanokat mondott, hogy “itt, ahol most vagyok”. Végül persze megtaláltuk a bejáratot a karámunkba és nem sokkal később el is indultunk a sípálya felé.

 Tavaly annyira könnyedén mentem közvetlenül a mezőnyt vezetők mögött, hogy miután felkanyarodtunk Mátraházánál a Kékes felé, sokáig azon gondolkoztam, hogy eljátszok egy támadást. Idén már ez a gondolat is úgy elmaradt, mint én a mezőny elejétől. Már Mátraházáig eltűnt előlem a sor eleje és sem az aszfaltos emelkedőn, sem a sípályán nem éreztem, hogy lenne esélyem előrébb kerülni. Inkább engem előztek meg páran. Éreztem, hogy ez ma nem megy és zombi módban tekertem fel az ország legmagasabb pontjára. Próbált lelkesíteni a fotós egy "Szinte magától megy fel a KTM!" szöveggel, de közöltem vele, hogy "Menne, ha én nem ülnék rajta".


 A csúcs után ment el mellettem Hajtány Miki. Ez jelezhette azt is, hogy mégsem vagyok annyira hátul, van még esélyem felérni a 10-15. hely környékére. De jelezhette azt is, hogy nagyon hátul vagyok, hiszen Miki minden versenyt nagyon lassan kezd. Mátrafüredig még elment mellettem egy-két magányos harcos és a salgótarjáni kommandó. Nem élveztem a kőzúzalékkal felszúrt utakon a lejtőzést.

 A következő 15 km eseménytelenül telt, nem volt a közelemben senki sem. Vártam azt a pontot, ahol tavaly eltévedtem, de különösebb koncentrálás nélkül is megtaláltam a jó irányt. Idén talán ez volt a legjobban jelzett pálya. A Szénégetők előtt csapott hátba a Középtáv Master 2-es mezőny éllovasa, Sass Józsi. Tavaly korábban találkoztunk, de ha leszámítom az akkori eltévedésemet, akkor hasonló tempót mehettem egy éve, mint most. Mégsem vagyok sokkal gyengébb, mint tavaly!

 Ez a felismerés adott egy kis lendületet és már volt is a látómezőmben befogható célpont! Kezdtem jól érezni magam! Utol is értem a kiszemelt ellenfelemet. Gyorsan megbeszéltük, hogy az első óra mennyire fárasztó volt, hiszen végig koncentrálni kellett, nem lehetett se inni, se enni. Szerinte még nyelni sem.

 Többször találkoztunk később. Néha meglepődtem, mennyire el lehet húzni egy emelkedőn, aztán ledöbbentem, hogy mégis vissza tud előzni. Voltak, akiket Mátraszentimre előtti emelkedőn láttam utoljára. Szerettem azt az emelkedőt is, amelyik korábban már kifogott rajtam. Biztos voltam benne, hogy kitekerem és előnyhöz juttat.

 A Kétkerék Vendégház előtt megláttam a jellegzetes salgótarjáni mezeket. A frissítőhöz 2-3 SHKE tagnál már előbb érkeztem. Mátraszentlászló után van talán a leggyilkosabb emelkedő. Nem elég, hogy meredek és hosszú, de helyenként annyira köves a szűk nyom, hogy tolásra csábít. Itt értem be egy futót, akinek szintén meredek volt az emelkedő, ezért gyakran inkább sétált. Amint a közelébe értem, futásra váltott. Nem értettem, hogy aki rendszeresen fut, versenyzik (futó maratonos pólóban volt), miért nem képes felfogni, hogy én éppen versenyzek és meg is állhatna 2-3 másodpercre, hogy elengedjen. Végül csak elengedett és Piszkés-tető után már gyorsabb volt a pálya. Akadt még egy-két emelkedő, ahol a turisták elismerően néztek. Persze a családok 10-en éves fiúitól hallottam: "Ez már nem fog feltekerni ott!"
- Öcsi! El kell, hogy keserítselek, ez fel szokott tekerni az ilyeneken - mondtam magamban és feltekertem.

Ez egy téli kép, de erre ment a verseny.

 A Galya-tető utáni lejtőzésben még visszaelőztek páran, de a Rudolftanyát követő gyors szakaszra már ismét előttük voltam. Féltávtól időnként ki volt táblázva a hátralévő táv. Itt a 15 km-es jelzést láttam. Számoltam és arra jutottam, hogy van kevés esélyem javítani a tavalyi időmön és helyezésemen. Tehát nyomtam, hogy ne ezen a sík részen érjenek utol és minél gyorsabban fogyjanak a km-ek. A száguldozás vége felé kezdett egyre rugalmasabbnak tűnni a bringa hátulja. Megálltam.

 Ismét utolért akit 40 km-rel korábban fogtam be először. Se nálam, se nála nem volt pumpa. Éljen a tubeless! Ma már senki nem hord magával pumpát! A második salgótarjáni srácnál volt pumpa. Odaadta és megbeszéltük, hogy a célban visszaadom, megkeresem a sátrukat. Persze én úgy gondoltam, hogy 10 perc múlva beérem és akkor adom vissza. De hiába fújtam, eresztett a szelepnél. Pár percet tekertem, pár percet pumpáltam. A pálya nehézségét jelzi, hogy még így is visszaelőztem a középtáv végéről egy-két versenyzőt. Úgy az ötödik pumpálásnál kiderült, hogy nem csak a szelep mellett, hanem az oldalfalnál és szökik a levegő. (Valójában a szelep tövében a pumpálás miatt engedett, de az oldalfalon lévő lyuk is pontosan a szelep mellett volt, azért a sziszegés azonos irányból jött.)

 Az egyik pumpálásom közben Hudák Szilvi is megelőzött, ami gyors számolásra késztetett. Tudom, hogy kb. mennyivel szokott mögöttem lenni, tudtam mekkora távon fogyott el ez az előnyöm és tudtam mennyi van még hátra. Azt adta ki a matek, hogy a következő frissítőnél kiszállok a versenyből és begurulok aszfalton. 3 pumpálással sikerült megtennem az utolsó 7 km-t. A célban megkerestem a pumpa gazdáját és visszadtam neki a tulajdonát. Majd a saját műhelypumpámmal felfújtam a kerekemet. Ez annyira jól sikerült, hogy a másnapi családi montizást végig bírta a kerekem. Majd ahogy teltek a napok, úgy csökkent a hatótáv, tehát nem fogta meg véglegesen a folyadék.

 Amikor úgy éreztem, hogy csak vánszorgok a pályán, akkor tényleg alig haladtam. A Strava szegmenseken elér időim igazolták az érzéseimet. Ahol pedig úgy éreztem, hogy haladok, ott megjelentek a PR-ok. Az biztos, hogy ez a legkeményebb hazai maraton. Sokat kell használni a legkönnyebb áttételeket és alig akad olyan szakasz, ahol pihenni lehet. Több energiát igényel a több versenynél, tehát több üzemanyagot kell vinni és nagyon könnyen el lehet éhezni.

 Lassan vége a szezonnak. Talán még ráakadok egy kisebb versenyre, de az már csak levezetés lesz. Lehet, hogy jövőre más versenyeket keresek, hiszen a Top Maraton oldalán az utolsó frissítés 2016.09.30-án került fel. Tavaly sem gondolták teljesen komolyan ezt a sorozatot a szervezők, de úgy tűnik, hogy mára szép lassan ki is múlt.

A versenyfotókat Zoboki Attila és a Mátra Maraton albumaiból vettem.