Pedálfordulat

Mióta nem edzem olyan rendszerességgel és fegyelemmel, mint a térdműtéteimet megelőző években, a különböző eseményekre is sokkal lazábban megyek el. Régen úgy indultam egy teljesítménytúrán, hogy a túrát megelőző napokban átnéztem a korábbi teljesítéseimet és minden ellenőrzőpont közötti legjobb részidőimet megjegyeztem. Tudtam, hogy egy percnél többet nem szánhatok a pecsételésre és ezeket a tétlen másodperceket is ki kell használnom. Fél perc alatt meg lehet enni egy fél csoki vagy müzli szeletet. Vagy legalább megbontani a csomagolást, hogy a következő aszfaltos szakaszon megállás nélkül tudjak hozzáférni az üzemanyaghoz.

Régen a zord időjárást fűszernek tekintettem. Még örültem is, hogy a kényelmesebbek, lustábbak otthon fognak maradni és nem kell egymást kerülgetnünk. Kíváncsian vártam, hogy a sár mennyire fog hátráltatni. Mosolyogva néztem Dobogókőn a megmaradt hófoltokra, hiszen ismertem őket már hetek óta, amikor még hihetetlennek tűnt, hogy ilyen apróvá fognak zsugorodni.

Akkor is szerettem volna minél jobb körülmények között tekerni, de meg nem fordult a fejemben, hogy pár csepp eső miatt ne induljak el. Egy fél napos égszakadás is csak pár csepp volt a szememben. Most viszont már néha az eszemre is szoktam hallgatni. Az ördög írta az időjárás-jelentést. Meg akart győzni, hogy jól fog esni még 5 óra alvás és 10° C alatt normális ember nem bringázik. Győzött a józan eszetlenség és 7:45-kor már Hűvösvölgyben voltam.

Megkérdeztem, hogy változott-e valami a tavalyi kiíráshoz képest és érdeklődtem, hogy pontosan hol lesz a cél. A „minden ugyanúgy és ugyanott” válasz nekem kevés volt, ezért próbáltam megtudni, hogy a templom előtt, a buszmegállóban, a kocsmában vagy a templom mögötti cukrászdánál lesz-e a cél. Megtudtam, hogy „a szokott helyen” lesz. Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy egy alternatív Dömösre fogok megérkezni…

A túra elején, a Remete-szurdokban gyorsan meg kell hozni egy döntés. El kell dönteni, hogy milyen technikával keljünk át a patakon.

Át lehet tekerni: Ha sikerül, akkor a felverődő víztől lesz vizes a cipőnk. Ha nem sikerül, akkor nagyon vizesek leszünk.

Ágakon és köveken lépdelhetünk át, magunkkal rángatva a bringát. Stoplis cipővel nem lehet stabilan állni nedves fán, ezért egy cipő áztatása szinte garantált.

Sikerült száraz lábbal átkelnem az Ördög-patakon! Igaz, hogy nem egy tenger és patak helyett csak patak meder volt, de ne vesszünk el a részletekben!

Az átkelést követő hegymászás már nem volt ennyire vidám. Nem könnyű úgy leküzdeni a falnak tűnő 50 méteres szintkülönbséget, hogy egy bringa súlyát cipelem feleslegesen a bőröm alatt. El kellett engednem a szurdokban megelőzött bringásokat és néhány gyalogost is. De a szenvedés itt véget is ért! Kivételesen Piliscsabát is sikerült eltalálnom, így kimaradt a már megszokott pilisszentiváni kitérő.

Fél távnál egy sporttárs kérdezte a pontőrt, hogy Dobogókőre terepen vagy aszfalton kell-e felmenni. Lazán azt mondta, hogy szabadon választható. Indultam tovább és számoltam. A körülményektől függően 5-15 perccel lehet gyorsabb az országút, ezért úgy döntöttem, hogy most arra fogok menni. Soha fel nem merült bennem, hogy arra menjek. Két éve a 20 centis hó helyett logikus választás lett volna a tisztított út, de erre már térdig hóban állva jöttem rá. Most viszont nem volt hó és ha a Remete-szurdokban kiszáradt a patak, akkor Dobogókő alatt is száraz lesz a talaj. Kezdtem úgy érezni, hogy az ördög suttogta a fülembe az alternatív útvonal ötletét. A Szántói-nyeregben már tudtam, hogy Virág elvtárs sem tudna meggyőzni (8:00-tól), csak magamat csapnám be, ha a könnyebb utat választanám.

Számításaimnak megfelelő időpontban értem a turistamúzeumhoz. Ott megkaptam a pecséteimet, majd 5-10 perc beszélgetés után folytattam az utamat. Fél órával később Dömösön kerestem a célt. A templom mögött. A szokott helyen. A szokott hely eltűnt, átalakult. Majdnem úgy nézett ki, mint korábban, de megváltozott helyenként az épület anyaga és színe. A cukrászda terasza helyett csak egy fedett sáv fogadott. Ez azt is jelentette, hogy asztal és szék sem volt az épület előtt. A sötétbarna fa pillérek helyett vaskos fehér oszlopok tartották a tetőt. Fél óra várakozás után megnéztem a rajtban kapott papírt. Eszerint egy óra múlva nyit csak a cél. Nem akartam még egy órát ácsorogni, elindultam vissza, Budapest felé. Az a kitűző annyira nem motivál. Majd jövőre megpróbálom elkérni a rajtnál.