Tudatos gyerekkorom második felében nem volt biciklim. Nagyon nem is hiányzott. Pár évig a versenysport kitöltötte a mozgásigényemet. Talán éppen a kötelező, mindennapos sport miatt évekig az aktív mozgásra nem volt késztetésem.
Aztán 20 évesen rábeszéltek egy gyalogos teljesítménytúrára. Ott pedig majd' fél napon át hallgathattam, hogy mennyivel jobb dolog bringázni az erdőben. Ki kellett próbálnom.
Kezdetben csak egy lehetőség volt a bicikli, hogy ne csak gyalogos teljesítmánytúrákon indulhassak. Aztán rájöttem, hogy a városban verhetetlen közlekedési eszköz. A TT-ken is mértem az időmet, a következő évben jobbat akartam menni. Egyenes út vezetett a versenyzéshez. Versenyezni pedig csak akkor érdemes, ha készül rá az ember. Azon vettem észre magam, hogy már legalább olyan természetesen és magabiztosan tekerek, mint ahogy korábban gyalogoltam. Nem féltem az autók között és nem féltem az ösvényeken. Nem olyan gondolattal indultam, hogy mikor fognak elütni vagy hol fogok elesni. Megszűntek a rossz érzések. Természetesen elütöttek már és eltörtem több csontomat is, de ezek felejthető kivételnek számítottak. Csak a jó érzés marad.
Mindig jókedvűen indultam útnak. Vagy ha nem, akkor attól lett jó a kedvem, hogy indulok. Valahová el. A rossz hangulatból a szabadságba. Ezt nem adta meg a küzdősport, nem adta meg a tenisz és a kenu sem. Falak, vonalak és partok közé zárt sportok. A szabadság érzése viszont hangulatjavító.
Ha készíteni akarok Visegrádon egy fényképet déleőtti fényekkel, elindulok kora reggel és fél 10-re már vissza is értem Budapestre. Időgép.
Néha nem tudok aludni és van amikor jegyzetelés sem segít. Úgysem felejtem el, a fejemben marad a gondolat. Előveszem a lámpás bringámat és elindulok a városba. Abba a városba, amelyik nappal nem létezik. Ez egy sokkal csendesebb város. A jelzőlámpák is pihennek. Ennek ellenére a város él. Sokkal frissebb, tisztább a levegő. Érezni a virágok illatát. A pékségeket, teaházakat és kávézókat pedig cím nélkül is meg lehet találni. Hallani a távoli koncert hangjait. A gondolatimat nem űzöm el az éjszakai tekeréssel, de egy rövid időre ellepnek az ingerek, aztán győz a fáradtság. Altató.
Ha olyan szép idő van, hogy mindenkinek jó kedve lesz, örömömben pattanok nyeregbe. Mikor más a bánatát alkoholba fojtaná, akkor is a ketkerekű után nyúlok. Tünetmentessé lehet válni, de kigyógyulni belőle sosem lehet.
Mikor elkezdtem bringázni, az első útjaim Pomázra és Szentendrére vezettek. Aztán Szentendrén túlra, talán Pap-rétre. Emlékszem még, hogy az egész bringázásba bevezető haverom a Lajos-forrás táblánál csak ennyit mondott:.png)
Kerestem új utakat. Pomáz irányából közelítettem és egy patakot keresztezve már a baseball pálya mellett is voltam. A patak előtt egy kutya jutalomfalatnak nézett... Kihúztam ezt az útvonalat is a térképemről, ismét a 11-es felől közelítettem meg a Pilist. .jpg)
.png)
.png)
.png)
Hogyan kerül a macska a dobozba? Köztudott, hogy a macskák minden dobozba és dobozra hasonlító tárgyba bemásznak. A leghíresebb dobozban élő (vagy holt?) cica pedig Schrödinger macskája. De ki az a Schrödinger és miért híres a macskája? Erwin Schrödinger (1887-1961.) a kvantumfizikában ismert szuperpozíció elvét és a mérésnek erre gyakorolt hatását próbálta egy gondolatkísérlettel szemléltetni. Nagyon leegyszerűsítve: Ha egy adott időtartam alatt 50% a valószínűsége, hogy egy esemény megöli a dobozban lévő macskát, akkor az adott idő után a macska 50%-osan élő és 50%-osan halott. Amint kinyitjuk a dobozt, a macsek csak az egyik állapotot tudja felvenni. Tehát a méréssel, azaz a doboz felnyitásával és belekukkantásával öljük meg vagy éppen tesszük élő az egerek rémét.
