Pedálfordulat

 Sosem titkoltam, hogy a maratonok megjelenése megváltás volt számomra. A versenyzést imádom, de az XC sosem feküdt nekem. A többéves kihagyás után mégis Vakod Futammal és Szentendre CityCross-szal próbálkoztam. Meg is szűnt mindkét verseny…

 Kipróbáltam az UnderWorld kupát is, de erre is inkább csak azért járok, mert továbbra sem az erősségem az XC és abban kell fejlődni, amiben igazán gyenge az ember. Versenyen pedig kénytelen vagyok bevállalni olyan dolgokat, amelyeknél rajtszám nélkül a könnyebb megoldást választanám.



 Bükkszentkereszten a pályabejárásnál elment a kedvem. A három különböző nyomvonal (U9-U13, U15 és senior, felnőtt és master) nehezen volt követhető, de amint megtaláltam a legnagyobb pályát, rájöttem, hogy ezen a nehezebb szakaszon szinte végig tolni fogom.

 Volt szikrázó napsütés és csepergélő eső is. Lehetetlen volt megtippelni, hogy mi lesz 5 perc múlva a megfelelő öltözet. De mire mindenkit felhívtak a rajtrácsra, úgy tűnt, hogy nem fogunk megázni. Nem volt tülekedés, mindenkinek kijelölt helye volt, a kategóriájának és a nevezési időpontjának megfelelően. Így kerültem az utolsó vagy utolsó előtti sorba a többi master versenyző közé. Próbáltam gyorsan felmérni, hogy kik lehetnek majd a közvetlen ellenfeleim, akikkel csatázni fogok, akikre figyelnem kell és kik azok, akiket azonnal meg kell előznöm.



 A verseny ez felvezető körrel indult, vagyis négy 90 fokos kanyart kellett bevenni egy focipályán. Az első kanyarból jól jöttem ki, de a többinél inkább vesztettem egy-két pozíciót. Mikor áthaladtam újra a rajtkapu alatt, már “egészen elől” voltam - a párom szerint… Ezt úgy értelmeztem, hogy már nem vagyok totál utolsó.

 A pálya első fele a kanyarokról, a rövid száguldozásokról és a rövid, de hirtelen mászásokról szólt. Tehát itt nem alakultak ki nagy különbségek, de hosszúra nyúlt a sor, így aki elől volt az már látótávolságon kívülre került. A pálya második fele - ami már a bejáráson is nehéznek bizonyult - egy hosszú és meredek mászással kezdődött, amit még nehezített a sár és az arasznyi nyomban lévő kövek, s gyökerek. Az a fajta ösvény volt, amit mindenki csak a saját tempójában tud kitekerni. Ha valaki lassú elől, akkor a mögötte haladókat leszállásra kényszeríti. Amennyire nem tetszett ez a szakasz a bejáráson, annyira megkedveltem a versenyen: Előzni nem tudtam - és engem sem tudtak itt megelőzni -, de éppen ezért pihenhettem kicsit (amennyire maxpulzus közelében pihenni lehet.)

 A begyűjtött szintet pillanatok alatt elvesztettük és leértünk a focipálya mellé, ahonnét egy hasonlóan meredek, de széles és száraz mászás vitt fel a pálya legmagasabb pontjára. A kilátó után egy egynyomos ösvényen száguldva értünk vissza a füves területre, ahol néhány kanyar után már kezdhettük is az újabb kört.
Az első körben még a gondolat is fárasztó volt, hogy 4-5 kört kell megtenni, de a második közepén már kezdtem jól érezni magam. A harmadik körben sikerült a rajtban megjegyzett egyik kékmezes elé kerülnöm, s így látótávolságba került a másik kékmezes. Úgy saccoltam, hogy ha mindkettőjüket megelőzöm, akkor kb. negyedik lehetek. Sajnos csak megérzésre hagyatkozhattam, mert hiába mondták be a többi futamon folyamatosan az állást, úgy tűnik ez a mezőny követhetetlenül nagy volt. Csak az összetettben vezetőt említették mindig.

 Alig kezdtem meg a 4. körömet, már hallottam is, hogy az első helyen haladó már az 5. körének vágott neki. Tehát valószínűleg le fog körözni, ami azt jelenti, hogy a kör végén vége az én versenyemnek is, vagyis ebben a körben kell előznöm a negyedik helyért!

 Az egynyomos mászáson azonnal felértem az előttem haladóra. Ha szélesebb a nyom, akkor biztosan elmegyek mellette, de úgy éreztem, nem lett volna korrekt szólnom, hogy engedjen el, mert gyorsabb vagyok. Hallottam, hogy jön az üldözőm, de nincs közvetlen mögöttem. És hallottam az összetett (felnőtt) első helyezettet is jönni. Őt mindannyian elengedtük, majd követtük egymást. Az volt a tervem, hogy ezen az első emelkedőn felérek az emberemre, pihenek mögötte, majd a következő emelkedő elején támadok.

 Ehelyett az történt, hogy a két mászás közötti lejtőt elóvatoskodtam és hirtelen már 20 méterrel előttem volt az addigi üldözőm. Ahogy emelkedni kezdett az út, a nagy előny pár méterrel olvadt. Sikerült visszaszereznem a pozíciómat és nem tűnt lehetetlenségnek egy újabb előzés sem. Felértem a másik ellenfelemre is és tovább is tudtam menni mellette. Bíztam benne, hogy nem teszik rám a kereket, mert lefelé sebezhető vagyok.



 Megpillantottam egy lekörözendő versenyzőt, aki még az egynyomos lejtő előtt beérhetek. Ha be tudok fordulni elé, akkor az üldözőim be fognak ragadni mögé… sikerült, és az utolsó focipályás kanyaroknál láttam, hogy a várnál nagyobb előnnyel fordulhatok a célegyenesre.
Néhány dolgok elkalkuláltam:
- a két kékmezes nem az én katergóriámban indult, nem rájuk kellett volna figyelnem,
- nem negyedik lettem, hanem harmadik,

- a verseny felénél még a második helyezett is látótávolságban volt, de nem tudtam, hogy rá kell figyelnem
Az eredményhirdetés után azonnal szakadni kezdett az eső és következett az igazán technikás szakasza a versenynek: Vizes füvön elindulni a lejtőn parkoló autóval.