Pedálfordulat

Az utóbbi fél évben elhanyagoltam a blogot, de azzal nyugtattam magamat, hogy bringás blogot írni amúgy is lehetetlenség, hiszen jó időben teker az ember, rossz időben pedig nincs miről írnia. Ez az érvelés addig működött, amíg nem összesítettem a tavalyi edzésmunkámat. Sikerült egy év alatt annyit tekernem, amennyit 3-4 átlagos nyári hónap alatt illik. Kifogások helyett inkább fényképeket kerestem...

Amikor eszembe jutott néha, hogy meg kellene nézni a már régen nem látott pilisi függőhidat, akkor hiába kerestem a neten, sosem arról van találat, amelyet én ismerek. Ezért döntöttem úgy egyik nyári napon, hogy megnézem a Visegrád melletti függőhidat. Másnap rendezték a Duna Maratont, így Pap-réttől Mogyoró-hegyig a verseny már kijelölt útvonalán mentem. Érdekes volt megállni és szétnézni olyan helyeken, ahol eddig csak a kanyarokban lassítottam.

A Mogyoróhegy Étterem mellett induló jelzés sokkal inkább a budai utakra emlékeztet, mint a pilisi ösvényekre. Hamar gyanút fog az ember, mert sok a pihenő, szinte egy másba érnek a kiépített források és máshol nem jellemzőek a hegyoldalban a kopjafák sem. A keresett függőhíd a Makovecz Imre által szervezett építésztáborok egyik emléke. Szerencsére nagyon jó állapotban találtam, de egy kicsit mégis csalódban benne. Ha nem is azt várom egy függőhídtól, hogy száz méteres mélységet hidaljon át a forrongó lávafolyam felett és egy sárkány, vagy minimum egy-két fegyveres bandita várjon a túloldalon, de a kaland illúzióját elvártam. Ezzel szemben olyan nyugodtan tekertem át, mintha aszfalton bringáznék. Szép a környezet, érdemes volt megnéznem, de mást vártam.

Egy héttel később a Kevély alatt a széles út helyett a kalandosabb ösvényt választottam. Szégyen, de kb. 10 éve jártam itt utoljára. Annyira rossz emlékeim maradtak arról az útról, hogy nem kívánkoztam vissza. Viszont lehet, hogy nem is az út volt kerékpározhatatlan, csak én voltam béna. Biztos voltam benne, hogy most már élvezni fogom itt is a tekerést. Így is történt. Aztán eszembe jutott, hogy voltam itt gyalog is és úgy sem volt minden egyszerű.

Mire meggyőztem magamat, hogy vissza kellene fordulni, úgy éreztem, már túl vagyok a nehéz rész felén. Nem kevés szenvedés árán megtaláltam a hidamat!

Az árokban már a hídig ért a gaz és a rozsdás fémek arról meséltek, hogy a híd karbantartója sem jár itt nálam gyakrabban. Ez a híd már úgy mozgott, ahogyan elvártam. Füleltem, hogy mikor kezd szakadni az acélsodrony és kicsiket léptem, mert úgy tűnt, hogy a híd csak egy hirtelen mozdulatra vár.

Átértem a túloldalra és ott egy lelakatolt kapu fogadott. A sodronyok között ki tudtam mászni, a bringát pedig kiemeltem a hídról. Vagy sok volt a változás egy évtized alatt vagy sosem néztem körül a hídnak ezen az oldalán, de nem volt ismerős a látvány. Mentem felfelé és furcsa félkész házakat találtam. Nem értek egymásig a falak és mintha a leendő épület belsejében egy kapavágást sem tettek volna. Rájöttem, hogy sikeresen bejutottam a katonai területre. Bíztam benne, hogy találok gyorsan egy kivezető utat, de az emelkedő tetején csak egy magaslest láttam 3-500 méterre magam előtt. Úgy tudom, hogy ez a létesítmény még üzemel, ezért a híd tűnt kevésbé kockázatosak.


Visszamentem a jelzésre és percek alatt elértem egy igazi házat, de a másik irányban a fasor mögött egy fűzfát láttam meg. Ez pedig annak a jele, hogy csak néhány méter választ el a Háziréti horgásztótól. Kis kerülő után a bejártnál voltam. Nem fényképeztem le, de egy vagy két táblán az állt, hogy Belépés csak horgászigazolvánnyal és csak gyalogosan!

Mivel ilyen papírom nincs, úgy döntöttem, nem tud már sokat rontani a helyzetemen, ha két keréken közelítem meg a kerítésen belüli épületüket. Ilyenkor nem 40-nel rongyolok be, hanem szép nyugodtan begurulok és elengedem a bennem szunnyadó újságírót. Vagyis én kérdezek. Nekik én egy nemhorgász vagyok. Egy nagyon furcsa nemhorgász. Egy őrült, hiszen ott járok bringával, ahová mindenki csak autóval megy.

És ez a nagyon furcsa őrült – tehát a veszélytelen – nemhorgász kérdez, érdeklődik. Az ilyeneknek mindig örömmel válaszolnak. Sajnos az egész tó le van kerítve és csak a horgászoknak van fenntartva. Csobbanás kizárva. De biztos vagyok benne, hogy ha egyszer gyalogosan kerülök oda, akkor meg tudom beszélni velük, hogy körbe járhassam a tavat. A tó és a hattérben lévő hegyek képe a Dunakanyar látványához hasonlítható.